+ Irodalom

Esterházy Péter utolsó szavai

Hiány, de nem csak Esterházy Péter hiánya az, amit meg- és átélhetővé tesz ez a hittel táplált, zenéből inspirált, képekkel teljessé tett elegáns kötet. Hét utolsó szó… Haydn, Esterházy, Nádler.

Esterházy Péter / Nádler István: Hét utolsó szó – Corvina Kiadó, 2018 – 98 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-13-6539-9

Akarjuk vagy sem, a múlt átjárja a jelent, s a jelen táplálkozik a múltból. Akkor is, amikor újat, valami egészen újat hoz létre az alkotó. Mindegy, hogy milyen alkotói módszerről van szó, az összefüggés – és összetartozás! – vitathatatlan, hiszen a szavakból táplálkozhat a zene, s ez generálhat újabb szavakat vagy akár képeket is. Jó lenne, ha Magyarországon (Esterházy és Nádler országában) fel- és elismernék ennek a triviális kijelentésnek az igazságtartalmát… és elfeledkeznének arról az agyrémről, hogy a tradícióhoz való kötődés, az abban gyökerezés együtt jár a múlt visszasírásával és anakronisztikus helyreállításával (helyreállítási kísérletével).

Az eleink által felhalmozott szellemi kincsek, legyen szó zenéről, képzőművészetről, irodalomról vagy akár a vallásról, akkor lehetnek/maradhatnak az élő-ható valóságunk részei – akkor tudják megtermékenyíteni a mai ember gondolkodását –, ha nem szent és érinthetetlen konzervként próbálják egy nem is létező házi szentély részévé tenni/tétetni.

A manapság magukat konzervatívnak maszkírozó, és prófétának hívő megmondóemberek itt tévednek óriásit! Nem veszik észre, hogy a számukra idegen forma – minden, ami új, szükségszerűen idegen, s befogadása erőfeszítést igényel – olyan tartalmat hordoz, mely egy „ideális konzervatív” szívének kedves kellene hogy legyen.

Ha lenne értelme az elkeseredésnek, mélységesen elkeserítő lenne, hogy halála után minkét próbálnak szánalmas csaholók fogást találni Esterházy Péteren, E. P. írói életművén. Jó-jó, tudom, hogy „bizonyos szint fölött…”, de akkor is! Büszkélkednek azzal, hogy nem olvasnak, de ítélnek? Most komolyan: ez milyen má’? Miközben azokról a bizonyos szintekről mantrázunk magunk megnyugtatására, valljuk be nyugodtan, hogy el vagyunk képedve.

Nekik is csattanós válasz lehetne a Hét utolsó szó. Ha lemaradtak róla, vagy dacból nem foglalkoztak vele akkor, amikor zenével, és képpel együtt elhangzott/megjelent a Kiscelli Múzeumban (Templomtér), most képpel szóval – és nádleri magyarázatokkal – kézbe vehetik könyv formájában. Megéri. Megérné.

Az a bensőségesség, nyitottság és őszinte(!), képmutatástól mentes odafordulás, amivel E. P. a megrendítő zene felé – s végső soron – az evangéliumi Megváltó fordult, önmagában is erős gesztus. Nádler István képei, melyek ugyanarra a zenére támaszkodva, E. P. rendhagyó szövegéből inspirációt nyerve születtek, esélyt adnak arra, hogy amit a fül és az értő elme megközelített, az most képiségében is hasson…

Hiszen az üzenet szükségszerűen univerzális. Pont úgy, ahogy a hit – lényege szerint – felette áll a vallásnak, pláne a vallási megosztottságnak. Az emberi/alkotói esendőség és a transzcendenciára való nyitottság közötti feszültség, és az ebből merített/meríthető erő olyasmi amivel – tükör által homályosan, de legalább valahogy – bepillanthatunk a matérián túlra.

Jó, hasznos, éltető és fontos megrendültség ez, olyasmi, ami miatt a fentebbi csahosokra utaló panasz is visszahull fejünkre és értelmetlenné silányul, hiszen tényleg nem kell a tételes vallás ahhoz, hogy Jézus Krisztussal mondhassuk az utolsó szó jogán:

“Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek.”
(Pater, dimitte illis; non enim sciunt quid faciunt.)

Esterházy Péter utolsó szavai
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top