Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ
Balla Zsófiát Láng Zsolt köszönti születésnapján Ahogyan élsz című írásával.
„Vajon más volna ma Kolozsvár, ha ő itt marad? Másképp nézne ki a főtér? Más volna a közlekedési morál? Mást játszanának a színházban?
A válaszom: igen. Más lenne nemcsak Kolozsvár, hanem egész Erdély, ha itt volna. Sok minden erősebb volna, sok minden ma is létezne. Jobban érződnének bizonyos együttállások, tartalom és formáé, derű és komolyságé, empátiába oldás és éles elkülönülésé. Több lenne a tiszta és egyértelmű szó, több lenne a játék és a szigor. Hallhatóbbak volnának olyan emberek, mint Szilágyi Júlia. Vagy Smaranda Enache. Vagy Ungvári Zrínyi Ildikó. Vagy Könczei Csilla. És jobban hiányoznának az olyanok, mint Bodor Ádám vagy Tamás Gazsi. Botrányosabb volna a megalkuvás. Egyetemesebb az öröm. Erdély nem adta volna el magát ilyen könnyedén pár millióért. A szabadság derűjéből több maradt volna.”
FEUILLETON
Szilasi László Jeles Napok címmel írt esszét.
„Megguglizhatnám. Pontosan megtudhatnám, hol és mikor is történt az, hogy egy párizsi fiatalember, múltat és jövőt formáló erővel, beletáncolta a rosszakat a kopott parkettába. De most legyen csak szó arról, ahogyan ez az esemény az én emlékeimben él.
A rendszerváltás előtt voltunk, vagy néhány évvel utána, hasonló volt a hangulat. Akkoriban Pécsre jártunk, ha hétvégén megtehettük, átmentünk. Mehettünk volna Szegedre, Debrecenbe, Budapestre is, ott voltunk minden kilométerkőnél, meg fogjuk változtatni az egész magyar irodalmat, de Pécs volt a legszebb város, akkoriban az ott élő barátainkat szerettük a legjobban, és hát, bizony, az esett tőlünk a leginkább Nyugatra. Volt egy régi Daciánk, utálatosan zúgott benne folyamatosan a kilométeróra, nemsokára el is szakadt az elszabadult drót, ha jól emlékszem, valahol Ljubljanában jártunk, katt, és vége. Átvágtunk országunk déli részein. Az egyik pécsi elő-falunak az a neve, hogy Szederkény. Általában a lakásban maradtunk, villányi termelői folyóbort ittunk, beszélgettünk, nevettünk, és teljesen világos volt, hogy a nemes alkohol a végletekig képes fokozni a szellemi és lelki teljesítőképességünket, és hogy nagyon-nagyon sokáig fogunk majd élni ebben az új és szabad világban, talán meg se halunk.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Selyem Zsuzsa Anarcho-misztikus költészet címmel írt kritikát Röhrig Géza Angyalvakond című verseskötetéről.
„Ami ellentmondás, lehetetlenség a konvencionális gondolkodás számára, amely adottnak veszi létezésünk elemi materiális feltételeit, az a kinti, elhagyatott perspektívából nézve valóság lehet: „emelj föl / de ne fentről / emelj föl alulról”, olvasom a kötet utolsó versében, egy dávid című hajléktalan de profundisban. A hajléktalan emberektől megvásárolható, korunk egyik legérvényesebb versnyelvét kidolgozó könyv, amelyiken minden árus ezer forintot tudott keresni egy olyan országban, ahol éppen a kötet megjelenésekor iktatták alkotmányba, hogy szabálysértésnek számít és büntetendő a hajléktalanság, a borítóján hordja az alulról fölemelést, az első nagy vers második epifániáját (mert akárcsak a Kertész Kaddisának, a dezső bácsinak is két epifániája van): az aszfaltba ragadt rágókból összeálló Göncölszekeret.”
VERS
A héten Háy János és Ozsváth Zsuzsa versei olvashatók. Utóbbiak közül idézzük az egyiket kedvcsinálóul.
IMG_0450
Ki ég testemen,
az föld nem lehet.
Nézd, fénykép:
kávézunk.
Mellettünk orgona,
és vadzöld fűcsomók.
Fenn riadt bárányok legelnek
és a háttérben néha
elpityerednek az istenek.
PRÓZA
Lévai Júlia Míra, Vári Attila és Vécsei Rita Andrea prózája mellett ehéten Turi Tímea tárcája olvasható.
Részlet Turi Tímea Mégis mire ment azzal a tulajdonjoggal? című írásából:
„Én is azok közé tartozom, akik nem ott alapítanak családot, ahol születnek, ezért tudom, ha az embernek gyereke születik, onnantól nem az az otthona, ahol felnőtt, hanem ahonnan el fogják hagyni. Az otthon töltött két év alatt, amíg a kisfiam nem kezdett közösségbe járni, jobban kiismertem a környéket, mint a férjem, aki pedig születése óta erre él. Ahogy ráncba szedtük napjaink, úgy ütötte fel a fejét Berci bácsiéknál a romlás. Vagy csak én figyeltem jobban, és most tűnt fel, hogy már eddig is ott volt? Klári néni egyre sápadtabb lett, az arca beesett, és gyakran találkoztunk össze a sarkon, én a babakocsit tologattam körbe-körbe a ház körül, ő cigarettázni járt ki naponta többször is. Hogy tetszik lenni? Tüdőrákom van, mondta, és szívott egyet a kezében tartott cigarettából. Ilyen nincs, gondoltam, ha valaki egy ilyen jelenetet írna le egy kéziratban, megpróbálnám kihúzatni, hogy túlzás, hiteltelen.”
KÖNYV
Margócsy István „Tér-kép e táj” címmel írt Visy Beatrix Madártávlat és halszemoptika című kritikakötetéről.
„Visy Beatrix, a mostanában dívó kritikusi gyakorlattól kissé eltérő módon, nem tartózkodik attól, hogy személyes elfogódottságait, időnként elragadtatásait is beleírja analitikus leírásaiba (amint az egyik ÉS-kvartett-béli megszólalásában, az értékelésbeni állásfoglalás során, nyíltan ki is mondja: „Ha megtartottam volna a kritikusi énemet, akkor eggyel kevesebb pontot adtam volna. Végül azért adtam 9 pontot, mert érzelmileg, érzékileg nagyon nagy hatással volt rám a könyv”). E kritikagyűjtemény szerzője bátran vállalja értékelésének szubjektív mozzanatait is – érdekes túlzásokkal, látványos hiperbolákkal, mindig vállalva véleményének bekövetkezendő bizonyítását is (ahogy Závada regényének rajongó bírálatában fogalmaz: „Nagy kincs ez nekünk”). Épp emiatt lesznek érdekesek és rokonszenvesek kicsiny „vallomásai”, melyekben nem beismeri, hanem szinte kihirdeti, hogy el van ragadtatva a műtől, hogy azonosult vagy a szerzői szándékkal, vagy a történettel, vagy valamely szereplővel – az analitikus kritikát kedvesen és értelmezhetően vegyíti az olvasó beleélés „élmény-kategóriájával” (ismét a szerzőt idézem: „mintha ott lennénk e dolgok között…”).”
Radnóti Sándor Egy romantikus kritikus címmel recenzeálta John Ruskin A XIX. század viharfelhője című, válogatott írásokat tartalmazó kötetét.
„Nehéz len ne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.”
FILM
Stőhr Lóránt Reisz Gábor Rossz versek című filmjéről írt.
„Reisz szédítő tempót diktál, nincs üresjárat a filmjében, egyik poén a másikat követi, egyik szellemes rendezői húzás a másikba ér – ahogy egy buszút mogorva valóságából a muzsikás képzeletbe vált, ahogy a jelenből egy szellemes vágás, látványos kameramozgás a múltba vezet. A rendezés képzeletgazdagsága a film legfontosabb állítása. Reisz szórakoztatóan könnyeden, mégis meggyőzően és átélten emlékeztet az álmodozás hatalmára és az alkotás örömére.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
