+ Zene

Az író bemutatja és leleplezi Erik Satie-t, a múlt századforduló talán egyetlen igazi hősét

„Magának mi a foglalkozása?” Satie kissé megakadt, hiszen neki ilyenje úgy a szó szoros értelmében nem volt… de csak egy pillanatig habozott. „Gimnopedista vagyok!”, felelte magabiztosan.

Könnyed elegancia, Müpa – PFZ, 2019. január 25., 19:30

„Kell, hogy legyen saját zenénk, lehetőleg savanyú káposzta nélkül.” (Erik Satie)

Talán kezdjük azzal a leleplezést, hogy nem is ez az igazi neve. Éric Alfred Leslie Satie néven született a normandiai Honfleurben. Gyerekkorában a Vinot nevű helyi orgonistához járkált, aki nem tartotta tehetségesnek a fiút, de azért türelmesen adta neki az újabb és újabb zeneórákat. Satie keresztnevét tizennyolc éves korában franciátlanította – jó kérdés, hogy miért, valószínűleg maguk a kortársak sem értették. (Később már talán ezen csodálkoztak a legkevésbé.)

Haszontalan?

Erik Satie 1879-ben beiratkozott a párizsi konzervatóriumba, de ha hinni lehet egy barátjának, Contamine de Latour spanyol költőnek, csak a katonai szolgálatot próbálta ily módon lerövidíteni. Erre utal, hogy hamarosan rangos elismerésben részesült mint a konzervatórium leglustább diákja. Hamarosan ott is hagyta az iskolát, jött a katonai szolgálat az arras-i fellegvárban. „Haszontalan szépség”, csak így nevezték ezt a különös épületet.

Vajon hogyan érezte magát benne Satie? Látott-e bármilyen szépet benne, miközben erejét, energiáját elszívta a gyűlölt katonaélet? Vajon hogyan vélekedett hasznosról, haszontalanról a gyakorlatozás és a férfierőszak nyers világában? Nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy leszerelése után megint zongoraórákat vett, és ezúttal nagy nehezen át is ment Georges Mathias zenetanár vizsgáin, aki ennek ellenére értéktelennek ítélte meg Satie játékát.

Értéktelen?

Mihez kezdhetett volna Satie mindezek után? Naná, hogy elment zongoristának. Persze nem puccos koncerttermekben játszott, hanem kávéházakban, a századforduló izgalmas, forrongó közösségi tereiben. Satie mindenhol ott volt, pezsgett, pörgött, szerves része lett a kulturális életnek. Egy ízben a Le Char Noir kabaréba látogatott, ahol bemutatták a híresen fanyar humorú igazgatónak, Rodolphe Salis-nak.

„Magának mi a foglalkozása?”, kérdezte Salis, mire Satie kissé megakadt, hiszen neki ilyenje úgy a szó szoros értelmében nem volt… de csak egy pillanatig habozott. „Gimnopedista vagyok!”, felelte magabiztosan. Ha akkor már lett volna okostelefon, remek mém készülhetett volna Salis arcáról… Satie meg egy évvel később megírta a Gymnopédies című zongorasorozatát.

(Egyébként a gimnopédisták az ókori Spártában meztelenül táncoló fiatal férfiak voltak, akiket nemcsak művésznek, hanem atlétának és harcművésznek is tekintettek. Ma is tanultunk valamit. Kérdés, Salis ismerte-e ezt a szót… és miben reménykedjünk inkább, hogy igen, vagy hogy nem.)

Transzcendens?

Mind sejthetjük, milyenek lehettek az 1890-es évek: a régi világrend repedezett, az újról még senkinek sejtelme sem volt, és egymás mellett virágzott a dekadencia és a lelki útkeresés. Satie ilyen értelemben tökéletes gyermeke volt korának. Ebben az évtizedben kezdett el érdeklődni mindenféle titokzatos szekták és tanok iránt – ha sok minden nem is maradt fenn ebből, az biztos, hogy Joseph Péladan karizmatikus íróhoz, na meg az általa alapított Misztikus Rózsakeresztes Rendhez komoly szálak fűzték. Komponált is nekik és az ő hatásukra zeneműveket (Sonneries de la Rose+Croix, Messe des pauvres). Tulajdonképpen ebben a rózsakeresztes szalonban ismerték el először igazán mint komponistát, de hamarosan összekülönbözött a renddel, nem bírt sokáig Péladan (vagy bárki) alárendeltje lenni. Kivált közülük és megalapította saját egyházát, amely az Église Métropolitaine d’Art de Jésus Conducteur nevet kapta. Ennek ő maradt az egyetlen tagja is.

Zaklatott?

Ugyanebben az időszakban zajlott egyetlen ismert (vagyis lehet, hogy tényleg egyetlen) románca is. Még a Le Chat Noir-os időkben, Miguel Utrillón keresztül ismerte meg Suzanne Valadont, a cirkuszi akrobatából és modellből lett festőművészt. Satie és Valadon kapcsolata vad és szenvedélyes volt, és mint ilyen, összesen hat hónapig tartott. Már első közös éjszakájuk után megkérte a nő kezét, és abból, ahogy róla beszélt és írt, sejthetjük, mennyire odavolt érte. Igaz, ebben az időben komponálta a Vexations (Zaklatások) című művét is (hát ilyen harmonikus lehetett ez a szerelem), illetve kölcsönösen le is festették egymást, és a nő beköltözött a szomszéd lakásba. Amikor fél év után otthagyta a lakást és a férfit is, Satie teljesen összeomlott, soha be nem gyógyuló sebet ejtett a lelkén ez a szakítás.

Bogaras?

Jó kérdés, hogy ez az érzelmi trauma mennyiben súlyosbította az egyébként is (legenyhébben szólva) különös természetét. Fennmaradt egy forrás, amely szerint Satie csak a fehér élelmiszereket volt hajlandó megenni, és mindig kalapáccsal járt az utcán, hátha egyszer megtámadják. 1898-ban új lakásba költözött, amelybe rajta kívül soha nem léphetett be senki.

Volt, hogy női álnevet használt egynémely munkáján, zeneműveinek pedig olyan címeket adott, mint Trois morceaux en forme de poire (Három körteformájú darab), vagy éppen Embryons Desséchés (Kiszáradt embriók). Tempóként pedig olyasmiket adott meg ezekben a művekben, mint például „fogfájós csalogány módon”.

1911-ben egy tanulmány ügyetlen, de kifinomult technikájáról írt – Satie erre azt válaszolta, hogy eleve nem kellett volna a kortárs zeneszerzők között felsorolni, mert ő valójában nem az, hanem fonometrikus (körülbelül „hangmérő”). Késői éveiben a dadaista mozgalomhoz is közel került.

Barát?

Sok művét Debussy-paródiának tartják, és ő volt az egyik fő szervezője a Hatok nevű, antiimpresszionista és antiromantikus zeneszerzői társaságnak, akik afféle védőszentjükként tisztelték. Ennek ismeretében elég különös (már ha még meglepődnénk bármin vele kapcsolatban), hogy Debussy egyik legközelebbi barátja és nagy tisztelője volt. Ám egyetlen barátja sem tudta visszatartani a lecsúszástól, a szintén a korra jellemző mértéktelen abszintivásról.

1925-ben halt meg májelégtelenségben. Halála után barátai először léptek be gondosan őrzött-rejtegetett lakásába. Nyomorúságos körülményeket találtak: a rengeteg szemét, rendezetlen papír, egy egész dobozra való esernyő közül alig látszott ki két egymásra helyezett zongora. A falon ott lógott az a két festmény, amelyeket Valadonnal festettek egymásról még akkor régen. Satie barátai először visszahökkentek a lakástól, de aztán mégiscsak elkezdték felszámolni ezt a különös hagyatékot. Jól is tették, mert a zongorák mögé beszórva, kabátzsebekben és egyéb váratlan helyeken rengeteg kiadatlan zeneművet is találtak. Ezeket ma már szerte a világon játsszák.

„Amikor fiatal voltam, az emberek mindig azt mondták: majd meglátod, ha ötvenéves leszel. Most ötvenéves vagyok, és még mindig nem látom.” (Erik Satie)

A hónap végén, január 25-én a művész két műve is hallható a pécsi Pannon Filharmonikusok Könnyed elegancia című koncertjén a  Müpában.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top