+ Irodalom

A tudósok megszelídítése igazi mutatvány!

A kutatók zöme nem keresi a nyilvánosságot, inkább kutat, ha hagyják. Palugyai István mégis előcsalogatta és érdemi megszólalásra bírta sokukat.

Palugyai István: Tudomány, játék, lebegés / Hatvankét interjú a tudomány világából – Typotex kiadó, 2018 – 324 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-00-6

A tudós, a kutató furcsa népséghez tartozik: tudja, a befektetett munka nem minden esetben térül meg, mégis hajlandó/hajlamos arra, hogy az „átlagembernél” sokkal jobban koncentráljon egy-egy számára fontos problémára. Ráadásul sok esetben a felvetett kérdés és/vagy annak megoldhatósága háttérbe szorítja az élet egyéb dolgait. Az igazán nagy koponyák esetében gyakori az extremitás felé hajló, szinte-autisztikus viselkedés, amit a szélesebb közönség – jó esetben – tolerál.

Miközben csodáljuk a tudósokat, ezeket a furcsa csodabogarakat, tisztában vagyunk azzal, hogy saját jogon olyan kincsek birtokosai, melyek számunkra nehezen befogadhatók/megszerezhetők. Lehet irigyelni őket, de nehéz utánuk csinálni a „mutatványt”. Folyton ott mocorog a bennünk a kérdés, „vajon tényleg annyira fontos az, amit csinálnak?”. A válasz a legtöbb esetben igenlő, akkor is, ha nem értjük pontosan, hogy mit akarnak tulajdonképpen. Palugyai István interjúi a bepillantás esélyét adják, ő valójában

kutató-kutató.

Olyan ember, akiben – és a Tudomány, játék, lebegés erre a bizonyíték – olthatatlan tudásszomj párosul a megszerzett tudás átadásának vágyával. Több ez, mint szakma, sokkal inkább hivatás, mely olyan kompetenciákat követel, amivel a politikusok és művészek faggatói nem minden esetben rendelkeznek. Palugyai István nem engedheti meg magának a felszínességet, s felkészültsége szükséges ahhoz, hogy a tudósokból és kutatókból – személyességgel átitatott – érdemi válaszokat húzzon elő. Nem kis feladat ez, hiszen miközben a tudásmennyiség növekedésével a tudományágak egyre inkább elkülönülnek, azonközben éppen a tudásmennyiség megnövekedése miatt az új és újabb tudományágak egymásrautaltsága is egyre nyilvánvalóbb. A kérdezői szerep ebben a dinamikusan változó közegben nehezen kialakítható, hiszen egyszerre igényli a részterületek ismeretét (vagy ennek meggyőző illúzióját) és az átfogó, szinte polihisztori rálátást. Tudósok tudásának – és ember voltának – közvetítéséhez egyszerre kell összeszedettnek és szétszórtnak lenni. Elképzelhető, hogy Palugyai István tiltakozna az előbbi állítás ellen, mégis úgy tűnik, hogy a Tudomány, játék, lebegés című kötet igazolja, hogy valamiféle „szuperképességek” kellenek ezekhez a beszélgetésekhez.

A lényeget így sem fogod érteni, de hátteret igen

Az első részben – Nobel-díjasok és jelentős külföldi tudósok – olyan szereplők szólalnak meg, akik világszerte ismertek, de itthon nem annyira csengő a nevük. A matematika Lady Gagájaként ismert Cédric Villani lehet a legközvetlenebb ismerőse a magyar olvasónak, hiszen ő az, aki nem csak elviseli, de használja is a népszerűségét. Talán többen vannak, akik már megküzdöttek a Typotex kiadónál megjelent kötetével.

„…kiskoromban a szüleim és a tanárok nagyon félénknek tartottak, és mindig arra sarkalltak, hogy legyek nyitottabb, mert így sosem fog senki észrevenni. nem az fájt, hogy gátlásos vagyok, hanem az, hogy sokat nógattak, változtassak viselkedésemen. A személyiség szerintem a körülmények hatására sokkal természetesebben változhat, mint kényszerből.”

– vallott személyes sorsáról Palugyai István előtt a matematikus, akiről nehéz elképzelni, hogy valaha is gátlásos lehetett….

A második, magyar tudósokat felvonultató fejezet ismerősebb terep, hiszen az itt vallatott koponyák közül sokan (Czeizel, Boldogkői, Rubik, Csányi) szereplői a magyar – nem csak tudományos – diskurzusnak. A legmegrendetítőbb a Straub F. Brúnóval lefolytatott beszélgetés, mely valójában egy élet keserű mérlege. Az idős tudós hosszan és őszintén tudott beszélni saját rossz döntéseiről.

„…
– És mi volt a legjobb döntése?
– Azt hiszem, olyan nem volt.”

A Külföldön dolgozó magyar, illetve magyar származású tudósok című fejezet a rácsodálkozás terepe, hiszen tudjuk, tudni véljük, hogy sokan vannak erre-arra a világban, de, ha konkrét, aktuális nevekkel kellene előállnunk, akkor bizony zavarba jönnénk. S ez nem feltétlenül a mi hibánk, hiszen gyakran úgy néz ki, mintha a régi mondás gyilkos szabállyá csontosodott volna: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Ideje lenne túllépni ezen. Is.

Legalább ennyire fontos a könyv utolsó nagy egysége, melyben a tudományos ismeretterjesztők és az áltudományok ellen harcolók kaptak helyet. Richard Dawkins, David Attenborough, Jane Godall, Persányi Miklós…

A kötet egy bűvésszel zárul, egy fontos bűvésszel, aki a tudatlanság ellen hirdetett harcot, aki leleplezte Uri Gellert…

„A könyveim és a bemutatóim révén megpróbálom rávenni az embereket, hogy először gondolkodjanak el a tényeken, és csak azután kezdjenek el hinni, ha már annyira akarnak.”

Van ennél fontosabb/pontosabb recept, van ennél jobb kívánság 2019 Magyarországán?

A tudósok megszelídítése igazi mutatvány!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top