+ Gondolat

Felhagyni a félelemmel

Nem térhetünk ki örökké magunk elől. Nem hazudhatunk állandóan magunknak. De mitévők is legyünk? Mit tegyünk, hogyan kerüljünk közelebb magunkhoz, hogy másokhoz is közelebb tudjunk kerülni? – Ocztos István írása.

Ez mind csalás, hazugság. Mindig csak az én, az én. Ami nekem jó. Rendkívül önző lét.
És mi van ha az?
És mi van ha nem az, hanem igaz?
Ha a felszínen hazugság, mélyebben igaz. Ha az egyik szinten elfogadhatatlan, egy másik szinten pedig megismerhető, ezért megérthető, elfogadható.
Az én, a nekem legyen jó igénnyel nem vagyunk egyedül. Igaz, társasjátékot játszunk, melyben több szereplő van, s mindezzel meg kell birkóznunk, mert a szereplők szintén hasonló igényekkel lépnek fel, mozgásban vannak, reagálnak, a lépésekre válaszlépéseket, vagy további lépéseket tesznek, melyeket ismerünk, vagy nem ismerünk, később ismerünk meg. A mozgás, mozgást gerjeszt, mozgásba hozza a szereplőket, s valóban, nem feltétlenül fájdalommentes mindenki számára ez a közösen létrehozott lépegetés.
De mi ez a fájdalom?
Mi fáj, amikor fáj?
Ha félelemben, a biztonság jelentős hiányában születsz meg, éled a gyerekkorodat, ha el nem mondott titkok között létezel, ha nem figyel rád senki, legalábbis keveset figyelnek rád, te sem tudsz figyelni még magadra sem, másokra pedig egyáltalán. Élni akarsz, megtanulod megszerezni azt, ami az élethez szükséges. Megtanulod elvenni mindazt, amit mások megkapnak, hiszen a gyermeket táplálni szükséges, egyedül jó ideig nem képes fennmaradni, életben maradni. Úgy kerülsz ki a szélesebb világba, hogy mindazt a biztonságot, szellemi, érzelmi táplálékot, gondoskodást nem ismered, amit a többiek ugyan többé-kevésbé, de ismernek, birtokukban van ez a tudás, s további ismeretek, tudás megszerzésére képesek.

Ocztos István: Hands (Kezek)

Mit tud tenni az a gyerek, aki éppen csak létezik? A tanulás luxusára alkalmatlan, még ha esetleg érdeklődést is mutat valami iránt. Szociális kompetenciái minimálisak. Nem feltétlen öröme a létezés. Mit tud tenni, ha már itt van, s ennek senki se örül igazából? Nem kevés akarattal, erővel rendelkezik, még ha mit sem tud ennek az akaratnak, erőnek a mibenlétéről, meglétéről. Életben akar maradni, s az erősebb, ügyesebb gyerekek életben is maradnak a maguk módján. A közösségbe nem sikerül beilleszkedniük, hamar kirekesztődnek, illetve a kirekesztés a természetes állapotuk. Mindig is vágynak mindarra, ami a többi gyereknek többé-kevésbé megadatott, de nem képesek ezt úgy megszerezni, ahogy a többi, valamennyire szeretett és ezáltal szocializált gyerek teszi.
Egy saját világ kialakítása szerencsés és elengedhetetlen. Egy saját világ megteremtése, ahol minden van, ami az életben nincs. A fantázia, a képzelet megteremtheti ezt a világot és a belőle származó békét, örömet és nyugalmat. Ez a világ a képzeletben létezik, nem azonos a valóságban lévő világgal, ahol felnőttek és gyerekek egyaránt vannak, akikkel valamiféle kapcsolatban kell lenni akkor is, ha nem szeretnénk velük kapcsolatba lenni. Mert valójában nincs is más vágyunk, hogy kapcsolatba kerüljünk a többiekkel, de ez szinte lehetetlen, mert képtelenek vagyunk rá.
Mindazt felnőttként megtanulni, amit gyerekkorban lett volna szerencsés, kétségtelen, nem a legakadálymentesebb pálya. Leginkább visszaszaladni lenne jó, elbújni és soha többé nem előjönni. Elrejtőzni, jól betakarózni, hogy meleg legyen. Melegség. Álomba szenderülni, álmodni és nem felébredni sosem. Álmodni azt a képzeletvilágot tovább, ahol minden szép és boldog.
Az összetűzések folyamatosak és mindenhol jelen vannak. Otthon, az oviban, később az iskolában. Szinte senki nem érti, mi van ezzel a gyerekkel, hiszen mindent megkapott, hazudják maguknak a szülők. Nekik is megvan a saját védekezési rendszerük. Természetesen mindent megtettek ők, amit tudtak, – ők se tudtak sokat, – aztán felnőttek, összeházasodtak, gyerekük született, gyerekeik születtek, dolgoznak, élnek a maguk módján, ahogy sokan mások is teszik. A felületes szemlélő olykor nem is lát semmiféle különleges, oda nem illő dolgot, s látszólag minden a legnagyobb rendben van. A nem rend néha később válik láthatóvá. A nem rend, ha már korán láthatóvá válik, könnyebben renddé alakítható, ha veszi a figyelmet, fáradtságot valaki, hogy törődjön ezzel. De veszi-e, és ki az?
A nemtudás pusztítással jár. A felépített dolgok hamar pusztulásra kerülnek. Nem más pusztítja el őket, hanem mi magunk. A felépített lét, dolog, barátság magától pusztul el, mert nem találja a helyét. Nem képes tovább építkezni, mert ahhoz illeszkednie kellene egy már meglévő, létezőhöz, amihez nem képes integrálnia magát, a dolgot, tevékenységet. Ezért a legtöbb dologból nem lesz semmi. Egy kezdemény marad, nem több. Egy értékes és többnyire különleges kezdemény, mely nem képes napvilágra kerülni. Nem tud utat törni magának. Azonban többnyire akadnak az út során olyanok, akik mégis észreveszik ezt, fordítanak rá figyelmet, megfelelő energiát. Akik ismerik, a hasonlóak, akiknek már valamennyire sikerült. Bárki lehet ő, akivel nap mint nap valamilyen tevékenység folytán érintkezésbe kerülünk, vagyunk. Egy angyal. Talán. Ez némi megpihenésre, nyugalomra, békére ad lehetőséget, de az élet többi területén, helyeken továbbra sem komfortos a létezés.
Ha hazugsággal lehet megszerezni azt, ami szükséges, hazudni kell. Ha el kell venni, akkor úgy. A visszahúzódás, az agresszivitás elengedhetetlen. A védelem kialakítása elsődleges.
Közben jönnek a betegségek, visznek bennünket az orvoshoz. Jó ideig nem találnak semmit. A szülők megnyugodnak. Vagy találnak valamit, aminek van neve. Megnevezik. Ez az. Megtaláltuk. A dolog innentől meg van oldva. Ez a gyerek ilyen. Nem miattunk, hanem ilyen. Nem miattunk betegszik meg oly gyakran, nem miattunk nem tud odafigyelni, hanem ilyen. Majd meggyógyítják, akik értenek hozzá.
Felnőttként azért némileg már látjuk magunkat. Nem térhetünk ki örökké magunk elől. Nem hazudhatunk állandóan magunknak. De mitévők is legyünk? Mit tegyünk, hogyan kerüljünk közelebb magunkhoz, hogy másokhoz is közelebb tudjunk kerülni? Hogyan tudjunk szeretni és hogyan tudjuk elfogadni a szeretetet?
Azt a szeretetet, amit ezidáig nélkülöztünk, tudatosan, vagy ösztönösen elkerültünk, s mindazok nélkülözték, akikkel közelebbi kapcsolatba kerültünk.
Hogy ne fájjon.

Ocztos István

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top