+ Interjú

Miért olyan nehéz egymás mellett élni? – beszélgetés Duda Éva koreográfussal

A drive-jaink ugyan hasonlóak, mindenki ugyanazokra az alapdolgokra vágyik az életben, mégis nagyon különbözőek vagyunk: tehetségben, érdeklődésben, kíváncsiságban, kultúrában. A migráció is erősödni, nem elsimulni fog, és valószínűleg egyre szélsőségesebb lesz, politikai okok, meg az éghajlatváltozás miatt is – Duda Éva mesél az Utópia című előadásukról.

Fotó: Dömölky Dániel

A tiszta esztétika önmagában még irritál is

Duda Éva koreográfus, a Duda Éva Társulat vezetője két éve, a Frida óta nem rendezett. Most Utópia című előadásában olyan kérdéseket feszeget, minthogy miért olyan nehéz együtt lenni, egymás mellett élni? Annak ellenére, hogy a világ minden táján egyformák vagyunk: szeretünk, kötődünk, haragszunk, félünk, felfedezünk, örülünk, vagy csalódunk, hiszünk és tagadunk, szeretünk valahova tartozni, vagy csak magunkkal jóban lenni. Megtudhatjuk a december 7-ei premieren a Trafóban.

Személyes szinten kezdett el zavarni ez a problémakör, vagy az idegesített, hogy társadalmi, közösségi szinten rosszul kezeljük?

Észleltem korábban is, csak nem volt tér az életemben evvel külön foglalkozni. A Frida óta viszont nem csináltam új produkciót, és mivel lett egy kis időm, és lehetőséget teremtettem az életemben arra, hogy körbenézzek a világban, eközben lecsendesedett az életem, és olyan problémák hangosodtak fel, olyan dolgokat vettem észre, amik előtte nem foglalkoztattak mélyebben. Úgyhogy igen, tulajdonképpen személyes. Szívügyemnek tekintem a bolygónk védelmét az éghajlatváltozás miatt, ami nagyon súlyos és nagyon égető ügy, de közelről éltem meg például az elmúlt év diáktüntetéseit, részt vettem akciókban, és ez alatt számos különleges emberrel találkoztam, és a rengeteg esemény, ami a világban zajlik, nyilván hat az életemre.

Ez már aktivista vonal.

Felelősnek érzem magam a jövőért, úgyhogy igen.

A darab címe Utópia. Utópisztikus megoldást kínál a problémákra, vagy csak problémafelvetés?

Mindig van egy jól kigondolt terv, ami alapján elkezdünk dolgozni, de végül felülírja a szereplőkkel folytatott valódi munka, és a próbákon dől el, hogy mivé alakul. Azt próbáltam elképzelni, hogy mi van akkor, ha nincs ez a sok probléma, feszültség a társadalomban? Mi van akkor, ha van empátia, ha van tolerancia? Mi van akkor, ha működik az egész gépezet, és nincs ez a rengeteg baj, akkor hogyan élnénk egymás mellett? De amikor elkezdtünk dolgozni, a problémák, mint gócok merültek fel, és nem engedtek el. Nem kínál megoldásokat az előadás, vannak benne utópisztikus pillanatok, de túlnyomóan inkább egyfajta mai látlelet, kis fényalagutakkal, amik előre mutatnak, van bennük remény és kiútkeresés.

Eljut azokhoz, akikhez kellene?

A Trafó közönsége tájékozott, tisztában van ezekkel a problémákkal, érzékeny ezekre. Viszont óhatatlanul felmerül bennem, hogy ezzel a lépéssel történik-e valami vagy sem, hoz-e valamilyen változást, még ha kicsit is, az előadás. De művészként nem tudnék másról beszélni most. Képtelen lennék elővenni, mondjuk, A fából faragott királyfit és szépen átdolgozni. Annyira itt rezeg alattunk, körülöttünk minden, hogy nem lehet nem reflektálni. Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy hogyan változtathatunk? Az egyik felvetés környezetvédelemmel kapcsolatos, ami ugyan a csapból is folyik, de mégis, napi szinten, tudatosan mégsem teszünk eleget. Mi most kollektívan hoztunk egy olyan döntést, hogy társulatilag nem használunk több műanyag palackot, rendezünk szemétgyűjtést, amihez mások is kapcsolódhatnak, részt veszünk közösségi, társadalmi megmozdulásokban, legutóbb például az Adakozó Kedden. Ezek ugyan pici, de fontos lépések. Ehhez írtam is az előadáshoz kapcsolódóan egy szöveget, amit még nem tudom, hogy juttatunk el az emberekhez, mert azt is eldöntöttem, hogy nem csináltatunk szórólapot soha többet. Plakátot egyet-egyet lehet, de lényegesen mérsékelni fogjuk a papírfogyasztásunkat is. Apró dolgok, amivel az egész világot nem fogjuk megváltoztatni, de a közvetlen környezetünket igen.

Az előadás plakátja elég sötét, utópisztikus hangulatú. Az előadás is ilyen sötét?

Csempésztem bele szivárványszíneket, és van benne humor, de hogy ezt ki hogyan veszi majd, nem tudom. Egy összpróbán a múltkor ugyan nagyon jókat derültek a bent lévők, de a humor is inkább ironikus… Sokszínű előadás, a kirekesztés, a hatalom súlya, hatalom és közösség viszonya, közösség és egyén kapcsolata, közösségben való együttműködés, hogy torzulunk, milyen fura, extrém figurákat termel ki a társadalom. A világunkban a polaritás csak fokozódni fog, az olló még nagyobbra nyílik a jövőben.

Ki rajzolta a plakátot?

Egy fiatal lány, Nizák Juli. Volt egy együttműködésünk korábban a Jedlik Ányos Gimnáziummal, őt ajánlották. Nem akartam táncos image képet használni, ő pedig rátapintott a lényegre.

Szerepel a darabban Kálid Artúr is. Ez azt jelenti, hogy színházi elemek is lesznek benne?

A táncot nem a klasszikus értelemben használjuk, de végig mozgás van. Úgy terveztem, hogy semmilyen prózai szöveg nem lesz benne, de közben mégis sokat kommunikálnak verbálisan, nem érthető nyelveken. Az volt a célom Kálid Artúr, Lőrinc Kati, Weinemer Ádám Zénó, Sessi Krisztina, és az összes többi szereplő jelenlétével, hogy egy vegyes környezetet lássak egyben, mint amilyenek vagyunk. Öt gyönyörű, egyforma magas, szexi táncossal nem ezt a hatást érném el, mert az emberek nem így néznek ki. Az emberek kicsik, magasak, kövérek, csúnyák, szépek, vörösek, fehérek, színesbőrűek, szeplősek, vagy szakállasak – nagyon sokfélék vagyunk. Ez volt az egyik fontos szempontom: a sokféleség, pont a tolerancia és empátia miatt, hogy vegyük észre a különbözőségeinket. A drive-jaink ugyan hasonlóak, mindenki ugyanazokra az alapdolgokra vágyik az életben, mégis nagyon különbözőek vagyunk: tehetségben, érdeklődésben, kíváncsiságban, kultúrában. A migráció is erősödni, nem elsimulni fog, és valószínűleg egyre szélsőségesebb lesz, politikai okok, meg az éghajlatváltozás miatt is. Globális törekvésekre van szükség ahhoz, hogy ezekre felkészüljünk. Nagyon nehéz erről a tánc nyelvén beszélni, és rosszul is áll neki, amikor valamit nagyon el akarsz mondani vele, de erős hangulatokat és érzeteket lehet közvetíteni.

Milyennek látod a magyarországi kortárs táncot?

Kicsit szűk a látómező, picit minden egy irányba mutat, kevesen foglalkoznak univerzálisabb ügyekkel, vagy keresnek új utakat, mint mondjuk a Hodworks, Horváth Csaba vagy Gergye Krisztián. Viszont világviszonylatban is tehetséges, különféle ízlésvilágú, és különféle megoldásokat kereső alkotók vagyunk, mi magyarok, de mégis olyan, mintha nem látnánk innen kijjebb. Bár a világ sem tud nagyon rólunk. Szerintem nagyon fontos, hogy ne öncélú, hanem érvényes gondolatokat közöljünk. Én szeretek hazavinni magammal valamit, képeket, gondolatokat, érzéseket. A konceptuális előadásokat nem kedvelem. A tiszta esztétika pedig önmagában még irritál is.

Milyen hangulatban folynak a próbák?

Nagyon jó érzés két év után újra alkotni, és látni, hogy ennyiféle művész, táncos hogyan rezonál egymásra, hogyan működünk együtt, hogyan inspiráljuk egymást. Egyik próba végén Lőrinc Kati, Csuzi Marci és Ivanov Gábor találtak egy csónakot a Jurányiban. Beleültek, eleveztek együtt valameddig, aztán Kati még át is úszott valami túlpartra… Hát így!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top