+ Irodalom

Itt beleolvashatsz Gerőcs Péter Árvaképek című új regényébe

Szemere Tamásnak, a harmincas évei elején járó, sikeres portréfotósnak egy nap kezébe akad első felvétele. A regény a fényképen szereplő ikerpár és a főhős titokzatos kapcsolatának csaknem negyven évet felölelő, szenvedéllyel és elhallgatással terhes története.

Gerőcs Péter: Árvaképek, 297 oldal, Kalligram Kiadó, 3500, 2800 Ft

Szemere Tamásnak, a harmincas évei elején járó, sikeres portréfotósnak egy nap kezébe akad első felvétele. A regény a fényképen szereplő ikerpár és a főhős titokzatos kapcsolatának csaknem negyven évet felölelő, szenvedéllyel és elhallgatással terhes története. Meg lehet-e örökíteni egy arcot, és birtokolja-e az ember a magáét? A fotós életprogrammá emelt, megszállott küzdelmén a felejtéssel végighúzódik annak árnyéka is, vajon mit rögzít egy kép a tudatunkból, és mi lesz az életünkkel, ha elveszítjük a talán soha nem is létezett uralmat a saját emlékezetünk fölött.

Árvaképek

– részlet –

Tamás úgy állt az elszórt emberek között, hogy senkitől nem volt távol, de senkihez nem volt elég közel sem; mindenkihez megmaradt egy félközvetlen közelségben, ahonnan védve érezhette magát a kínos dialógusoktól. Egyedül Réka tapadt szorosan mellé.

– Jó újra látni – hajolt bizalmasan Tamáshoz, miközben finoman belékarolt.

– Köszönöm. Nem zavar a füst?

– Nem. A férjem is nagy bagós. Hozzá vagyok szokva.

– Ja igen, a férjed.

Miután elnyomta a csikket, beléptek a ravatalozó homályába. A sötétben klasszikus zene szólt; ez is nyilván Fruzsina ötlete, gondolta Tamás. Elengedte Rékát, odalépett az urnához, és a koszorút a többi mellé támasztotta, majd visszalépett.

– Olyan béna – hajolt Rékához. – Soha senki nem tanította meg, hogy kell egy ilyen helyzetben viselkedni.

– Ne aggódj, nem csak téged. Egy ilyen helyzetben nem lehet viselkedni.

– Olyan, mint amikor autista lép a templomba. Vagyis, na… ateista.

Rékából kipukkant a nevetés, de gyorsan a szája elé kapta a kezét. Tamás odafordult felé, de nem feddőn, hanem mosolyogva, cinkosan.

– Szerintem egyedül egy autista tud normálisan viselkedni a templomban – súgta Tamás fülébe. – Kedvesen lógázza a lábát, bámészkodik, vagy kiszalad a szentmise alatt, és meghúzkodja a pap reverendáját.

Tamás is elfojtott egy röhögést, de a pillanat ezzel véget is ért; valaki megérintette a vállát.

– Would you be so kind…? – Egy ismeretlen férfi szeretett volna a ravatalhoz járulni, hogy letegye koszorúját a többi mellé.

– De amúgy – hajolt Réka megint Tamás füléhez – nem a sírhelyet kell felkoszorúzni?

– Ezeket majd felpakolják a halottaskocsira, és ott megint kipakolják.

– Milyen idétlen!

– Most viszont itt hagylak. Mindjárt parentálnom kell.

– Mit csinálni?

– Tudod, beszédet mondani.

– Akkor te vagy a parentátor?

– Hát azt nem tudom – mondta, és egymás képébe mosolyogtak.

Tamás odament Fruzsinához, és kérte, hogy segítsen kiterelni az embereket az épület elé.

– Szépen süt a nap, beszélek itt.

Fruzsina bólintott, aztán egyesével odament mindenkihez, és végtelenül udvariasan, szinte bocsánatkérően súgta az emberek fülébe, hogy fáradjanak ki, ott fogjuk búcsúztatni a halottat.

A lassú kivonulás véget ért, az emberek megálltak – fejekkel, kalapokkal tagolt, finoman dülöngélő, fekete tömeg –, a nap sütött, az aranyló falevelek szakadatlanul peregtek az égből.

Tamás egy darabig hagyta a fényben úszó csöndet, amibe itt-ott csak egy-egy távoli énekesmadár hangja lyuggatott mintázatot.

Hátratette a kezét, és egyenletes, erős hangon beszélni kezdett.

– Jónás Pál meghalt. Egész életünkben, mindannyian azért küzdünk, hogy mások valamiként lássanak minket, elismerést, megbecsülést vívjunk ki, dolgozzunk a névtelenség ellen, vagyis hogy másokban tükröződjünk. Ha pedig ez így van, akkor hinnünk kell abban, hogy az ember léte nem biológiai valóságával mérhető, hanem mások emlékezetének idejével. – A csöndet néhány halk zümmögés kísérte, ahogy valakik az elhangzottakat súgva tolmácsolják amerikai kollégáknak, úgyhogy Tamás tapintatból megfékezte beszéde iramát. – Önmagunk idejét túlélni egyedül akkor lehet, ha életünkben egy rajtunk kívülálló ügyet szolgálunk. Ebben nincs sem nagyság, sem kicsiség. Nincsenek minőségbeli különbségek, csak annak a kérdése, hogy figyelmünket elsősorban magunkra, vagy magunkon kívülre fordítjuk. Pali egész életét egy számára fontos tudományos kérdésnek rendelte alá. Ez kötötte le gondolatait, ez határozta meg életét, tetteit, érzéseit és indulatait, egyszóval: egész lényét. Rendületlenül hitt valamiben. Hitte, hogy tudományos hipotézise előbb-utóbb bizonyságot nyer. Évtizedeken keresztül konokul hitt az igazában, s ha kutatócsoportja ezt nem is tudta bizonyítani maradéktalanul, részeredményei végre megolvasztották a kétkedők kemény ellenvéleményét. Most százak és ezrek folytatják kutatásait, bízva abban, hogy Pali sejtése helyes. Akkor hát mondhatjuk-e… – a mondat nem folytatódott. Tamás szája nyitva maradt, aztán lassan becsukódott. Szemei haragossá váltak. A csönd irritálóan hosszúra nyúlt. – …tehát mondhatjuk-e akkor, hogy Jónás Pál halott? Én abban hiszek – folytatta kissé megkönnyebbülve –, hogy Pali jelenléte halálában még erőteljesebb. Áthatja családját, barátait, kollégáit, számos kutatóintézet laboratóriumát. Egyszerűen csak fizikai tényében épp nincs jelen. Épp nincs itt. Úgy nincs itt, mint ahogy éppen akkor sem volt ott sok helyen, amikor egy másik országba költözött. Valljuk meg töredelmesen, általában több helyen nem vagyunk épp jelen, mint ahány helyen ott vagyunk. – Néhányan kedélyesen elmosolyodtak, volt, akiből egy diszkrét nevetés is kiröppent. Tamás nézte az arcokat. Hagyta a csöndet egy rövid időre elnyújtózni. Bátyja arcáról semmit nem lehetett leolvasni; szigorú volt, mint mindig. Réka aggódva mosolygott. Ahogy a hátrébb állókat pásztázta, a magas urak válla között egy ismerős szempár villant: Zsófié. – Az utóbbi napokban sok időt szenteltem Palinak. Úgy éreztem, ott van mellettem, miközben felidézzük a közös emlékeket. Ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben… – Réka kifurakodott a vállak közül, és hátulról megkerülve a tömeget, odament a lányához. – És tudom, hogy nem csak nekem… – A kelleténél hangosabb szóváltásba kezdhettek, mert ugyan Tamás nem hallotta, mit beszélnek egymással, de többen feddőn hátrafordultak, úgyhogy Réka karon ragadta Zsófit, és elvonta a tömegtől. – Palinak nemcsak vagy nem elsősorban az intellektusa megnyerő, hanem a mögötte lakozó emberi melegség és őszinteség; az a tartás, amelyről leginkább csak könyvekben olvasunk, és amelyet mindannyian szeretnénk magunkénak tudni, amelyből szeretnénk részesülni. Megtehetjük. Elég csak felidéznünk humorát, néha koncentrált révetegségbe süllyedő tekintetét, nagyvonalú gesztusait, emberi figyelmét és szeretetét.

Tamás ismét egy rövid szünetet tartott.

– Kedves jelenlévők. Jónás Pál él. Csak épp nem itt van, hanem máshol. Gondoljunk rá ugyanolyan szeretettel, mint ahogy korábban tettük. Köszönöm.

Elcsattant egy taps, utána csönd. Tamást kellemetlen érzés fogta el. A „köszönöm” általában tapsra szólít fel, holott ez a helyzethez nem illő befejezés. Temetőben nem tapsolunk. Azzal kellett volna zárnia beszédét, hogy „ennyit szerettem volna mondani”, vagy valami hasonló frázissal. Ez nem egy patetikusan felívelő retorikai zárlat, hanem inkább leereszkedő, megállapodó, ami után nincs taps.

Megérkezett az elfüggönyözött halottaskocsi. Kinyitották a hátsó ajtaját, és két gyászhuszár finoman beemelte az urnát. Csapódott a kétszárnyú ajtó, és a kocsi nagyon lassan elindult, némán utána az egybegyűltek.

Tamás a sor végén haladt, hogy a bátyja mellé sodródjon.

– Kissé bizarr volt a beszéded.

– Miért?

– Mert nem elbúcsúztattad, hanem feltámasztottad. Így most nehezebb lesz a családtagoknak.

Az út mellett, két sírhely között Réka veszekedett Zsófival. Amikor Tamás észrevette őket, kivált a sorból, és odament hozzájuk.

– Mi a baj?

– Tamás, ebbe ne avatkozz bele!

– Szia – köszönt Zsófi. Hangja elhaló volt. Nyakát hatalmas kendővel tekerte körbe, szeme lázasan csillogott.

– Szia Zsófi. Te beteg vagy. Miért nem fekszel ágyban?

– Azért, mert te idehívtad – válaszolt Réka.

– Mondtam már, anya, hogy nem ő hívott.

– De mi a baj?

– Az a baja anyának, hogy veled találkozgatok.

Tamás Rékához fordult: – Azt mondtad, hogy nincs ezzel gondod.

Réka csípőre tette vékony kezét, és felszegte állát.

– Meggondoltam magam.

– De anya! Nem vagyok már gyerek!

– Miért baj, ha ismerkedek egy kicsit a lányommal?

– Mert nem a lányod.

– Nem értem. Akkor pláne miért baj?

– Azért, mert bolond vagy! – Réka, talán hogy ne kelljen vállalnia az elkiáltott mondatért a felelősséget, felzokogott, és elszaladt.

– Ne haragudj, Tamás – hüppögte Zsófi. – Sajnálom.

– Neked ágyban volna a helyed. És ne pityeregj már annyit!

– Jó, csak…

– Csak mi?

– Beszélni akartam veled.

– Hogyhogy?

– Nem mondtad meg, hol vannak a negatívok.

– Vagy úgy! Azok nálam vannak, a lakásban. De a legtöbbjük nem filmre készült, hanem digitálisan. A lényegen nem változtat. Nálam van minden. Majd megmutatom őket. De most menj haza.

Tamás rátette a kezét Zsófi vállára, és elsétált vele a parkolóba, ahol ott állt Réka szakadt, vajszínű Mercedese, benne a felháborodott és dacos anyával, aki lehetőleg egyenesen meredt maga elé egészen addig, amíg a lánya be nem szállt. Felröfögött a motor, de mielőtt a kocsi elindult volna, Tamás bekopogott az ablakon.

– Na mi van…? – Réka letekerte az ablakot. – Mit szeretnél?

– A kamerámat. Itt hagytam a kocsiban. Zsófi kiadta Tamás táskáját, Réka gyújtást adott, és egy éles ívben, röviden hátrafarolt, hogy minél gyorsabban távozzon a helyszínről. Mielőtt azonban a másik íven előre indult volna, még kiszólt a nyitott ablakon.

– Érdekes szeánszot tartottál. Nem is tudtam, hogy foglalkozol halottak feltámasztásával. – Azzal kigurult a temető kapuján.

Tamás visszabandukolt a sírhelyhez, ahol épp elhelyezték az urnát a kolumbáriumban, miközben egy magas, vékony, talpig feketébe öltözött ember a családtagoknak kondoleált. Tamás azon tűnődött, hogy ezen az emberen szűk a zakó és rövid a gatya; bokáig kilátszik a fekete zoknija. Elhatározta, hogy Pali kedvéért, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett, mindenkiről készít egy gyászoló portrét itt, a sír mellett, pont úgy, mint az asztrofizikusok nagy napján az ünneplő kutatókról.

 

Ez körülbelül tíz éve volt. Tamás akkor is éppen látogatóban volt Paliéknál, a zord észak-amerikai téli hidegben. Egész nap fújt a szél, és havazott.

Pali akkor már évek óta vezető kutató volt egy hullámdetektor kifejlesztésében. Éjszaka csörgött a telefon. Tamás a szomszéd szobában aludt; hallotta, hogy Pali őrült sebességben kapkodja magára a ruháit, Fruzsina meg álmos hangon kérdezősködik.

Tamás kibotorkált az előszobába.

– Hová mész?

– Az intézetbe.

– Most?

– Volt egy szuperközeli gammakitörés.

– Mehetek veled?

Pali egy pillanatig hezitált.

– Jó. Gyere.

Tíz perc múlva már az autópályán száguldottak. Pali nyakában fityegett a megkötetlen sál. Egyszer megkérte Tamást, hogy fogja a kormányt, amíg begombolja a sliccét. Közben vállával tartotta füléhez a telefont, és valakivel élet-halál kérdésről diskurált.

– …so you are sure about the result. Absolutely positive? And the time difference? No way! Bounced from Ligo? …from Virgo too? No way, man, no way! – Pali röhögve üvöltött. Miközben a gatyájával küzdött, egyszer bele kellett kapnia a kormányba, hogy ne sodródjanak egy kamion alá, de emiatt nem különösebben zavartatta magát.

Tamásnak fogalma nem volt, miről szól a helyzet, de Pali katartikus tudósöröméből úgy ítélte, most egy ritka pillanatnak lehet a tanúja, és ettől ő is megmámorosodott. – It’s impossible, man! How long was the signal? Ohh, my… Unbelievable! How does it look like? – Pali kurjantott egy hatalmasat. – Ok, man, ok! I am on my way. Ten minutes, fifteen, tops. Don’t worry, I cannot be fast enough… Why, you think there is a better time to die than today?

Pali hátrahajította a telefont, és kurjantott két hatalmasat.

– Mi az? Mi történt?

– Megtörtént! Érted? Megtörtént! Nem, ezt el sem hiszem. Ez lehetetlen! – ordította, és kurjantott megint két hatalmasat.

– De micsoda? Mi? Mondd már!

– Az van öregem, hogy kurvára létezik az a kibaszott gravitációs hullám… – Pali odafordult Tamáshoz, hosszú pillanatokra magára hagyva az százhúsz mérföld per órával alattuk kanyargó aszfaltot – és most meg is mértünk egyet. Érted?

Tamás nem értett semmit, de Pali pár percben elhadart szövegéből valami olyasmit szűrt le, hogy történt egy neutroncsillag-összeolvadás, ami gravitációs hullámokat keltett, és ezt sikerült mérni egy, pontosabban: két lézer-interferométerrel, először a fizikatörténetben, meg hogy Einstein jóslata valóra vált, vagyis hogy mindebből valami olyasmi következik, hogy valóban van egy új dimenzió, mint az idő, vagy a tér, ez pedig a gravitáció dimenziója; hogy valójában idő, tér és gravitáció egybe vannak hurkolva, de ez eddig csak egy távoli, szinte filozófiai sejtés volt, most viszont nemcsak kiszámolva van, hanem mutatják is a műszerek. Ráadásul a mérés nem esetleges, mert két nagy mérőállomás is ugyanazt jelezte, meg a Fermi, meg az Integrál gammasugártávcső is érzékelte, amiből elég pontosan lehet következtetni a helyre is, ahol a bespirálozódás és a robbanás történt, és most a világ összes távcsöve ugyanabba az irányba fordul, és ki tudja, milyen következményei lesznek a felfedezésnek, de égnek a vonalak minden kontinensen, és már most mindenki fizikatörténeti csúcspillanatról beszél…

– És majd folytatom, de most rohanjunk! Jaj de jó, hozod a géped?

– Persze.

– Akkor ez lesz a beléptetőkártyád. Te fogod megörökíteni a nagy pillanatot.

Pali úgy ragyogott, mint egy apa, akinek hármasikrei születtek. Együtt rohantak be az intézet kapuján. Pali az előcsarnokban elhagyta a sálját, Tamás halászta össze. A liftet sem várta meg, csak rohant fel a lépcsőn, jó tizenhét emeletet, Tamás utána. Aztán végig egy hosszú, puha padlójú, széles, üres folyosón, át egy másikra; itt már volt pár ember. Rohantak át ezen is, egy közbülső, csarnokszerű téren keresztül egy másik hosszú folyosóra, amin már több tucat kutató ácsorgott, hangosan beszélgetett, nevetett, és próbált beférni egy ajtón.

Pali minden udvariasságot mellőzve félrevonta az előtte állókat – Tamás szorosan hozzátapadt barátjához, nehogy kívül rekedjen az eseményeken –, és átverekedte magát egészen a terem legvégében lévő sarokig, ahol egy számítógép villogott. Senki nem köszönt senkinek. Mindenki azonnal a számokat, mérési eredményeket mondta a másiknak.

Pali leseggelt a számítógép előtti székre, és úgy, ahogy volt, kabátban, kezébe gyűrt sállal, lihegve pörgette hosszan a képernyőn látható színes sávokat. Aztán kiosztott néhány utasítást, és elrendelte, hogy mindannyian vonuljanak le a konferenciaterembe fél négyre, vagyis hét perc múlva.

Itt többen röviden beszéltek a közvetlen eredményekről, és hogy stratégiai együttműködésre lesz szükség a többi intézettel. Ez volt a főkérdés. Kinek mi lesz a feladata, ki tud még a csapatából embereket mozgósítani.

Pezsgő durrant, poharak csilingeltek az üres épület belsejében. Minden enyhe fényben úszott, tele suttogással, halk morajjal.

Pali ekkor lépett oda Tamáshoz. Már nem a lelkesültség látszott rajta, hanem az átszellemült tettrekészség.

– Öregem, úgy tűnik, igazad volt.

– Mivel kapcsolatban?

– Az idővel. Csak azért érezzük lineárisnak, mert a síkjába vagyunk kötve. De ez a sík, most már tudjuk, bárhogy tekeredhet, görbülhet. Egészségedre.

Tamás a koccintás után nekiállt fényképezni; az ünnep csöndes komolyságába burkolózott konzultáló, koncentráló arcokat.

Pontosan erre készült a temetőben is az utolsó búcsúztatás végeztével. Mielőtt azonban ezt megtette volna, odahajolt a bátyjához, és súgva megkérdezte:

– Ez most a jelen?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top