A finn WHS elnevezésű formáció november 9-én és 10-én a Trafóban mutatta be nagy sikerrel Búcsú című előadását. Itt most a műfaji meghatározás következne, mely ez esetben nem könnyű feladat a szerző számára, hiszen az előadásban keverednek a tánc, az újcirkusz és a színház elemei. Leginkább illúziószínháznak, látványszínháznak lehetne nevezni. A téma örök: férfi és nő kapcsolatának nehézségei. Az előadás a válság fázisát helyezi a középpontba.
A WHS vizuális színházzal, illetve kortárs cirkuszművészettel foglalkozó csapatként definiálja önmagát. Az elmúlt évtizedben Finnországban rohamosan fejlődő újcirkusz, mely fokozatosan válik rendkívül változó és független művészeti formává, komoly hatást gyakorol az alkotómunkájukra. Előadásaikat a sajtó gyakran avantgarde stílusúnak nevezi, elismerve azt a tágabb kontextust, melyet ezek az előadások képesek megragadni. Helsinkiben működnek, a Teatteri Union bázisán.
Kapcsolati magány, monotonitás, vágyakozás, frusztráció, játszma, tér és idő játéka – ezek az első szavak, amelyek eszünkbe juthatnak a látottakról. Két ember, akik valaha bizonyosan nagyon szerették egymást, távolodnak. Időnként megpróbálnak visszatalálni egymáshoz, fel-felcsillan ennek reménye, aztán gyorsan szertefoszlik. A színpadkép és a ruhák szürkesége, színtelensége csak fokozza a reménytelenség érzetét. Elszürkült egymás mellett élést, reményt vesztett kapcsolódásokat látunk, az árnyoldalakra, a sötétebb időszakokba kalauzol minket az előadás.
Nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ugyanannak a kapcsolatnak a különböző fázisait látjuk megelevenedni, elképzelhető, hogy több emberpár fájdalmait, szenvedéseit látjuk, és az igyekezetet is a még menthető megmentésére. De azt is megengedi nekünk az előadás, hogy egyetlen emberpárt lássunk bele a történésekbe. A jelenetek közötti összekötő kapcsok hiányoznak, így a választást teljesen a nézőre bízzák a valóban kísérletező kedvű alkotók.
Az előadásban megjelenő illúziók kifejezőeszközként szolgának, megelevenítik a pár környezetét és ráerősítenek annak szétesőben lévő voltára. Rendkívül szemléletes kép, amikor a vacsoraasztalnál ülve szép lassan lefosztanak maguk körül minden díszletet, minden anyag nyúlékony, foszló, amit a két kezükkel könnyedén tudnak fokozatosan eltüntetni. Az óriási, „maguktól mozgó” tükrökkel való mozgásuk, játékuk azt láttatja, mennyire különböző nézőpontok léteznek egy párkapcsolatban, és azt is, hogy az ő esetükben már mennyire nem egyeztethetőek össze ezek. Annak ellenére, hogy illúziókat állít elénk az előadás, nem fest hamis képeket azokról, inkább valós mibenlétüket tárja elénk.
Kezdettől fogva a nézőre nehezedik az ábrázolt helyzet súlya, annak ellenére, hogy az alkotók igyekeztek néhány vidám részt is becsempészni: például egy szörfdeszkának álcázott vasalóállvánnyal és egy vasalás közben menekülni próbáló inggel. De érezzük, látjuk, szinte szagoljuk is, hogy itt valami elmúlóban van, egy emberi kapcsolat a vége felé közeledik. De amikor véget ér, és ezt ki is mondjuk, valóban el tudjuk-e engedni egymást? Az alkotók szerint a másik emberrel való kapcsolatunkat mint egy kabátot viseljük magunkon, és ha szeretnénk is levetni, ez nem mindig sikerül. A másik fél még ott van, belebújva ebbe a kabátba, és ha akarjuk, ha nem, visszarántja ránk a köteléket. Ezt az elgondolásukat egy kabát és némi illúzió segítségével szemléltették.
Az előadás állandóan visszatérő eleme a víz. Hol tenger, hol eső formájában jelenik meg, és a tenger vízszintje még változik is a darab során. Időnként a függöny is átalakul vízzé, tóvá vagy tengerré. Szintén a fantáziánkra van bízva, hogy ennek milyen jelentést tulajdonítunk. Lehet az életet magát jelképező attribútum, és ezzel a változást, az örök körforgást jelenítheti meg. Mivel komoly problémákat bemutató jelenetek után-közben láthatjuk, lehet olyan természeti elem, amely elmos, megtisztít, lehetőséget ad az újrakezdésre.
A színpadi látványt nagyon hatásosan egészítik ki az időnként a felhúzott függönyre vetített óriási méretű képek, amelyek általában a boldogabb múlt emlékképeit villantják fel. A Samuli Kosminen által tervezett zene jól illeszkedik a mondanivalóhoz és ügyesen növeli azt a feszültséget, amely az egész előadásban mindvégig jelen van.
Kalle Nio és Vera Selene Tegelman személyében egy teljesen átlagos emberpárt láthatunk, ettől tudjuk nagyon közelinek érezni mindazt, ami elénk tárul. Az általuk készített koreográfia visszafogott, nem használnak látványos, széles mozdulatokat, inkább az eszközökre és az egyéb módon keltett látványra helyezik a hangsúlyt. Ők a nagy egésznek csak elemei, hiába ők a főszereplők, és az ő kapcsolatuk bemutatását szolgálja minden a színpadon. Láthatóan igyekeznek minél többfajta eszközt bevetni mondanivalójuk kifejezésére.
Maradandó élmény volt az előadáshoz kapcsolódó, Gondolat Generátor elnevezésű színházpedagógiai programban szervezett beszélgetésen is részt venni. A NézőPont az előadás befogadói számára biztosítja a lehetőséget arra, hogy egy félórás, kötetlen beszélgetésen dolgozzák fel a látottakat. Itt tehát a közönség találkozik a közönséggel, és a program vezetőinek gondolatébresztő kérdései mellett vitatják meg az előadást. Előnye, hogy a teljesen friss élmény birtokában ismeretlen emberek beszélgethetnek a darabról, így garantált, hogy új nézőpontok és sokfajta elképzelés találkozhat. A beszélgetések kisebb csoportban is zajlanak, és ezáltal azoknak is lehetőséget adnak a megnyílásra, akik esetleg nem szívesen osztják meg gondolataikat nagyobb körben.
Többek között arról is beszélgettünk, hogy mi lehetne a hangsúlyosan megjelenő víz motívum helyettesítője, milyen anyag lenne elképzelhető, mint hasonló minőséget képviselő? A legtöbben a homokot gondolták jól használható elemnek. Felmerült, hogy mit jelképezhet az előadás elején a pár férfitagja által az asztalra dobott lakáskulcs? A résztvevők egyetértettek abban, hogy ez jelenítette meg a szakítást, és ezért innen talán inkább visszafelé haladhatott az időben az előadás.
Az bizonyos, hogy egy rendkívül érdekes, újszerű hatásokkal és elemekkel dolgozó produkciót láthattunk. Nagy előnye, hogy felnőttként kezeli a nézőket, nem akar kész megoldásokat tálalni. Számít a befogadó fantáziájára, aki a látottakhoz hozzátéve saját élettapasztalatait adhatja meg a saját maga értelmezésében. A társulat által folytatott kísérletező szemléletmód olyan új utakat nyithat akár a színház, akár az újcirkusz területén, melyre a jövőben is érdemes lesz odafigyelni.
