+ Film

Nem normális ennyit dolgozni: legyen heti 4 nap és napi 6 óra munkaidő!

Az Európai Parlamentbe is bejutottunk kétszer, a munkakörülményekről és az alulfizetettségről beszélni. Több mint hatvanezren látták a filmet vagy olvasták Saša publikációit, még a könyv megjelenése előtt – a Végkimerülésig című film készítőivel beszélgettünk a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon.

2017-ben a Csehországban a lakosság több mint 20%-a kevesebb, mint 83 cseh korona (3,2 EUR) órabérért dolgozott, az EU-ban az ötödik legalacsonyabb minimálbérért (11 000 CZK/425 EUR). Saša Uhlová újságírónő a fejébe vette, hogy utánajár a sokszor méltatlan körülményeket biztosító cseh munkahelyeknek, a legnehezebb kétkezi munkáknak. Külsőt változtatott, és rejtett kamerával a fején elindult kideríteni az igazságot – amiről az emberek nem mertek nyilvánosan beszélni. Apolena Rychlíková dokumentumfilm rendező ezekből a felvételekből, Uhlová mindennapjaival és felolvasott kommentárjaival kiegészítve készítette el a Végkimerülésig című dokumentumfilmet. A 15. Verzió Filmfesztivál Életünk a munka című szekciójában vetített film rendezőjével és az újságíróval beszélgettünk.

Ismertétek egymást korábban vagy ez a projekt hozott össze benneteket?

AR: Körülbelül hat éve ismerjük egymást, egy másik ügy kapcsán találkoztunk. Ez a projekt eredetileg Saša ötlete volt, régóta tervezte, és miután otthagyta az előző munkáját, megkérdezett, hogy szeretnék-e filmet készíteni belőle. Elhatároztuk, hogy megcsináljuk.

Mi volt a motivációd, Saša?

SU: Úgy éreztem, hogy jelentős információhiány van ezeknek az embereknek a munkakörülményei és élete kapcsán. A cseh média nem foglalkozott a munkásosztállyal, a szegénységgel, csak a sikerekről írtak. Meg akartuk érteni, hogy milyen mechanizmusok működnek Csehországban, igazából az egész posztkommunista térségben. A kapitalizmus sötét oldalát is meg akartuk ismerni, nem csak a privilegizált emberek sikertörténeteit. Világszerte fontos téma ez most.

Senki nem akart beszélni a munkahelyi problémákról, mert féltek. Úgy döntöttem, hogy magam járok utána, titkos identitással. Azért választottam ezt a módszert, mert én is féltem a konfliktusoktól, és attól, hogy senkivel nem fogok tudni beszélni a rossz munkahelyi körülményekről.

Miből táplálkozott ez a félelem?

SU: Ha a munkahelyi kommunikációra gondolsz, több problémás szempont is előkerül. Az egyik, hogy napi kapcsolatban vagy a kollégáiddal, nem akarsz velük konfliktust, mert közel kerültetek egymáshoz, hasonlóképpen a főnökeiddel is. És igazából a körülményekről nem ők tehetnek. A másik az, hogy ezeken a munkahelyeken nincs igazán biztonságos terepe a problémák kimondásának, nincs olyan személy, aki képviselné ezeket a párbeszédeket. A harmadik pedig az, hogy az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkájukat. Mindennap dolgozniuk kell a megélhetésért. Elég egy nap kiesés, betegség, ami mindjárt problémát okoz nekik anyagilag, mert fizetniük kell a lakbért. Nem úgy van, hogy egyik nap felmondasz, másnap pedig már másik munkád van. Sokuknak nincs internetük, okostelefonjuk, kevesebb lehetőségük és eszközük van új állás kereséshez iskolázottság nélkül.

Köze van ennek a kelet-európai mentalitáshoz: meg kell becsülni, ha van állásod?

SU: Nem csak ahhoz kapcsolódik, hanem a tíz évvel ezelőtti gazdasági krízishez is. Akkoriban nagyon sokan elvesztették a munkájukat, és azt követően mindent elvállaltak, csak hogy legyen munkájuk és meg tudjanak élni.  Tíz év elteltével is van némi félelem egy újabb krachtól, az emberek örülnek, hogy van munkájuk, mindegy, hogy mi az. És nem hisznek abban, hogy jobbat találhatnak. Ezeket az embereket a média nem bátorítja, hogy álljanak ki a jogaikért, ellenkezőleg, őket hibáztatják a helyzetükért. Ha demonstrálsz, az azt jelenti, hogy te vagy a problémás, a te hibád. Létezik a munka törvénykönyve, ami megvédené őket, de ők nem ismerik ezeket a törvényeket.

Mi volt a média vagy a kormány reakciója a filmre Csehországban?

AR: A film előbb elkészült, minthogy Saša megjelentette az első cikkét a témában. A cseh köztévé, ami egyébként a film koproducere is, forgatott Sašaval, és a legnagyobb napilapok is írtak róla. A “titkos identitás”-módszer, amit használt, nem igazán ismert nálunk. Úgyhogy elkezdték hívogatni, interjút készíteni vele, ami azóta is tart. Emaileket küldtek neki azok az emberek, akikkel együtt dolgozott ezeken a helyeken, megköszönve, hogy valaki visszaadta a méltóságukat. Azelőtt sikertelen emberekként tekintettek rájuk. A szocialista pártnak is volt egy-két reakciója, de mi igazából nem politikai pártoknak akartunk üzenni ezzel a filmmel, ezek a tények minden politikus számára nyilvánvalóak voltak előtte is, csak semmit nem tettek az ügyben. Az Európai Parlamentbe is bejutottunk kétszer, a munkakörülményekről és az alulfizetettségről beszélni. Több mint hatvanezren látták a filmet vagy olvasták Saša publikációit, még a könyv megjelenése előtt, ami a Heroes of Capitalist Labour (A kapitalista munka hősei) címet viseli.

Elég nyitott volt a média az üggyel kapcsolatban.

AR: Igen, szerencsésen alakultak a dolgok. Azért akartam a köztévével koprodukcióban elkészíteni a filmet, hogy minél több emberhez és ingyen eljusson, ne csak a mozikban vetítsék.

Mennyire volt könnyű megnyerni a köztévét ehhez?

AR: Az elején nem volt gond, de aztán akadt egy-két nehézség. A középvezetőség a televízióban elkezdett pánikolni, valószínűleg azért, mert Saša egyik munkája Andrej Babiš miniszterelnök gyárában volt. Azt akarták, hogy rejtsük el a filmben a gyárak neveit. De Saša sok száz interjút készített újságíróként is, amikben ezek a gyárak szerepeltek, szóval furcsa lett volna azokat a tényeket megmásítani a filmben, amik az ő publikációiban megjelentek. Végül a televízió megengedte, hogy lemenjen a film a gyárak neveivel.  

Akkor szerencsés volt, hogy „duplán” dokumentáltátok.

AR: Igen, igen.

Mi volt a legrosszabb munka, amit végeztél?

SU: A csirkefeldolgozó. A csirke különböző részeit kellett dobozokba csomagolni, 8 fok volt, mindenki ordított… Senki nem bírta itt tovább három hónapnál.

Nagyon bátor dolgot tettél, Saša.

AR: Ő a lehető legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Egy nap alatt teljes hitelességgel belehelyezte magát a környezetbe. Beleélte magát és félni kezdett attól, hogy elveszíti a munkáját. Egyik helyen azért maradt egy hónappal tovább, mert nem akarta, hogy a kollégájának, akit ott megismert, tizennégy órát kelljen dolgoznia a nyolcórás műszak helyett. És persze félt a vezetőségtől is, mert senkit nem szeretnek, aki egy hónap után otthagyja a munkáját.  Mindenkinek elege volt abból, hogy havonta munkát váltott. A félelmei valósággá váltak…

SU: A férjem gyakran mondogatta: „Ez nem a te életed!” De nem tudtam elfogadni, ez lett a valóságom!

Mit üzentek az olvasóknak?

AR: Idén száz éve, hogy bevezették a nyolc órás munkát. De annyi minden megváltozott az elmúlt száz évben, muszáj beszélni arról, hogy mit is jelent ma a munka. Szerintünk nem normális ennyit dolgozni. Egy teljesen hétköznapi élet fenntartásához szeretnénk elegendő pénzt keresni, heti négy nap és napi hat óra munkával.

Szép vízió. Saša, volt a munkáid között olyan, ami több mint nyolc óra volt?

SU: Igen, voltak tizenkét órás műszakaim, és majdnem mindegyik helyen teljesen normálisnak számított a túlóra, a szupermarketben, a csirkefeldolgozóban és a mosodában is. Senkit nem érdekelt.

Akkor előbb azt kell elérni, hogy senki ne dolgozzon többet, mint nyolc óra, s majd utána jöhet a hat óra.

AR: Igen, legalább a munka törvénykönyvét kellene betartatni.

Nem normális ennyit dolgozni: legyen heti 4 nap és napi 6 óra munkaidő!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top