+ Irodalom

A sodrófa már kiment a divatból, de az erőszakhoz nem is kell eszköz

A családon belüli erőszak sokkal jelentősebb probléma, mint azt hinni szeretnénk. És a nagyságrendje is elképesztő. Van esély a változásra? Hercsel Adél válaszokat keres.

Hercsel Adél: Láthatatlan pokol / Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről – Partvonal Kiadó, 2018 – 192 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-36-4

A Láthatatlan pokol című kötet nem csak megrázó olvasmány, de elgondolkodtató is, hiszen nem csak a történetek sorjáznak benne, mint egy-egy pofon, de a könyv második felében a szakértőket is megszólaltatta Hercsel Adél. A kép, ami így kibontakozik, nem hagyja, nem hagyhatja érintetlenül az ép lelkű olvasót. Hiszen ezek az esetek – ha nem is feltétlenül nálunk, de – a szomszédunkban történnek, s még az is lehet, hogy tudunk róla. Csak nem akarunk tudni róla. Csak akarunk nem-tudni róla. Csak? Mert úgy kellemesebb, mert úgy biztonságosabb, mert úgy talán…

Számtalan oka van annak, hogy ezek a történetek „normális esetben” nem kerülnek nyilvánosságra, a bántalmazó nem fog vele dicsekedni (és ez már eredmény!), a bántalmazott pedig – éppen a bántalmazottsága okán – menekül hallgatásba. Vagy az is lehet, hogy elhiszi: ez így van rendben, s az a pofon azért jött, mert megérdemelte. Generációkon keresztül ható problémáról beszélünk, hiszen a bántalmazottból felnőtt korára gyakran bántalmazó lesz, s mert „ő is ember lett” így is, ezért akár legitimnek is tekintheti aljas és embertelen módszereit. Ráadásul a feltárás, a tisztázás és a megszűntetés szándéka sem olyan erős, hogy az előremutató változást hozhatna.

Pedig van (volna/lehetne) gyógyír, s ha felszámolni nem is, de csökkenteni azért lehetne az erőszak mértékét… és ezzel a jövőbeni áldozatok számát. De ahogy „a türelemhez leginkább türelem kell”, úgy a „tudatosság” sem terem a fákon és bokrokon. Ennyiben (is) jó és hasznos volt a #metoo-kampány, ami felszínre hozott egy csomó olyan problémát, aminek létezéséről sem tudtunk. S ha a #metoo legalább felszínesen elért hozzánk, akkor érdemes tovább kutakodni. Ezt teszi Hercsel Adél, és ezt teheti általa az olvasó. Hiszen a kötet nem csak pokoljárás-gyűjtemény, hanem válaszkeresés is. Megfogalmazhatjuk a segítségével a probléma nagyságát és mibenlétét. Sokszor az sem „tiszta”, hogy mi számít erőszaknak.

„Ha a gyermekbántalmazást nézzük, a statisztikák alapján, húsz abúzusból mindössze egy derül ki, az összes bántalmazást egybevetve pedig, tapasztalataim alapján, százból mindössze egy kap jogi elégtételt, és csak töredékük jut el végül terápiába.” (Szőke András, pszichológus)

Hercsel Adél ráadásul ahhoz is vette a bátorságot, hogy egy újabb(ban) meggyökeresedő sztereotip elképzeléssel szemben is felvegye a küzdelmet. Hiszen az „pénz olvasva, az asszony verve jó” elv nem csak a verés kapcsán kifogásolható, de tudjuk, hogy vannak bántalmazott férjek/férfiak is. Ez még a bántalmazott nők kérdésénél is nehezebben kerül felszínre: a társadalom megértőbb az asszonyverő férfiakkal, mint az asszony által bántalmazottakkal. És a „szórásból” a melegek sem maradnak ki, hiszen – másság ide vagy oda – az ő párkapcsolataik dinamikája sem más.

„Ma már őszintén ki tudom jelenteni, hidegen hagy, hogy mi van a volt feleségemmel. Alapvetően ritkán leszek a tombolásig ideges, akkor viszont az egekbe szökött a vérnyomásom, amikor legutóbb megláttam a közösségi oldalakon, hogy ő és feminista barátnői állnak a Kossuth téren, és a nőket ért erőszak ellen tüntetnek. Azok után, amit velem művelt, hogy nem sül le a bőr a képéről? Engem tényleg nem fűt a bosszúvágy, és mára maradéktalanul megbocsátottam neki, ám ettől függetlenül rettenetesen felháborít ez a fajta képmutatás.” (Gábor, 38 éves)

A családon belüli erőszak kérdésköre kicsit olyan, mint a globális éghajlatváltozás: léptékét tekintve annyira hatalmas, hogy az egyes ember kicsinek, ezért tehetetlennek érzi magát. Pedig ebben az esetben fokozottan igaz, hogy sok kicsi…, hiszen minden egyes eset különböző, s ha legalább a saját házunk táján rendet rakunk, és a barátainkra odafigyeléssel – ha kell, megértéssel tekintünk –, akkor már történt valami annak érdekében, hogy ez a világ jobb (kevésbé rossz) hely legyen.

Hercsel Adél könyve fontos üzenet hordozója, s bár azt nem tudom, hogy benne magában mennyi a küldetéstudat, de azt biztos, hogy a Láthatatlan pokol című kötettel olyan darázsfészekbe nyúlt, melyet eddig kevéssé vettünk figyelembe. Túlzottan kevéssé, pláne, hogy

„…eddigi kormányaink vagy tabunak, vagy lényegtelen problémának tartották, olyasminek, ami rendes emberrel maximum véletlenül fordul elő. Szóval itt érdemi változás csak akkor lesz, ha első lépésként legfelső politikai szinten elismerik, hogy a bántalmazás nem magánügy, hanem kiterjedt probléma, ami a társadalom jelentős részét érinti.” (Tóth Olga, családszociológus)

A sodrófa már kiment a divatból, de az erőszakhoz nem is kell eszköz
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Mahir Kara

    2018-11-19 - 05:38

    Ki választotta nekik kínzóikat? (szülői nyomást, üzleti, gazdagság igényén kívül)? Erős, agresszív bika kellett? Amikor őnagysága “fa testápolós” kezelésére kerül sor, fel van háborodva! “A nőt a szája veri meg”! Amikor, felesleges vitába keveredik, bunkó választottjával!

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top