Írók Velencéje / Kosztolányitól Szabó Magdáig a Titokok Városa, Hadik Irodalmi Szalon, 2018. október 17. / A beszélgetés résztvevői: Juhász Anna, Bánki Éva, Péntek Orsolya, Puskás István, Takács Géza.
A Hadik Irodalmi Szalon a Római Magyar Akadémiával közösen ezúttal a magyar írók Velencéjét járta körbe. Korábban is voltak hasonló eseményeik, a januári Róma-estről például itt számoltunk be. Október 17-én Velence titkairól Juhász Anna vendégeivel: Bánki Évával, Péntek Orsolyával, Puskás Istvánnal próbálta lerántani a leplet, a szövegeket pedig Takács Géza színművész adta elő.
A Hadik Irodalmi Szalon ezúttal is megtelt, az este pedig azért volt igazán szerethető, mert egészen más karakterét mutatta egy ilyen jellegű irodalmi beszélgetésnek, mint amilyen például a januári volt. Persze Velence is egészen más díszlet, mint Róma: a múltkori beszélgetés fókuszát a magyar költők minden szempontból jól dokumentált 1947-48-as római ösztöndíja adta, most azonban sokkal inkább Velence városa, az ahhoz kapcsolódó sztereotípiák és ez lebontása állt a középpontban.
Az est a vendégek Velencével való első találkozásának boncolgatásával kezdődött, ezúttal azonban nem egy-egy jól megfogható emléket hoztak a beszélgetők. Mindhárman kiemelték, hogy minden újabb látogatás egy újabb arcát mutatta meg a városnak. Abban is egyetértés volt, hogy Velencének van egyfajta kirakatváros jellege, amely akkor válik igazán izgalmassá, amikor az ember jobban megismerkedik vele – amire nem feltétlenül a turistaszezon kellős közepe a legideálisabb időpont, mert a jelenkori turizmus sokkal kevésbé az élmény befogadásáról, annál inkább annak posztolásáról szól. Puskás István, a Római Magyar Akadémia igazgatója arról mesélt, hogy milyen volt például hetekig Velencében lakni és milyen volt megtapasztalni azt, hogy Velencét is hétköznapi emberek lakják, akiknél ugyanúgy elromlik a mosógép és ugyanúgy gyógyszertárba kell szaladni, mint nálunk. Ezt persze gondolhatjuk evidensnek, de Velencét valahogy mégis sokkal nehezebb egy átlagos városnak látni, amiről Velence maga is tehet egyre inkább elnéptelenedő lakásaival, szuvenírboltjaival és hagyományainak kiárusításával.
Fotó: Lettner Kriszta
Bánki Éva például Velencét gyermekkorában sokkal inkább olvasmányélményeiből próbálta megközelíteni,
Péntek Orsolyát pedig művészettörténeti érdeklődése hajtotta a városba, de ők is egyetértettek abban, hogy Velence akkor a legszebb, amikor levetkőzi nászutas-város jellegét, a turisták pedig hazatérnek. Péntek Orsolya arról is beszélt, hogy milyen izgalmas színei vannak Velencének: ha az ember például lecövekel egy hídon, felfedezheti Velence színeinek folyamatos változását.
Velence történetét is felvázolta a beszélgetés, amely ráadásul több ponton összekapcsolódik a magyar történelemmel. Bánki Éva elmesélte, hogy a velencei patríciuscsaládok egy része magyar származásúnak vallja magát, valamint Velence alapításánál fontos szerepet játszott a Kárpát-medence lakossága, ugyanis sokan Savariaból költöztek ide a hunok támadása elől. Velence aztán segíti Magyarországot az államalapítás idején, és a kapcsolat ezek után sem szakad meg teljesen – de ez már inkább az irodalom terepe.
Zrínyi állítólag élete utolsó évében
a velencei karnevál alatt állítja össze a Szigeti veszedelmet és bár egy sort sem ír le életében Velencéről, mégis fontos pontokon felfedezhetjük a város nyomait Zrínyi írásaiban, Babits pedig verset is írt Zrínyi Velencében címmel. Zrínyi utolsó férfileszármazottjai pedig Isonzónál haltak meg – ahogyan Puskás István mondta, lehet, hogy épp magyar golyók által. A magyar utazási irodalom egy-egy fontos részletét is hallhattuk, így például Thurzó György, vagy épp Bethlen Miklós szórakoztató kalandjait Velence városából.
A beszélgetés másfél órája alatt szó esett még Velencei irodalmi túlszimbolizáltságáról, túlélési lehetőségeiről, valamint történetének különutasságáról is. Az Utas és holdvilág mellett pedig szóba került a nagy magyar Velence-regény, a mostoha recepcióval bíró Álmok álmodója. Asbóth János regénye a válságban levő főhősét Velencébe utaztatja, ahol válsága inkább csak tovább mélyül. Velence valahogy ilyen város. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Jékely Zoltán egy görbe velencei éjszaka után azt a kérdést teszi fel a naplójában, hogy képes egyáltalán valaki alkotni Velencében. Pedig a feneketlen mélységű város mégis rengeteg ihletet adott a világnak, így például a magyar irodalomnak is. Velence sok tanulsággal szolgál számunkra és nem csak a múltja: Bánki Éva a beszélgetés végén például arról beszélt, hogy érdemes félretenni a kiöregedett filmsztárok sznob Velencéjének fantáziáját és sokkal inkább a velencei történelem „elfelejtett alternatívájára”, utópikus kísérleteire gondolni, amely Európa jelenlegi állapotában különösen fontos lehet.
