+ Irodalom

Az önélveboncolás sosem tétnélküli!

Tomas Espedal úgy ír, mintha nem lenne holnap, s ezért nem kellene már önmagunkon túlra pillantanunk. Talán igaza van…

Tomas Espedal: A természet ellen / A művészet ellen [Imot naturen / Imot kunsten] – Typotex kiadó, 2018 – fordította Petrikovics Edit – 150 oldal+140 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-279-720-5

Az önvizsgálat és önvallomás – ami nagyjából Szent Ágoston (Augustiunus) óta nyomon követhető az európai irodalomban – úgy látszik, soha nem megy ki a divatból. Sőt, mintha – mint zűrzavaros időkben oly gyakran – felértékelődne. (vajon vannak másmilyen idők is?) No, nem azért, mert a szerzők tudnak Valamit, amit az olvasók nem, hanem azért, mert ők azok, akik bele mernek vágni, és jó esetben végig is viszik azt az emberkísérletet, amire más módon – más körülmények között – nincs mód. (Vagy, ha mégis, akkor szigorúan büntetendő.)

„Egy maszk, az én maszkom, a saját arcomra hasonlít, épp ez a ravasz benne; leveszem a maszkot és úgy nézek ki, amilyen én vagyok. Felteszem a maszkot, és a másikra hasonlítok, arra, aki beöltözött; a nyelvbe öltözött.”

Egy többé-kevésbé felvilágosult korban, ahol az emberi szabadság nagyobb, mint bármikor korábban, s éppen ezért a döntéseknek is komolyabb súlya van, ráadásul nincs mögöttük az a hagyományból és hierarchiából szőtt védőháló – ami néha korlátként, néha ketrecként funkcionált, de legalább tartott – nem könnyű élni, felelősséget vállalni és dönteni. Minden kérdés húsba vágó, s minden válasz további kérdések sorát gerjeszti… miközben megpróbálunk – amint Tomas Espedal is – „normális életet” élni.

Ilyenformán az önvizsgálat/önfeltérés a hétköznapok szükséges velejárója, s ha ennek irodalmi hozadéka van/lehet, annak csak örülhetünk. Nem a voyeurködés értelmében, hanem a világ megragadása miatt. Hiszen ez az, ami nem egyszerű! Emiatt rajonganak sokan (méltán) Karl Ove Knausgård műveiért, s ezért reménykeltő, hogy megjelent magyarul Tomas Espedal két műve is. Egy kétfelől nyíló kötetben, a Typotex Kiadó gondozásában.

Nem kezdenék hosszas összehasonlítgatásba, hiszen annak nincs sok értelme, hogy a lelkivilágok, a módszerek és a sorsok hasonlósága fölött lejtsünk örömtáncot. Legyen elég annyi, hogy Espedal talán kicsit fésületlenebb, töredékesebb, asszociatívabb, mint Knausgård. Többet markol, de –terjedelmileg biztosan – kevesebbet fog, más szempontból meg: inkább mást ragad meg. Nem jobb vagy rosszabb, hanem „másképp ugyanolyan”.

„…mit mondhatnék a boldogságról? Hogy már abban a pillanatban boldog voltam, amikor reggel megpillantottam? Hogy egész nap azt a pillanatot vártam, amikor este lefekszünk? Egymás mellett feküdtünk az ágyban és olvastunk. Mindketten a saját példányunkat olvastuk a Knausgård-könyvekből, egyszerre kezdtük el és párhuzamosan olvastuk őket, egyszer csak letette a könyvet, és rám nézett; olvastad ezt? Hogy merészeli, ez egészen hihetetlen, teljesen őrült a pasas, mondta.
Majd folytattuk az olvasást.
Egészen addig, amíg le nem tettem a könyvet, és Jannéra néztem; olvastad ezt? Hogy merészeli, egészen hihetetlen, teljesen tönkreteszi magát, mondtam.”

Ereje van a szövegeknek, s ha úgy ítéli meg, hogy arra van szükség, még a pornográfia határát is fényesre súrolja. Hiszen vannak dolgok, amelyekről akkor is beszélni kell, ha nem szabad, nem illik, nem lehet… Tomas Espedal be- és felvállalja önmagát (vagy legalábbis ezt el tudja hihetni az olvasóval – ami gyakorlatilag ugyanaz).

„A férfi hátradönti a lány fejét, aki ívben az íróasztalra fekteti felsőtestét. Azután a férfi lehúzza a ruhát és a melltartót a lány válláról, és a porból fehér csíkot szór a mellei közé. A csövet a fehér mellek közé dugja, és nagy levegővel felszippantja a port…”

A két kisregényt kétfelől tartalmazó kötet azért is telitalálat a kiadótól, mert a szövegek egymáshoz való viszonya nem az egymásutániságra épít. Így az olvasó szerencséjén múlik, hogy milyen sorrendben lát neki, s hogy – ennek következményeként – melyik szöveg az, amelyik a másikra hat. Meg azért is, mert a szövegek nem kifutnak a könyvből, hanem középen összecsattannak. Ha nem lenne annyira macerás, azt mondanám, hogy a két szöveget egyszerre érdemes olvasni… ügyelve a ritmusra, hogy középen találkozzon az olvasó… leginkább. önmagával.

„Ugyanaz vagyok, pontosan ugyanaz, aki annak idején, semmiben sem változtam. Az arcom, a testem persze idősebb lett, ám egyébként minden ugyanolyan, mint korábban. Költöztem, utaztam, megházasodtam és gyerekem született, könyveket írtam, elvesztettem a feleségemet és anyámat, a legtöbb barátomat, de ezek mit sem változtattak rajtam; pontosan ugyanaz vagyok, mint azelőtt.”

Tomas Espedal nem mindig könnyű, de megéri a fáradtságot, mert azok közé tartozik, akik saját magukkal kezdik a rendrakást. Arra, hogy sikerül-e, nem mernék mérget venni. De tényleg nem ez a fontos…

…ebben a világban…

…sem.

Az önélveboncolás sosem tétnélküli!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top