Bátor az a szülő, aki ezt megveszi a kamasz lányának

Holly Bourne: Normális vagyok? [Am I Normal Yet?] / Spinster Club1. – Menő Könyvek, 2018 – fordította Kalapos Éva Veronika – oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-403-575-6

A felnőttek problémáinak ilyen-olyan minőségű megoldására könyvek tömkelege áll rendelkezésre. Kis túlzással külön iparággá nőtte ki magát ez a szekció. Ahogy számtalan könyv áll rendelkezésre arról is, hogy miként segíthetünk gyermekeinknek túlélni a kamaszkort – illetve arról, hogy a szülők miként élhetik túl gyermekük kamaszkorát. Ezekhez képest meghökkentően kevés olyan könyv akad, mely a kamaszok problémáiról szól, s ráadásul ezt úgy teszi, hogy az a kamaszok számára el- és befogadható.

„Az a helyzet, hogy egy csomószor nem gondoljuk magunkat szexistának, pedig azok vagyunk, és ez teszi igazán veszélyessé a dolgot. […] Azt hisszük, hogy a nők és a férfiak alapvetően különböznek. Például a nők szelídebbek, és több gondoskodásra van szükségük, mint a férfiaknak. Kevesebbek vagyunk és törékenyebbek – egyszerűen biológiailag ez a helyzet, és nem tehetünk ellene semmit. nagyon sokan így vélekedünk, pedig ez valójában nem más, mint jóindulatú szexizmus, hiszen egy csomó mindenben visszafog bennünket.”

A Normális vagyok? című regény maradéktalanul teljesíti ezt a feladatot, de ennél többet is, hiszen Holly Bourne szépítés, szépelgés és tompítás nélkül, belülről ábrázolja a kamaszság gyötrelmeit, vélt és valós örömeit. Ráadásul olyan fordító akadt, aki képes ezt az élményt átültetni. Kalapos Éva Veronika, érezhetően nem vaskalapos (bocs, ha ez kicsit lapos), nem felejtette el, hogy milyen kamasznak lenni, s ehhez milyen nyelvi és érzelmi zűrzavar adatott háttér gyanánt. Sőt, Kalapos Éva Veronika a „csúnya szavak” használatától sem riad vissza!

• Kamasznak lenni tényleg Szívás!
• Végre valaki nem nézi idiótának a kamaszokat!
• Ne bánts mást, ha nem muszáj, és ne halj bele egészen!
• Szeretnék támaszt nyújtani, a sokszínűséget hirdetni – Interjú Király Anikóval, a Strand, papucs, szerelem szerzőjével
• A testképzavarról írt szórakoztató regényt a Menő Könyvek tinédzser szerzője

A Normális vagyok? – a Spinster Club első kötete! – ráadásul többről szól, mint a kamaszság problémáiról, illetve, azzal, hogy a főhős, Evie mentális problémákkal küzdve néz szembe a kamaszlét kihívásaival, lehetőséget teremt arra, hogy ezek a kamaszi nehézségek felnagyítva-feldúsítva jelenjenek meg a könyv lapjain.

A Holly Bourne könyve elsősorban kamaszlányoknak szól, s amellett, hogy korosztályos dilemmákról mesél nyíltan és őszintén, még egy csokor más kérdést is feszeget. Hiszen Evie nem csak egy férfiközpontú társadalomban kezd nővé érni és az érzelmeivel és a párkapcsolatokkal barátkozni, de ráadásul Obszesszív-kompulzív zavarban szenvedő (OCD) kényszerbeteg. Egy olyan lány, aki néhány évre „kivonta magát a forgalomból” – pontosabban: a kényszerbetegsége ellehetetlenítette, hogy közösségben tartózkodjon – és most, a regény idejében megpróbálkozik azzal, hogy újra normális legyen.

Persze, ehhez szembe kell néznie önmagával, és szembe kell néznie azzal, is, hogy mit nevezünk normálisnak, és hogy az, amit annak nevezünk, létezik-e egyáltalán. Azt talán mindenki megérti, hogy az OCD nem olyasmi, amivel egy nagylány kiáll a világ elé, pont akkor, amikor gyógyulni akar. Ráadásul nem csak gyógyulni igyekszik, de közben azt is bepótolná, amit az elmúlt években elvesztegetett. Barátnők, bulizás, koncertek, pia… és kísérlet a párkapcsolat! Persze, nála – pont nála – nem mindegy, hogy milyen tempóban/adagolásban és milyen gondolati háttérrel történik mindez. Melyik kamasz az, amelyik ismeri a mértéket?

És persze: melyik szülő az, amelyik elég tökös és bátor ahhoz, hogy a lánya kezébe adja ezt a könyvet? Biztos vagyok benne, hogy egy magyar „átlagszülőnek” túl kell tennie magát néhány dolgon ahhoz, hogy gyereke kezébe adja a könyvet. El tudom képzelni, hogy bőven akad olyan apa/anya, aki mélységes megdöbbenéssel, erős megrökönyödéssel olvassa Holly Bourne regényét. S miközben ő maga az utolsó betűig végigizgulja, már az első keményebb jelenetnél eldönti, hogy az ő lányának nem kell ilyen minta!

Az ilyen felnőtt csak ott hibázik, hogy azt hiszi, hogy az ilyen minta nincs ott nap-mint-nap az iskolában, a baráti körben, az utcán, a buliban… Ez a könyv, miközben a célkorosztállyal felfedezteti, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül, azonközben a felnőttekben is megnyithat olyan csatornákat, melyek a gyerekkel való normális kommunikációt segítik.

És ez így jó. Problémám talán csak azzal, van, hogy a könyv férfiképe kicsit egyoldalú, s ez nem biztos, hogy ellensúlyozza azt, ahogy a világ a nemek közötti különbségekkel bánik. Különböző ivarú kamaszok apjaként, és egykori kankamaszként sértve érzem a… Hiúságomat? Önbecsülésemet? Úgy gondolom, hogy a kamasz fiúk ábrázolása – elfogadható okokból – nem olyan összetett, mint a lányoké. Persze, arra más könyvek vannak! Holly Bourne regénye lányoknak és lányos szülőknek szól… meg olyan politikusoknak, akik azt hiszik, hogy a gender-kérdés nem kérdés.