+ Irodalom

Mit gondol Ferdinandy György a hazáról? – Novellák az Esőben, avagy az őszi szám és a megújult honlap

nagy gábor: Tiszagáti megfigyelések vi.

Az Eső irodalmi lap tavalyi évtől bővebb terjedelemben, rovataiban frissülve és részben új szerzőgárdával jelenik meg.

A legújabb szám (2018/3 – ősz) legvaskosabb blokkja tulajdonképpen egy kis novellaantológia, a hétvégén került forgalomba. A Magyar novellák fejezetcím alatt Tóth Krisztinától, Bánki Évától, Darvasi Lászlótól, Majoros Sándortól, Kerékgyártó Istvántól, Harag Anitától és másoktól olvashatók írások. Összesen 19 novella. A huszadik, Sára Júliáé, egy Trauner Sándor Oscar díjas díszlettervezőről szóló kis összeállításban kapott helyet (Szolnokon a TISZA(p)ART moziban a napokban kezdődik a Traunerről elnevezett filmfesztivál.)

A novelláról, novellaírásról, egyáltalán a prózai dolgokról körinterjút készített a lap, a kérdezők (Ayhan Gökhan és Izsó Zita) Háy János, Haklik Norbert, Bencsik Orsolya és Szöllősi Mátyás véleményére voltak kíváncsiak. Az írójegyzet rovatban Lapias József, Karádi Zsolt és Lackfi János szövegei olvashatók. Ferdinandy György novellás-, Kemény István verseskötetéről és Király Farkas regényéről pedig Dérczy Péter, Simon Ferenc és Balogh Réka írt kritikát. Versekkel ezúttal csak két költő (Izsó Zita és Bordás Máté) van jelen a lapban. Az illusztrációk Nagy Gábor munkái.

Az elmúlt hónapokban megújult a folyóirat honlapja is. Más szerkezetet, s Cselle Judit tervei alapján új dizájnt kapott.

Az ősz szám tartalma: ITT

Ebből választottuk az alábbi novellát:

FERDINANDY GYÖRGY

HAZA

Honnan jövünk? Mik vagyunk? Merre megyünk? Párizsban senki nem tesz fel magának ilyen kérdéseket. Gauguin, a festő is csak a Csendes-óceán közepén, egy apró szigeten. Ott is csak akkor, amikor egy kicsit már polinéznek érezte magát. Nem tartotta már vadembernek a bennszülötteket.

De ki ismeri Gauguint itt felénk? Az amerikai gyarmatvilágban, a déli tengereken! Errefelé másféle kérdéseket tesznek fel maguknak az emberek. Például azt, hogy honnan jön a pénz, és hogy kinek. Azt, hogy merre tovább, itt nálunk nem kérdezi senki sem.

Pedig hát Gauguin óta elszálltak az évek. Ide, hozzánk, már szuperszonikus repülőgépen szállítják Chicagóból a tudást. Megtanulhatják a népek, hogy ki volt tizennegyedik Lajos, és hogy George Washington után, valahol messze, északon, Thomas Jefferson következett.

A tárgyat, amit én tanítottam, nyugati civilizáció néven árulták a chicagóiak. Senkit nem zavart, hogy a szóban forgó civilizáció tőlünk napkeletre van.

Nem is lett volna semmi baj. A rabszolgák unokáit nem izgatták a görögök és a rómaiak. Nálam is csak akkor telt be a pohár, amikor egy ifjú lázadó megállapította, hogy nem vagyunk egyedül: az ókori Egyiptom nem volt az USA tagállama.

A diákok nem ismerték a világot. Önmagukat se nagyon: a múltból, hagyományokból táplálkozó önismeret ritka portéka itt a szigeten. Hamar rájöttem, hogy ezt kellene a fejekbe vernem Julius Caesar és Caligula helyett. Csak hát a sziget története nem létezett. És öntudat – identitás – nélkül történelmet írni nem lehet.

Hallgatóim sem ismerték tenyérnyi szülőföldjüket. Bámultak rám, mint borjú az új kapura, ha festőinek írtam le a tájat, és szépnek, okosnak az embereket.

Úgy gondoltam, a szülőföld felfedezésétől csak egy lépés lesz az, amit mi odaát az óvilágban hazaszeretetnek nevezünk.

Így jött létre az elhatározás: képeskönyvet készítek. Lefotózom száműzetésem színhelyét, ezt a szomorú kis szigetet.

Akkor történt, hogy Ramon, a városi fotós is megjelent egy esti kurzusomon.

– Nem árt egy kis műveltség! – vigyorgott. Polgármesternek jelölték, ismerte őt mindenki, a templommal szemben készítette az igazolványképeket.

Könnyű volt rábeszélnem, hogy járjuk körbe a körzetét. A képeiből album lesz, magyaráztam, az egyetem kiadja, mi meg írunk hozzá szöveget.

Nagy fába vágtam a fejszém. Ramon szállodasorokat kapott volna lencsevégre, luxusjachtok fedélzetén szivarozó jenkiket. És persze félmeztelen, aranyszőke démonokat. Turistaparadicsomként akarta láttatni a szigetet. Nehéz volt meggyőzni, hogy mi ketten nem egy utazási irodának dolgozunk.

A cukornádültetvények napszámosai közé csak fanyalogva követett. A Mocsárka – a Fanguito – szegénynegyede pedig szégyenfolt volt a szemében. Az ilyen felvételek – mondta nemegyszer – teljesen fölöslegesek.

Volt azért, amiben egyetértettünk. Például hogy szép lányok nélkül nehéz lesz bemutatnia a tengerpartot és a hegyeket. – A trópus mosolya – kiáltotta a polgármesterjelölt. Nélküle igencsak szomorú lenne az album.

Modellekben azonban nem bővelkedett a felsőoktatás. Volt néhány merészebb lány, de még az ő számukra is kétes ügy volt egy ilyen ajánlat. Gyakran maguk a szülők tiltották meg nekik, hogy két facér férfival fényképezkedjenek. – Ehhez – sóhajtotta Ramon – meg kellene kérnünk a kezüket.

Végül aztán Pablo, egy régi diákom segített. Jól ismertem, rendőrtiszt volt az apja, és volt egy álomszép kishúga. – A profban megbízhatsz – mondta a fiú. – Vállalod?

És Mariluz nem mert a bátyjának ellentmondani.

Másnap már hármasban folytattuk a munkát. Többé Ramon sem fanyalgott. Mehettünk bárhová: Mariluz meghódította a fényképészemet.

Ha csak ennyi történt volna, nem jegyzem le ezt a kis történetet. Hamarosan kiderült azonban, hogy kamera előtt a déli part feketéi hollywoodi sztároknak képzelik magukat.

Mariluz is csak egy sárga parókában engedte fotózni magát. Szerzett egy hosszú, barna copfot is, amiből feltupírozott kontyot készített. Ebből, hiába kértem, nem engedett.

A tengerparton még nagyobbak lettek a bajok. Kezdve azzal, hogy a lányoknak nem volt fürdőruhájuk az ültetvényeken. Farmerben sétáltak bele a habokba, és persze csak derékig, mert úszni senki nem tudott a szigeten.

Amikor találtam neki egy otromba bikinit, centiméterenként kellett Luzról lekönyörögnöm a ruhát. Ők csak jót akarnak, állították munkatársaim – mert ebben egyetértett a lányka és Ramon. Hallgassak rájuk, ne járassuk le a szigetet!

– Akkor meg hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Hátulról még csak-csak – felelték. – De szemtől szemben nem!

Érdekes, hogy Luz csak Ramon előtt szégyellte magát. Ha néztem, nem sokat törődött vele. Nem sok vizet zavar egy magamfajta idegen. De hát a masina mégiscsak Ramon nyakában kattogott. Neki kellett lelepleznie az intim, bizalmas részleteket.

Valahogyan mégiscsak befejeztük a munkát. Semmi nem hiányzott: sem az oszlopos, tornácos faházak, sem a spanyol időkből itt maradt templomok, terek.

Szeptemberben megkezdődött a tanítás. A chicagói tankönyvekben George Washington után változatlanul Thomas Jefferson következett.

Ramon jelölését visszavonták. Híre ment, hogy valami nacionalista szervezetnek szállítja a felvételeket. – És az adminisztráció? The Faculty? – kérdezte a dékán, amikor elvittem neki a fényképeimet. – Beláthatja – tette hozzá –, hogy a kar arcképcsarnoka nélkül a maga albumát sem finanszírozhatja az egyetem.

Így ért véget a nagy kísérlet.

Well, my friend! – jól mondta a dékán. Az ilyesmiből különben is csak baj lehet.

Neki lett igaza. Tavaly szeptember végén az Irma nevű hurrikán elpusztította a szigetet.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top