+ Interjú

Hagyomány vs. kortárs: nem kell választanod! – Interjú Alpár Balázzsal és Juhász Zsolttal

Miért nincs messze a farmernadrág a néptánctól, és mi számít merésznek egy zeneakadémiai vizsgán? Többek közt ez is kiderül interjúnkból…

Fugato Orchestra, fotó: Pályi Zsófia

Miért nincs messze a farmernadrág a néptánctól, és mi számít merésznek egy zeneakadémiai vizsgán? Többek közt ez is kiderül interjúnkból, amelyben Magyarország első szimfonikus hibrid kamarazenekara, a Fugato Orchestra vezetője, Alpár Balázs zeneszerző és Juhász Zsolt koreográfus-rendező, a Duna Táncműhely művészeti vezetője mesél. Sőt, elárulják azt is, milyen izgalmakra számíthatunk új közös bemutatójuk, a Rezonancia 451 – Az újjászületés című tánckoncerten, amelyet a CAFe Budapest keretében, október 16-án láthatunk a Várkert Bazárban.

Mindketten keresitek az átjárást a műfajok, illetve a hagyományos és a kortárs között. Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy ezt az utat választjátok?

Alpár Balázs: Én sohasem tekintettem külön a kettőre, legalábbis mindig tiltakoztam ellene. Miért könnyű a könnyűzene, ha igazán jól játszani ezt is nehéz, és a komoly miért komolyabb, ha ott is rengeteg a kamu? Kiskoromban olyan zongoratanárnőm volt, aki három Haydn után – ha ügyes voltam – adott egy boogie-woogie-kottát, mert érezte, hogy van bennem improvizatív hajlam. A spontán energiák és a humor is hozzátartoznak a zenéhez – ezt a komolyzenei elit sokszor szereti kizárni, vagy úgy érzi, hogy ez szembemegy az elmélyüléssel. Az olyan zenéket szeretem, amikben megvan a kettősség: egyszerre visz mélyre és közben szórakoztat is, lazán elegáns vagy viccesen intellektuális.

Alpár Balázs (Fotó: Orbán Domonkos)

Juhász Zsolt: Nálam nagyon régre nyúlik vissza ez a fajta színházi szemlélet. Néptáncosként egy olyan szegedi műhelyben kezdtem, ahol az autentikus néptánc volt a meghatározó. Amikor az együttessel fesztiválra mentünk, azt vettem észre, hogy ugyanúgy vonzottak az olyan koreográfusok munkái, akik színházi nyelvként használták a néptáncot. Sokat jártam színházba, képzőművésznek tanultam a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában, emellett nagy hatással voltak rám a Szegedi Balett, illetve Imre Zoltán modern és hihetetlenül intellektuális koreográfiái. Ezekből gyúródott bennem össze az az attitűd, hogy a farmernadrág egyáltalán nincs messze a néptánctól.

Hogy találtatok egymásra, hogyan kezdődött a közös alkotás?

AB: A koncertszervezőnkön, Martyin Nikoletten keresztül ismertem meg Zsolték munkáját. Az alapötlet, hogy valamilyen, a zenéink dramaturgiai ívéhez illeszkedő módon erősítsük a látványvilágunkat, már korábban megvolt. Próbálkoztunk multimédiás koncertekkel, de sokszor azt láttuk, hogy mindenki a vetítést nézte, a zenekar pedig háttérbe szorult. Így merült fel bennünk a Zsoltékkal való együttműködés ötlete. Egyébként egy gála alkalmával már dolgoztunk együtt a Müpában, ahol a népzenei impulzusokkal teli Etnoid című számunkra csináltak egy nagyon jó koreográfiát. Ez egyszeri és megismételhetetlen, már csak azért is, mert nem találjuk a felvételét. (nevet)

JZS: Jó energiák szabadultak fel akkor. Az együttműködésünk viszont szerintem a Rezonancia 451-gyel lesz igazán teljes: nem pusztán használjuk a Fugato zenéjét, hanem a zenekarral koprodukcióban, párhuzamosan gondolkodva hozunk létre valamit. Senki sem játszik alárendelt szerepet. Együtt kísérletezünk a próbateremben: szerettük volna felrúgni azt a hagyományt, hogy a zenekar a bal sarokban ül, és csak zenél a táncosoknak.

Juhász Zsolt (Fotó: Éder Vera)

A Rezonancia 451 című előadásotok alapgondolata, hogy hogyan lehet a mai kaotikus világban átmenteni az értékeket, alapanyagként pedig Bradbury Fahrenheit 451 című regénye, illetve az azonos című Truffaut-film szolgál. Mennyiben támaszkodtok ezekre?

AB: Viszonylag kis mértékben, eredetileg sem feldolgozásra készültünk. Alapvetően abból indultunk ki, hogy az elején bekövetkezik egy kulturális apokalipszis – amit okozhat háború, morális kiüresedés vagy éppen a kultúrák összeférhetetlensége –, és ebből a semmiből hogyan születhet meg újra valami értékes. Fontos számunkra – és a Fugato zenéjével is ezt szeretnénk közvetíteni –, hogy ezek az értékek ugyan nagyon különbözőnek tűnnek, de mind érvényesek: egyik sem igazabb, mint a másik, viszont konfliktusba kerülhetnek egymással. Azt próbáljuk megmutatni az előadásban, hogy ezek az átmentésre érdemesnek talált értékek és sokszor ellentétesnek gondolt fogalmak hogyan ütköznek, harmóniába tudnak-e kerülni, és tudnak-e együtt tovább élni.

A Fahrenheit 451-ben a könyveket elégetik, viszont hatalmas képernyők villognak a lakásokban. Jól érzem, hogy ennek az üzenete szerintetek is aktuálisabb, mint valaha?

JZS: Annak idején ez a regény disztópiának készült, de azt gondolom, hogy egy része mostanra valósággá vált. Pontosan ezért volt jó, hogy Gyuri (Böhm György, az előadás dramaturgja – a szerk.) ezt a témát hozta, mert éppen ettől szeretnénk elhatárolódni. Az eredeti alkotásban egy csapat megtanulja a könyveket, és magában hordozza azokat tovább, de mindenki csak egyet. Az én olvasatomban ez úgy néz ki, hogy nemcsak egyet hordoz magában valaki, hanem akár ellentétek is megférnek egymással egy emberen belül – A két Lottitól a Háború és békéig. A fontos az, hogy a szellem maga működjön, megjelenjenek a mélységei: könnyed is csak akkor tud lenni az ember, ha egyúttal nagyon mélyre is le tud menni magában.

Duna Művészegyüttes

AB: A mi időnkben még nem volt ilyen hatalmas kulturális áradat, mint amivel a mai fiatalok szembesülnek, ebben én sem nagyon tudnék eligazodni. Már csak azért sem, mert abban a nagy szabadságban, ami ránk szakadt, kicsit az útmutatások is eltűntek. Van egy hatalmas választék, de nincs segítség, hogy melyik és miért értékesebb. A korra nézve aktuális üzenet lehet, hogy sokféle értékkel találkozzon az ember, és ezek ne egymást kizáró választások legyenek. Kell szelektálni, de annak tudatában, hogy mindennek az ellenkezőjében is lehet érték.

Ha már felmerültek az ellentétek, van valamilyen titkos, nem feltétlenül vállalt kedvencetek (ahogy angolul mondanánk: guilty pleasure), amiről senki sem gondolná, hogy szeretitek?

JZS: Olyan is ér, amit nem imádok, csak elviselek? (nevet) Mondjuk Kis Grófo. A táncosaimmal jól ismerjük és szeretjük a cigány kultúrát, népművészetet és néptáncokat – az utóbbit folyamatosan műveljük is. Imádnak Kis Grófóra bulizni, néha azt veszem észre magamon, hogy még én is megmozdulok rá. (nevet) Könnyed dallamokkal egyébként sűrűn járok így.

AB: Az is egyfajta guilty pleasure, amikor valaki a Zeneakadémia szofisztikált közegében csak azért is olyan darabot visz a vizsgára, amiben basszusgitár, dob és elektronika is van az üstdob, a hárfa és a vonósok mellett. A fiatalok számára ez már természetes, hiszen a könnyűzenéből is jöhetnek olyan eszközök, hangzások, amiket szívesen beépítenek a művészetükbe.

Ha a saját alkotásaitok közül csak egyet menthetnétek meg az utókornak, melyik lenne az?

JZS: (nevet) Szerintem erre lehetetlen válaszolni, mert az ember mindegyik gyerekét át akarná vinni. Mindig a legaktuálisabbra vagyok a legbüszkébb. Ha mindenképp kell egyet mondanom, az utóbbi évekből talán a Puszták népét éreztem olyan teljesnek, hogy ezt választanám.

AB: Ez azért nehéz kérdés, mert minden alkotásunk után picit máshogy gondolkodunk. Talán azért mondanám a Noé című szimfonikus költeményemet, mert pár részlete bekerült ebbe a darabba is, és ott is pont az volt az alapgondolat, hogy sokféle dolgot, értéket felpakolunk egy bárkára, amik nagyon jól megférnek egymás mellett.

Mindketten fontosnak tartjátok, hogy a műfajok közti átjárással a közönség szélesebb rétegeit szólítsátok meg, és ledöntsétek a sztereotípiákat. Mi az eddigi legpozitívabb élményetek e téren?

JZS: A legutóbbi darabomat, a Képírót Szegeden mutattuk be egy Panda nevű DJ-vel, aki hasonló gondolkodású, de nagyon más zenei világot képvisel. Fiatal kortárs táncosok is megnézték a bemutatót, és utána mondták, hogy milyen jó volt végre kicsit könnyedebb zenét hallgatni az általuk megszokott fájdalmasabb dallamok után. Eközben az idősebb generációnak is borzasztóan tetszett az előadás. Nagyon örültem, hogy sikerült ezt a két végletet megszólítani.

AB: Nemrég Ha ezt Bach hallaná címmel csináltunk egy műsort a Fugatóval, ahol ismeretterjesztő jelleggel is próbáltunk példákat mutatni, hogy Bach ellenpontos gondolkodását hogy lehet átemelni későbbi korok zenéibe. Ilyen, saját zenéket tartalmazó műsorral léptünk fel fesztiválokon is, ahol a közönség sokszor csak sodródik. Siófokon egy park gyepén adtunk koncertet: volt ott nagymama, aktatáskás üzletember és a strandról épp visszatérő tinicsapat is. Utóbbiak a beállásnál még húzták a szájukat, aztán amikor oda jutottunk, hogy jazzesített-rockosított darabokat játszottunk, megálltak, és percekig hallgatták. Jó volt látni, hogy legalább egy rövid ideig odafigyeltek, hogy mi a fene ez. (nevet)

Hagyomány vs. kortárs: nem kell választanod! – Interjú Alpár Balázzsal és Juhász Zsolttal
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top