+ Interjú

Ha a klasszikus zene az életed része, akkor jobb lesz az életed – beszélgetés Hámori Máté karmesterrel

Hámori Máté karmester 2013 óta vezeti az idén 25 éves Óbudai Danubia Zenekart. Nem véletlen tehát, hogy hangversenyeiken zenei ritkaságokra bukkanhatunk, amikor csak lehet iskolákba és idősekhez viszik a klasszikus zenét, s a teljes évadukat online streamelik.

Fotó: Valuska Gábor

Akkor tud egy munkában igazán hinni, ha az a határok feszegetéséről szól. Hámori Máté karmester 2013 óta vezeti az idén 25 éves Óbudai Danubia Zenekart. Nem véletlen tehát, hogy hangversenyeiken zenei ritkaságokra bukkanhatunk, amikor csak lehet iskolákba és idősekhez viszik a klasszikus zenét, s a teljes évadukat online streamelik.

Ha végignézünk az Óbudai Danubia Zenekar 25 évén, milyen ívet járt be ez a csapat?

Hámori Máté

Egy baráti zenekarból professzionális együttessé vált ezalatt a 25 év alatt. Amiben azt gondolom, elsősorban az alapító és a régóta benne játszó tagoknak van kiemelt szerepe. Ők ugyanis akkor sem adták fel a Danubia Zenekart, amikor nehezebb időszak volt, nem volt támogatás, vagy kevesebb koncert. Ezekben az időszakokban tulajdonképpen a lelkesedés tartotta össze az együttest. Az ő lelkesedésük és a zeneszeretetük a mai napig meghatározó eleme a zenekarnak. Az külön ajándék, hogy az elmúlt 5 évben sikerült egy kicsit professzionálisabb működést kialakítani, és esetleg záloga lehet annak is, hogy még tovább fejlődjön az együttes. Mára elértük azt a korábbi célt, hogy bekerüljünk Magyarország meghatározó zenekarai közé.

Azért te sok más projektben is dolgozol. Az életedben milyen szerepe van ennek a zenekarnak?

Kiemelt szerepe van, ugyanis én mindig is zenekarnál akartam dolgozni. Sosem vonzott az utazgatós életmód, hogy mindig más zenekarhoz menjek, és bőröndből éljek. Azt gondolom, ha az ember tartósan egy helyen dolgozik, az művészileg sokkal nagyobb kihívás, és jelentősebb eredményeket lehet elérni vele. Már a szakdolgozatomat is a zenekarépítésből írtam a Zenekadémián. Az Óbudai Danubia Zenekarnál kipróbálhatom a zenekarépítési elveimet, tesztelhetem mi, mennyire működik. Emellett nagyon sokat tanulok a zenészektől és a zenekartól is, így a „tanuló szakaszomnak” kiemelt állomása a Danubia.

Újfajta megközelítési módokat hoztál be a zenekar életébe, sok olyan művet játszotok, ami ritkán kerül a hangversenyek programjába. Mennyire támogat a zenekar ebben a munkában, vagy mennyire volt ellenállás?

Kezdetben abszolút volt ellenállás, de azt gondolom, ha az ember valamit véghez szeretne vinni, akkor általában ellenállásba ütközik. Azért is kell sok energia ahhoz, hogy valaki változtatni tudjon, mert ezeket az ellenállásokat – melyek természetes önvédelmi reakciók – le kell küzdeni. Nekem ezt úgy sikerült megoldanom, hogy még a viszonyunk sem romlott meg a zenészekkel, hanem nagyon jó és kollegiális kapcsolat alakult ki. Most már értik, hogy mit miért csinálunk, miért vagyok esetleg szigorú bizonyos helyzetekben, miért várok el tőlük többet. Azért, mert én magam is több energiát teszek valamibe, és azt szeretném, hogy az eredmény is magasabb színvonalú legyen. Szerintem ezt most már értik. Egyáltalán nem volt egyszerű, de öt év alatt sikerült keresztül vinni. Én egyébként abban a pillanatban elvesztem az érdeklődésemet, ha semleges vagy középszintű munkát kell végezni. Akkor tudok igazán egy munkában hinni, ha az a határok feszegetéséről szól. Ezt most már a zenekar is érzi, és abszolút partnerek ebben, ők beleadják az energiájukat az utolsó cseppig.

Mi volt a legnagyobb határ, amit sikerült szétfeszítenetek?

Több ilyen pillanat volt. Például amikor a párizsi rádióban játszottuk Lajtha VII. szimfóniáját, a Zeneakadémián Mahler V. szimfóniáját, vagy most már minden évben játszunk Richard Strauss szimfonikus költeményeiből, legutóbb éppen a Zarathustrát. Ezek mind nagy kihívások a zenekarnak, és olyan fantasztikus élmény, amikor sikerül úgy előadni, hogy utána büszkék lehetünk magunkra. Rajtuk is látom, amikor ilyen nagy erőpróba elé állítom őket, hogy nem könnyű nekik, viszont utána szinte elemelkednek a földtől. Bízom benne, hogy még sok ilyen alkalom lesz. Ez a zenekar ugyanis képes arra, hogy nagy teljesítményeket vigyen véghez, és azt hiszem, kellenek is nekik a kihívások, különben ők is elvesztik az érdeklődésüket.

Mi alapján választod ki a vendég karmestereket, akikkel együtt dolgoztok?

Az a legfontosabb, hogy a zenekar kikből tud profitálni, kiktől tud tanulni, kik tudnak valami mást nyújtani. A vezető karmesteri létben a legnehezebb, hogy az ember mindig ugyanazokat mondja, de azért, mert még mindig nem csinálja meg a zenekar tökéletesen amit kérek. Egy idő után nyilván ez fárasztó, s a zenekarnak is szüksége van másfajta impulzusokra. A vendég karmesterek más dolgokat mondanak, máshogy fejezik ki magukat, máshova rakják a hangsúlyt. A karmestereket aszerint igyekszem kiválasztani, hogy mindenki mást tudjon nyújtani a zenekarnak. Fiatal, energikus és tapasztalt, idősebb szakembert is hívok hozzájuk. Az a lényeg, hogy a zenészek ne unják meg, amit csinálnak. Ebben a szakmában talán az a legnehezebb, hogy nem szabad, hogy gépiessé váljon, nem szabad, hogy gyártósorrá alakuljon a próbaterem. Ehhez pedig az kell, hogy nagyon különböző egyéniségekkel találkozzanak.

Fotó: Valuska Gábor

Ahogy néztem a próbátokat, s ahogy most beszélgetünk, egyfajta derű sugárzik belőled. Ezt a zenekarnak is mindig átadod, vagy azért van, amikor keményebben kell hozzájuk szólni?

Természetesen van. Eleinte sokkal keményebb és távolságtartóbb voltam velük, de rájöttem, az nem működik. Az ostort és a simogatást olyan arányban kell beosztani, hogy tíz simogatásra jusson egy vagy két ostor. Az a leghatékonyabb. Mert néha keményebbnek kell lenni. Egy idő után a káosz elkezd növekedni, s van, amikor ennek véget kell vetni, vagy meg kell állítani. Van, amikor az egyes emberrel kell elbeszélgetni négyszemközt, és nagyon ritkán, de az is előfordul, hogy a zenekar előtt kell odamondani valamit. Az eddigi tapasztalataim alapján én abban hiszek, hogy pozitív motivációval sokkal messzebbre lehet eljutni. A felszabadult zenéléshez, ahhoz, hogy mindenki akarja az eredményt, és merjék is csinálni, a pozitív attitűd sokkal jobb.

Sokszor viszitek ki a zenét koncerttermen kívülre is, például iskolákba, gyerekeknek. Miért tartod fontosnak, hogy a legfiatalabbakkal is megismertessétek a klasszikus zenét?

Azt gondolom, hogy van valami a tarsolyunkban, a birtokunkban, ami hihetetlen kincs és energia. Olyan csoda, amit meg akarunk osztani. Azt hiszem, azért lettem előadóművész, és azért lettek a kollégáim is hangszeres művészek, mert itt van valami, és ezt meg szeretnénk mutatni. Másfelől ott van az a sokat hangoztatott dolog is, hogy a közönség elöregszik. Hiába fantasztikus a klasszikus zene, és hiába van rengeteg lehetőség abban, hogy ezt a műfajt felfrissítsük és időszerűbbé tegyük, ha húsz év múlva nem lesz, aki eljöjjön a hangversenyeinkre. Ha nem lesz rá igény, akkor mi hiába tudjuk, hogy ez érték, mégis meg fog halni. Sokan dolgozunk azért, hogy életben tartsuk ezt a műfajt, s azt gondolom, jelenleg a 24. órában vagyunk.  A gyerekeknek azért van kulcsszerepük, mert ők még elég frissek és nyitottak. Ami őszinte, hiteles és jó, azzal meg lehet őket nyerni. Azt látom, egyre több zenekar kezdi felismerni, hogy nekünk most az a történelmi feladatunk, hogy egy egész generációnak megmutassuk, ha a klasszikus zene az életed része lesz, akkor jobb lesz az életed.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top