+ Jegyzet

Hogyan tartsuk a legyezőt, ha szerelmet akarunk vallani?

Sokan a közösségi oldalaknak róják fel, hogy a XXI. századi ember a látszatnak él – de vajon nem volt ez még sokkal megterhelőbb két-háromszáz évvel ezelőtt, amikor az ismerkedő hajadonokat és a gavallérokat árgus szemmel figyelték a többiek? – A Pannon Filharmonikusok Classical Chill Out sorozata kifejezetten olyan egyetemistáknak szól, akik szeretnék megismerni az autentikus báli hangulatot…

Avagy mit köszönhetek a páros táncnak?

[Első rész: Néhány apró csoda, amit a táncnak köszönhetek]

A minap egyik kedvenc történelmi tárgyú Facebook-oldalam igazi csemegével örvendeztetett meg: egy listával a “legyező nyelvéről”, amely egy XIX. századi legyezőkészítő hagyatékában maradt meg. Gondoltad volna, mi mindent lehetett kifejezni a legyező forgatásával, egyik kézből másikba helyezésével, arccal, ujjakkal vagy szájjal megérintésével?

“Kövess!”, “Ne áruld el a titkunkat!”, “Szeretlek!”, “Csókolj meg!”, “Legyünk inkább csak barátok!”

Hogyan alakulhattak volna ezek a régi történetek, ha már akkor is létezett volna okostelefon és a privát üzenetváltás jelentősége? Sokan a közösségi oldalaknak róják fel, hogy a XXI. századi ember a látszatnak él – de vajon nem volt ez még sokkal megterhelőbb két-háromszáz évvel ezelőtt, amikor az ismerkedő hajadonokat és a gavallérokat árgus szemmel figyelték a többiek, és a látszat, az egyén és a család jó hírneve mindennél fontosabb volt? (A “Figyelnek minket!” üzenetet egyébként a bal kézben forgatott legyezővel adták át.)

Nyilván régen sem volt “jobb” az élet, és most sem az, csak más. Gimnazistaként rengeteg báljelenetet olvastam a kedvenc történelmi regényeimben, de arra már alig-alig vehettek rá a kortársaim, hogy elszakadjak ettől és lemenjek egy mai szórakozóhelyre. Nyilván ennyi álmodozás után még az ilyenkor megszokottnál is jobban felmagasztosult számomra a szalagavató gondolata, első igazi bálomé, ahol az egész osztályunk összetartott egy frenetikus osztálytáncban, ahol igazi keringőt táncoltunk klasszikus zenére (bár az énektanárunk megjegyezte, hogy Smetana Moldvája nem hagyományos keringőzene), és a végén a Radetzky-indulóra vonultunk fel.

Örülök, hogy Magyarországon nincs “prom queen”- és “prom king”-választás – kiöltözve minden lány gyönyörű és minden fiú fess, mi értelme lenne mesterségesen kiemelni valakiket közülük, és még a bálon is azt sugallni a többieknek, amit amúgy is folyamatosan megkapunk a hétköznapok során, hogy nem tökéletes a külsőnk, van nálunk sokkal tökéletesebb is? A szalagos ceremónia viszont szerintem nagyszerű magyar sajátosság, még ha egyes iskolákban (mint nálunk) hosszúra nyúlik is. Szerettem hordani, most is megvan valahol, és ha manapság Pesten járva szalagos fiatalokat látok, akaratlanul is mosoly ül az arcomra.

Számomra ez a szalagavató csak a kezdet volt. Egy évvel később már Bécsben éltem, ami nemcsak a zenének, hanem a még mindig virágzó bálkultúrának is a központja, és a báli szezont a mai napig véresen komolyan veszik. Szinte nincs olyan szakszervezet vagy cég, amelyik ne rendezne magának saját bált, ha megteheti. Sok politikai töltetű megnyilvánulás is kötődik ehhez a témához: a híres Operabált rengetegen támadják a felesleges rongyrázás miatt, a HIV/AIDS-ellenes jótékonysági Life Ballt a túl formabontó stílus és ruhák miatt, a szélsőjobboldali kötődésű Akademikerball ellen pedig minden évben akkora tüntetést szerveznek, hogy mozdulni sem lehet tőle a városban.

A néhány szélsőséges példára viszont több száz békésen lezajló, nem sok vizet zavaró esemény jut. Ami különösen tetszik az osztrák bálokban, hogy nemcsak elegáns, formális öltözékben jelenhetnek meg a vendégek, hanem népviseletben is. Azt is megtudtam, hogy itt is létezik végzős bál, a “Schulball”, ami programját tekintve inkább emlékeztet az angolszász “prom”-ra, mint a magyar szalagavatóra.

Most már mindez olyan távolinak tűnik. Magam mögött hagytam Magyarországot, a gimnáziumi keringőórákat a lábszagú tornateremben, a fehér ruhát, a sportcsarnokot és a szalagavatót. De azóta elhagytam Ausztriát is, a fekete báli ruhámat, a Dirndl-ömet, a Hofburg ragyogó báltermeit, a társastánc-iskola tükreit, a farsangi és templomi mulatságokat. Sőt, elhagytam még a szakos szabadtéri és karácsonyi táncpartikat is az etnozenével (antropológusoknál ez szakmai ártalom), furcsa hangszerekkel, ruhákkal, spontán és eltervezett flashmobokkal. Egyszer csak összecsuktam képzeletbeli legyezőmet és eljöttem ebbe a kis angol iparvárosba, ami békés és lassú ütemű, és ahol egyelőre csak tudományos találkozók miatt kellett elegáns ruhába bújnom. És a legyezővel együtt összecsuktam mindenkit, akinek valaha üzentem vele. “Igen.” “Nem.” “Nem tudom.” “Legyünk inkább csak barátok.” “Nem, ez így nem megy.” “Mégsem.” “Gyere velem.” “Menj el.” “Sajnálom.”

Összecsuktam, mélyre elsüllyesztettem, eltemettem. De azért valahol megvan. Valahol megvannak ők is, mind.

A Pannon Filharmonikusok Classical Chill Out sorozata kifejezetten olyan egyetemistáknak szól, akik szeretnék egy bálteremmé alakított nézőtéren, körasztalok mellett ülve, barátokkal és egy pohár frissítővel élvezni a klasszikus zene szépségeit. Egy exkluzív, elegáns est, ahová, ha szeretnél, akár kiöltözve, elegáns frizurával és sminkkel is érkezhetsz. A program angol nyelvű, magyar diákokat és a hazánkban tanuló külföldieket egyaránt szeretettel várják!

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Kántor Egon

    2018-09-28 - 06:48

    Szegény! Be van rúgva.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top