Ondřej Štindl: InterZóna [Mondschein] – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordította Hanzelik Gábor – 248 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-36-8
Erik Vilks különleges ember: embereknek segít. Ez a munkája. Embereknek segít meghalni, egy olyan világban, ahol az életnek tényleg nincs túl sok értelme, s ahol a pontosan dokumentált, szabályok szerint bekövetkező halál a választható opciók közé tartozik.
Az InterZóna története egy nagy, az egész társadalomra ható összeomlás után játszódik egy végtelenül lepusztult tengerparti városban. Ha van a városnak valós megfelelője, akkor én Kalinyingrádra (Königsberg, Królewiec, Karaliaučius) tippelnék. Az ide összeverődött emberek egy végletekig lepusztult városban éldegélnek, ahol az utcára is csak maszkban lehet kilépni, ahol a táplálék gyakorlatilag csak a túlélést szolgálja, ahol az emberek közötti kapcsolatok gyakorlatilag megszakadtak. S ráadásul az itt élő embereknek az emlékei is hiányoznak, sőt, arra sem emlékeznek, hogy mi lett az emlékeikkel. Akiknek vannak emlékei, azok is legfeljebb töredékeket tudnak felvillantani. Erik Vilks például tudja, hogy mi az a zongora…
Az elképesztően rettenetes és borzasztóan lehangoló létezést egyetlen ember irányítja. Talán orvos? Talán egy fanatikus vallási vezető? Vagy csak egy karizmatikus őrült? Az InterZónában (majdnem) mindenre fény derül…
A sivár valóságból az egyetlen kiutat egy virtuális-valóság-szimulátor jelenti. A programba belépve, a valódi környezetet hátrahagyva az emberek az összeomlás előtti világ díszletei között játszhatják el, hogy életük nem kilátástalan.
„Olyan volt, mint felébredni a teljes sötétségben. Tompított érzékszervei elsőként a szellőztető zaját és a fertőtlenítő bűzét fogadták be. A stabil pontokat az életében. Erik óvatosan levette a lencséket és az orrába és fülébe rakott érzékelőket, a szeme égett a fájdalomtól. A tábori ágyhoz állított széken elő voltak készítve a cseppek, egy üveg víz és egy tubus pezsgőtabletta – a Központi Szervek alkalmazottai még kaptak belőle, de az adagok már egyre kisebbek voltak. Figyelte a tablettából feltörő buborékok áramlását, majdnem el is aludt közben. Magába döntötte a pohár tartalmát, és a szemébe csepegtetett a cseppekből. Tudta, hogy vörösek – régebben az utcákon azzal szórakoztatta magát, hogy a járókelők szemének vörössége alapján próbálta megsaccolni, ki milyen régen csatlakozott le. Mostanra azonban ezt már gyakorlatilag nem lehetett felismerni. A vörösség talán csak azoknak a szemében nem volt ott, akik éppen egy meghosszabbított műszakból tértek vissza.”
Persze, az életben maradáshoz újra és újra át kell lépni a két világ közötti határt, s hiába van az egyikben családod, hiába tudsz zongorázni, hiába szeretkezel, a valóságról való időleges megfeledkezéstől a valóság nem múlik el. Ebből pedig kiutat – a többség számára – csak a halál jelent. Ebben segít, jó hivatalnok módjára Erik Vilks. Aki helyzetéből adódóan kicsit többet lát, s éppen ezért a kérdései is számosabbak és relevánsak. Esélyt lát arra, hogy megértse a világa működését, esélyt lát arra, hogy megismerje a múltat és önmagát.
Egy nyugati, pláne egy amerikai regény ilyen alapállásból indulna el – kisebb-nagyobb döccenőkkel – a happy end felé. De Ondřej Štindl nem nyugati író! S bár nála is vannak feszült pillanatok és izgalmas kalandok, ezekből valami egészen más áll össze, mint amit a mai olvasó remél. Lehet, hogy jobb nem is tudni arról a múltról? Lehet, hogy az InterZónából történő szabadulás egy még sötétebb világra nyit kaput?
Ondřej Štindl az első laptól az utolsóig szisztematikusan nyomasztó és csontig hatolóan kétségbeejtő. Nagyszerű könyv, amivel – mint hétköznapi félelmeinkkel is – megéri szembenézni. Mondjuk egy ködös és hideg téli estén nem állnék neki…
A remete jövőképe!
Annyi jövőtök lehet, mint nékem a kilencven évemmöl! Lehet akár tíz, de löhöt, hogy kettű! Vagy a színes erdei lombnak! Az őszi fagyok eljövetelitűl függ! Sok szédült kakas, mégis úgy kapar, mintha a szérűn vóna csépléskor! Nem gondúl a lakodalmas hétvégivel, amikor metélke tekeredik a lábára, oszt asztalra kerül, húslevesbe! Vagy forró zsírjába sül, egy rakéta nyomán! Az örök világosság fényeskedik néki, azt hiszi a nap, esik a fejire, Ű meg hamarabb elfüstől annál, mint a pap lóbál néki a templomba! Mindig több pénze vót, mint esze!
Szép jövőt hoz az es, hogy gyereki márcsak a nagyon gazdagnak, meg nagyon szegénynek születik! Az, egyiknek, mert telik rá, másiknak meg esze nincs elég! A közös bennük, hogy egyik se szeret, akar dógozni! De ha, nincs aki dógozik, a másik mivel fog kereskedni, uzsorázni! Kitűl, mibűl lesz a segíly? Mert magyar mán nincsen mutatóba se, aki dógóni hajlandú vóna! Elhúzott kűfődre, ahol megfizetik a dógozni hajlandóságát!
Szóval fényesek a kilátásaitok, mint vak jósnak az éccakai ködbe, novembörbe! A jár jól, amék rögtön meghól, nem köll kóborolnia ennivaló után, a felperzselt fődön, ívóvíz, falnivaló nékül! Addig gyűjt, mintha magával vihetné, vagy utóda örökölhetné! A telhetetlenséget, amit ű is örökölt! Egyebet nem! Úgy jár mind, mint az aranka! Halálba szíjja gyökértelensége után, a másikat, hogy utána pusztul, de magja nem kell ki jövőre, mert jövő nem lesz néki se!
Csak a györekeket sajnálom, értem nem kár, éltünk elögöt, oszt mindent felfaltunk, elpusztítottunk, amiétől élhető vót a világ!
2017-01-03