+ Interjú

Gunter Demnig: A botlatókövek állítása lett az életművem – beszélgetés a német képzőművésszel

Ki ez az ember a lakóházak előtt felbukkanó botlatókövek mögött? Utánajártunk. Interjú Gunter Damniggal, aki Budapesten legutóbb Radnóti Miklósnak állított emlékkövet…

Augusztus 11-én helyezték el a Radnóti Miklósnak emléket állító botlatókövet a Pozsonyi út 1. előtt. Csendes megemlékezés, néhány sornyi hír az újságokban – ezt is csak azért, mert nem “akárkiről” van szó, hanem a magyar irodalom egyik leghíresebb és legnépszerűbb alkotójáról. Volt azonban több millió “akárki”, akik békésebb időkben leélhettek volna egy évszázadot is anélkül, hogy közvetlen környezetükön kívül bárki hallotta volna a nevüket. Az, hogy ma idegenek ezrei botlanak beléjük és ismerik meg sorsukat (“elhurcolták”, “meggyilkolták” és ezek különféle változatai), Gunter Demnig német képzőművész érdeme. Éppen egy csehországi út fáradalmait pihente ki a hétvégén, amikor elkaptam egy telefonos interjúra.

Mivel telt az idő Csehországban?

Botlatóköveket állítottunk, már nem is emlékszem, pontosan melyik városokban. (A projekt honlapja szerint kilencben – a szerk.) Lenyűgöző volt látni, milyen sok leszármazott jött el az ünnepségekre. Nem tudom kivonni magam ezeknek a megható és fontos pillanatoknak a hatása alól. Ugyan az én köveim nem helyettesíthetnek egy sírkövet, de ugyanúgy ki lehet hozzájuk járni, és ez talán nyújt egy kis vigaszt az emlékező leszármazottaknak.

Kik ezek a leszármazottak? Az áldozatok gyerekei?

Ma már leginkább az unokáik. Lehet, hogy nem is ismerték a nagyszülőt, de fényképek és családi történetek segítségével őrzik az emléküket. Mielőtt megérkezem a helyre, csak annyit tudok az adott személyről, ami a kövön is áll. Aztán jönnek az utódok, mutatják a fényképeket és elmesélik a hiányzó részleteket.

Ön kis híján harminc éve foglalkozik a holokauszt áldozatainak emlékezetével. Mi volt az első ilyen témájú alkotása?

Egy macskakőbe vésett felirat Kölnben, amely a roma holokauszt borzalmaira hívja fel a figyelmet napjainkban is. Őket 1939-től üldözték – mondhatjuk úgy is, hogy a zsidók elleni erőszaknak a romák és a szintók elleni erőszak volt a főpróbája. Enélkül valószínűleg nem lettek volna képesek arra a szisztematikus, minden részletében megtervezett népirtásra, amivel a negyvenes évek közepén végigtaroltak Európán. Szóval Kölnben a pályaudvar előtt álltam, és arra gondoltam, hogy a Német Birodalmi Vasút hathatós közreműködése nélkül soha nem hurcolhattak volna el innen ötszázezer embert. Ennek az eredménye lett a felirat, amelyet 1990. május 6-án készítettem. Ez azonban még csak egy általános emléket állított az összes áldozatnak. Ezután kezdett el foglalkoztatni, hogy a pályaudvar után a házak felé forduljak, és megpróbáljam rekonstruálni, hol éltek ezek az emberek, mielőtt elvitték őket.

Tehát a kollektív emlékezettől eljutott az egyéniig?

A kölni rabbi szavai is inspiráltak, aki a Talmudból idézett:

“Egy ember akkor lesz igazán halott, ha elfelejtik.”

A botlatókövek csak apró alkotások, nyilván nem egy hatalmas gyár szintjén készítem őket, de ahol a házak tíz százaléka előtt ilyen kövek állnak, az a többi házra nézve is szimbolikus.

Hogy zajlik a folyamat? A leszármazottak felkeresik, hogy szeretnének valakinek az emlékére követ állítani?

Néha igen, néha pedig történettudományi és helytörténeti társaságok kutatják fel az adatokat. Ezekben az esetekben is meghívjuk a leszármazottakat, és együtt helyezzük el a követ. A szél össze-vissza fújta a leszármazottakat és szétszóródtak az egész világban, de volt már rá példa, hogy valaki Tasmaniából tért vissza Kölnbe, hogy jelen lehessen a kő letételénél.

A honlapon olvastam valamit Buenos Airesről is…

Ott is áll egy alkotásunk – nem botlatókő, hanem botlatóküszöb, amely az 1990-es kölni alkotást idézve kollektíven emlékezik meg valakikről. Ebben az esetben a náci időszak menekültjeinek gyermekeiről, akiknek az egykori iskolája elé került a felirat. Ha túl sok ember érintett és nem ismerünk mindenkit, illetve ha nem lakóházról van szó, hanem intézményről, akkor ezt a megoldást választjuk.

Hogyan változott az elmúlt harminc évben az Ön látásmódja?

Ez lett az életem főműve. Tavaly kétszázhetven napot voltam úton, hogy köveket helyezzek le különféle utcákban. Ami csodálatos ebben, hogy látom, mennyi fiatal érdeklődik a téma iránt. Ha azt olvassa egy könyvben, hogy hatmillió embert megöltek, az csak egy üres adat marad. De ha nevekkel, egyéni sorsokkal találkoznak, az már másképp érinti őket. A másik emberben akaratlanul is önmagunkat látjuk, és ez kötődést szül a ma élők és a meggyilkoltak között.

Volt bármilyen kiemelkedő élménye, emléke, ami a kövek lerakásához kötődik?

Az egyik vitatott kérdés, hogy állítsunk-e követ olyanoknak, akik megmenekültek a nácik rémuralma elől. Németországban a zsidó családok hamar felismerték a veszélyt, és volt, hogy repülőn elküldték a gyerekeket Palesztinába, később pedig konkrét gyermektranszportok is indultak. Nos, jó pár éve történt, hogy Rotenburg an der Fulda településen, Bréma közelében helyeztünk el hat követ. Kettő a szülőkről szólt, akiket Auschwitzban a halálba küldtek, kettő a lányaikról, akik gyermektranszporttal megmenekültek, és kettő a velük élő alkalmazottakról, akiket szintén meggyilkoltak. És egyszer csak ott állt előttem a két lánygyermek, az egyik Kolumbiából repült közénk, a másik Skóciából. Láttam rajtuk a boldogságot, ahogy a kövekre néztek, aztán egyszer csak azt mondták:

“Végre újra együtt vagyunk a szüleinkkel”.

Na, az ilyen mondatokért is érdemes ezt csinálni.

Folytassa is tovább!

Semmiképpen sem hagyom abba. Egy egész alapítványt hoztam létre a botlatóköveknek, és folyamatosan készítem az újabb és újabb darabokat. Elvégre, amint mondtam, ez az életművem…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top