Ma ünnepli a katolikus egyház a legfontosabb Mária-ünnepet, Nagyboldogasszony napját, vagyis Szűz Mária halálát és mennybevételét.
Az ünnep alkalmából Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek délelőtt az esztergomi bazilikában mutat be szentmisét.
Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint Jézus Krisztus „röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe” édesanyja, Mária holttestét.
Jeruzsálemben az 5. században már megemlékeztek az ünnepről, amelyet Dormitio sanctae Mariaenek, azaz „a Szentséges Szűz elszenderülésének” neveztek. A 6. században egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a 7. században vette át, és a 8. századtól kezdve Assumptio beatae Mariaenek, azaz a Boldogságos Szűz mennybevételének nevezték.
XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki hittételként, hogy a
„Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”.
Az ünnepet Szent István király olyan fontosnak tartotta, hogy ezen a napon ajánlotta Magyarországot a Szűzanya oltalmába. Ezért nevezi a magyar katolikus egyház Szűz Máriát Magyarország égi pártfogójának, vagyis Patrona Hungariaenek. Szent István 1038-ban éppen Nagyboldogasszony napján hunyt el.
Nagyboldogasszony napja kötelező ünnep, vagyis a katolikus hívőknek ezen a napon kötelező szentmisén részt venniük.
különben is, a ma embere már nem olyan együgyű, nem annyira elmaradott, mint azok voltak, akiknek annak idején a Bibliát, a Koránt vagy a Bhagavad-Gítát szánták. Ha van is esetleg az ősi vallási tanításokban olyan, ami már nem korszerű, azt egyszerűen a kultúránk által megtett grandiózus utazás mementójának tekintjük, elvégre ki kövezné ma halálra a tulajdon gyermekét, csak mert az nem fogadott neki szót?!
Hogyne, akad néhány fanatikus, aki miatt nem mindenki gyakorolja szívesen a vallását nyíltan, és nem is mindig dönthető el egyértelműen, hogy két, magát kereszt(y)én(y)nek mondó közül melyikük az igazibb, vagy hogy az-e a valódi mohamedán, aki autókat gyújt fel és hitetleneket – ártatlanokat – gyilkol, vagy az, aki őket csak áttételesen támogatja a hallgatásával. Egypár hitvány gyümölcs bizonyára nem jelenti, hogy az egész fa megérett a kivágásra – vagy mégis?
Mi bajom van hát a vallásos emberekkel?
A válasz egyszerű. Az a baj velük, hogy vallásosak. A vallásosság szimptómája a szolgalelkűségnek, az önállótlanságnak, a megvezethetőségnek. A vallásos ember alaptermészete olyan, hogy igényli az irányítást, és keresi a tekintélyt, hogy behódolhasson neki. Nem szívesen marad „egyedül”, vágyik a társai elismerésére és retteg attól, hogy kiközösítik. Tetteit valójában ez a sóvárgással vegyes félelem határozza meg. Nem az fontos számára, hogy jó irányba tartson, hanem hogy megmondják neki, merre menjen.
Amikor vallásosakkal beszélgetek vallásról, gyakran eljutunk addig, hogy nem értik: ha én nem hiszek semmiféle felsőbbrendű, természetfölötti hatalomban, és nem is számítok halál utáni, túlvilági létre, akkor miért élek erkölcsösen. Ugyan mi tart vissza engem attól, hogy a közösséggel mit sem törődő őrültként tomboljak és pusztítsak, hogy jártamban-keltemben elvegyem, ami éppen megtetszik és megsemmisítsem, ami nem tetszik?
Ilyenkor úgy érzem magam, mint valami utolsó ember a földön, aki körül mindenki más már kannibál zombivá változott. Nehezemre esik elfogadni, hogy mennyire sokan vannak, akiket tényleg csak a közvetlen és elkerülhetetlen megtorlástól való félelem tart vissza a bűnözéstől.