Gulisio Tímea
A ragtapasz
Csak mások vérét bírom, a sajátomat nem. Ezért, mikor múlt héten leesett a jobb kezem kisujjának körme, gyorsan ráragasztottam egy sebtapaszt. Ne is lássam, míg helyre nem jön. A biztonság kedvéért vettem még egy csomaggal. Cuki állatmintákat nyomtak rá. Hogy elhitessék a gyerekkel, semmiség az egész. Ahogy a gipszet is telifirkálják, mintha attól nem lenne ugyanolyan tragikus, hogy eltört a lába.
„Katonadolog!”
– mondta nagyanyám, mikor elestem. De én csak bőgtem, és egy fa kirakós kockával kékre-zöldre vertem a térdét.
Szóval eltakartam. Nem vagyok oda a nyers hús látványáért. A csirkecombot is csak sülve, vastagra pirult rozmaringréteggel a tetején szeretem. Kivétel az út menti dögök, amiket, ha módom van rá, alaposan megszemlélek. Egyszer le is fotóztam, amint a halott galambot etetni próbálta a párja. Mire egy fazon leelmebetegocsmánykurvázott. Már megszoktam.
Napi kétszer zuhanyozok, ennyiszer nem cserélhetem a tapaszt, sec perc alatt elfogyna. Próbáltam logikus érvekkel megmagyarázni magamnak, miért akarok minél kevesebbszer szembesülni vele.
A legapróbb koccanástól is óvom, eltartom a testemtől, mint egy nyomorék, vagy mint egy affektálós homoszexuális. Folyton átnedvesedik. Hiába vigyázok paradicsom-szeleteléskor és kézmosáskor. Nyirkosan tapad rám, akár egy hideg fürdőruha. Már most alig bírom elviselni, pedig még csak egy napja van rajtam. Barátom segít lecserélni, inkább, mint hisztirohamot kapjak. Másnap is elintézi. Harmadnap sikerül fél tizenegyig elszundítanom. Ármin fél órája mehetett el. Most mi lesz? Majd este. De nem. Annyira viszket. Fújom, mintha megégettem volna. Támad egy ötletem. A hajszárító hűvös levegő funkciója. Fél órán keresztül szárítózom, de a masina gyanúsan zörögni kezd. Lezárom, mielőtt felrobbanna.
A Giananda Alapítvány szoborparkja, Martigny. Fotó: Podmaniczky Szilárd
Este elfeledkezem róla, megnézzük az Alien sokadik részét. Elég gyenge, de legalább nem valódi.
Szokásos sós ülőfürdőmben ázok, és Apukámmal trécselek telefonon. Megcsap valami mocsáros bűz. Biztos a vízkivezető nyílásból jön. Amiből a kutya olyan jóízűeket lefetyel. Undorodva nézek bele. Száraz. Közelebb hajolok. Nem büdös. Jaj ne. Nem merem megszagolni, mert tudom. Az ujjam. Vajon mi történne, ha sosem cserélnék kötést? Belenőne a húsba? Elfertőződne? Ez már nyilván megtörtént. Le kell vágni a karomat? Mivel írok, hegedülök? A többiről inkább ne is beszéljünk.
– Javul az ujjad? – kérdezi Ármin.
Mintha meg se hallanám.
– Mi van az ujjaddaaal? – ismétli meg hangosabban.
– Hagyj békén! – üvöltöm, berohanok a szobámba és belesüppedek A menekülő ember c. Stephen King könyvbe.
Napokig ki se mozdulok. Felélem utolsó hagymakarika és mentatea készleteimet. Vécére is csak akkor megyek ki, amikor már nem bírom tovább. Becsukom az ablakokat, és füstölőt gyújtok, hogy ne érezzem.
Bekopog Ármin.
– Jössz velem boltba?
– Á, nem, nem vagyok jól.
– Hozzak valami gyógyszert?
– Á, nem kell, köszi.
– Bemehetek teregetni?
Kulcsra zárom szobám ajtaját. Minden erőmet összeszedve nekidöntöm az asztalt. Érzem, hogy a seb rágja az ujjam. A kötés egyre kisebb és feketébb. Biztos elmérgedt, vagy elrákosodott. Ám egyre feljebb türemkedik, és már tudatom hasi pajzsát verdesi a tény, hogy egy szörnyeteg lakik a kötés alatt. Még kicsi, de egyre nagyobb lesz, megbénít, és lassan felfal. Vagy hirtelen pattan ki, mint egy ifjú isten, hogy megsokszorozza méretét, és egyben nyeljen le. Ezt nem engedhetem! Még nem hagytam elég nyomot a világban! Még nem rendelkeztem arról, kié legyen a kutyám, a lakásom, a hangszereim, még nem jelentettem meg az összes könyvem! Mi mindent kell még megosztanom az emberiséggel! Ha én nem lennék, ki írna a vaginában lakó emberkékről és a penészes sajtot hányó pizzáról? Felbecsülhetetlen érték veszne el a süllyesztőben. Vajon hova kerül azok lelke, akiket a saját ujjuk öl meg? Az Ujjvilágba? Gennyországba? Lelki szemeim előtt felrémlik a kegytárgybolt kirakatában látott gipszgiccs. Alvó gyerek egy nagy tenyéren, Istenén. A szektások katalógusának címlapja: egy mutatóujj, hegyén a hit fényével. Nem és nem! Nem adom az ujjam! A lelkemnek már mindegy.
Fogom a levélbontó kést, és nekiesek. Nem viszi. Mit is várok egy levélbontótól az emailek és chatszobák világában?
Felhajtom az összes szekrényt és fiókot, valamit vágóalkalmatosságért. A konyhában lesz. Ármin ilyenkor duplaburgerezés utáni sziesztáját tartja. Nem állíthat meg senki. Kezembe veszem a sorsom.
Nem jött be a számításom. Az előkészítő asztalnál barátom küzd egy darab marhalábszárral. Látom, amint hosszú, zöld csápok kígyóznak a kötés alól.
– Végem, végem! – sikítom – Ármin, segíts!
Csak nevet. Talán ő is benne van.
– Kitesszük a kovászos uborkát? – kérdezi.
– Tőlem…
– Ideadnád a kaprot? – tekeri le ujjamról a zöld akármit – Ezt nem kértem – ejti tenyerembe a ragtapaszt. Mindenre elszántan nézek oda. Végül is, egy ujj hiánya nem a világ vége. Bár jobban örülnék, ha eggyel több lenne. Ady hattal is elbírt.
Hitetlenkedve bámulom. Friss, rózsaszínű, formás köröm. Nem illik a többihez. Olyan szép, mintha nem is az enyém lenne, hanem egy plázacicáé. Ő vajon mit kezdene az én híresen fürge és tapasztalt ujjammal?
