Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Szilágyi Ákos El Kazovszkij ideje címmel írt esszét abból az alkalomból, hogy a művész 70. éve született.
„Tulajdonképpen egész élete egyetlen folyamatos szembemenetel – ellenszegülés, szembeszegülés, ellenkezés – volt. Nem tüntető, botrányos, látványos szembemenetel, hanem néma, szívós, makacs, eltökélt és végtelenül magányos küzdelem azért, hogy elfogadtassa magát annak, aki. Életének és művészetének középpontjában mégsem a nemi identitás, a gender-probléma állt, hanem a létezés-probléma. A női testbe zártság tudatánál is elviselhetetlenebb volt számára a létezés időbe zártsága, kezdetbe és végbe tagoltsága, amelyet szakadatlan és végeérhetetlen nemlétezés követ.
Azért hangsúlyozom ezt, mert az El Kazovszkij halála óta eltelt tíz évben festészetének e személyesen megélt, ám személyfölötti metafizikai dimenziója teljesen háttérbe szorult a magánélet legendáriumához és a fantáziavilágához, a fiúszerelem ritualizált-teatralizált szépségvallásához, a transzneműség divatos problematikájához képest. Mintha a mélyen mitizált személyes adná a személyfölötti ? mondjuk, a Dzsan-panoptikumok adnák a metafizikai festészet ? értelmezési keretét.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba recenzeálja Kálmán Gábor Janega Kornél szép élete című regényét.
„Mit tehet Kornél? Nem sokat: „azzal nyugtattam magam, hogy én nem az apám vagyok, hogy a vér nem számít semmit, ez nem befolyásol a tetteimben”. (84.) Pedig, de. Aztán az író, aki kiírta magából a harminc éves apahiányát, egyszer csak azzal szembesül, hogy ott találja magát saját regényének díszleteiben. Hiába hiszi, hogy már túlesett rajta: „Szép halált adtam, apámnak. Tulajdonképpen fel is mentettem minden tekintetben. Hagytam, hogy inkább a főszereplőt falja fel az élete.” (188.) Mármint A temetésben.
Született egy újabb remek regény. Olvasható az előzőtől függetlenül is, de ha összeolvassuk A temetés (2016) és a Nova (2011) című könyvekkel, még inkább kirajzolódik előttünk egy nagyon tudatos, nagyon megmutatkozni akaró író arcképe.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Garaczi László Hasítás című regényéről két kritikát közöl a lap.
Mészáros Gábor: Megint ez a hülye zene:
„Míg a Wünsch hídban az egyik fő kérdés az volt, hogy ki az, aki beszél, ki az, aki a történeteket újraolvassa, újraírja, addig a Hasításban ez mintha könnyedén eldönthető, kevésbé hangsúlyos kérdés volna. Nem az a kérdéses itt, hogy ki beszél, hanem, hogy milyen lett ez a beszélő, és mi formálta olyanná, amilyen.
A történetmesélés kerül előtérbe, s egyszerre a beszélő milyenségéhez köthető ontológiai kérdésfeltevésekre is mérsékeltebb figyelem fordul. Az elbeszélések szabadon fűzött epizódjait narratív elemek kristályosítják, a Pompásan buszozunk vagy az Arc és hátraarc lemurjaihoz hasonlóan egységes ént rajzolnak.
A szöveg nyelve azonban a Mintha élnélhez és a korai Garaczi-montázsokhoz áll közelebb.”
Jánossy Lajos: A kölyökkutya arcképe író korából:
„A Hasítás, akárha egy kubista festményen, az önarckép, az önéletírás szemléletbeli nehézségeit ezúttal minden eddiginél határozottabban veti fel. A Garaczi László nevű gyerek, a 38 éves, a 42 éves Garaczi egyaránt főalakja a könyvnek, akikben makacsul, bármely gyerekpszichológusi terápia, vagy a későbbi írói siker ellenére, a sporadikusságon túl, a mottóba foglalt bon mot a közös: a hibák is hibásak, olyanok, mint Esterházy Trabantja: nem szabad, hogy könnyelműségre csábítsanak. A szöveget vízjelszerű hangsúllyal járja át az élet nyersanyagát a közvetítések hálózatán át strukturáló, a magánmitológiát hangsúlyeltolódásokkal komponáló, a totalitás igényt minduntalan kikezdő, a per definitionem befejezhetetlenségbe, lezárhatatlanságba torkolló szándék.”
VERS
A versrovatban Pollágh Péter és Szonday Szandra versei olvashatók. Kedvcsinálóként az ÉS hasábjain most bemutatkozó Szonday Szandrától idézzük az egyik versét.
A fej
Magam látványába kapaszkodom:
bámulom kezem, mint egy gyermek,
mert a valóság nem eléggé valós.
Talán inkább az lesz, hogyha vernek,
ha fák kérgéhez nyomom arcomat,
bőröm akácfatövissel sebzem,
térdemet bányató kavicsán horzsolom,
s hagyom, fogam közt homok sercegjen.
Tiszta, széles porcelán homlokom,
értelemmel ékesített fejem
törékeny tojás, mégis tömör s nehéz –
magányos szobortalapzaton pihen.
PRÓZA
Martin Iringó, Morsányi Bernadett és Nagy Gerzson prózája mellett a héten Szív Ernő tárcája szerepel.
Részlet Morsányi Bernadett Csók című írásából:
„A városmajori templom harangja nagyot kondul, de nem mise kezdődik, a vezérlőrendszert a karbantartás után rosszul állították be. A fiatal nő és a fiatalember megállnak egy pillanatra. Egy többé-kevésbé dokumentálható történet veszi kezdetét. A Csaba utca és a Maros utca kereszteződésénél lévő zebrán nemrég elgázoltak egy kezében gyermekével áthaladó anyát, aki szabályosan, a gyalogos átkelőhelyen közlekedett. A balesetben nő és gyermeke súlyosan megsérült. A fiatalember jobbnak látja, ha óvatosabban közlekednek. Már a zöld lámpa villogásakor visszarántja az átszaladni készülő nőt. A fiatal nő felszisszen. Hogy kitöltsék a várakozási időt, a fiatalember lágyan átkarolja a fiatal nő derekát és ajkát finoman a nő szájához érinti. Egy csók összesen 34 arcizmot és 112 tartóizmot használ.”
ÉPÍTÉSZET
Torma Tamás építészetkritikája a Ludovika campusról és a felújított Orczy-kertről szól.
„De mielőtt teljesen beleszerelmesednénk, van azért néhány cudar ízlésficama is ennek a nagy ívű fertályrehabilitációnak. A szintén einstandolt Bárka Színház egykori épülete még nem kapcsolódott be a nagy reorganizációba (egyszerűbben: még zárva, talán újra vívóterem lesz?), amit viszont a Ludovika főépület előtti tágas rét főhelyére állított Kossuth-szoborcsoporttal műveltek, az több mint abszurd.”
FILM
Stőhr Lóránt írt Roman Polanski Igaz történet alapján című filmjéről.
„Roman Polanski egy tekintélyes életmű és egy, a holokauszt sötét árnyékával, egy borzalmas családi tragédiával és egy súlyos szexuális bűnténnyel (annak erős gyanújával) terhelt élet alkonyán rendezhet bármilyen középszerű filmet, a francia cinefilek egyik rajongott rendezőjeként, az európai újhullámok egyik utolsó aktív képviselőjeként bérelt helye van Cannes-ban. Az Igaz történet alapján azonban nem öregbíti tovább a rendező hírnevét – a filmet nézve jobb-rosszabb zsánerfilmek emléke ötlik az eszünkbe, és semmi, de semmi eredeti mozzanat nem tűnik elő a mozgóképes rémisztgetés réges-régi árnyai közül.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.
