+ Irodalom

Szilasi László elmeséli, hogyan győzte le másodjára is a halált

A Luther kutyái őszinte, kitárulkozó kötet egy súlyos betegségről, szegénységről, válásról, történelmi traumákról és a visszaszerzett tudatról.

Szilasi László: Luther kutyái – Magvető Kiadó, 2018 – 288 oldal, Keménytáblás kötés – ISBN 9789631436778

Emberi koponyáról készült MR-felvételek köszönnek vissza Szilasi László (Szentek hárfája, A harmadik híd) legújabb kötete, a Luther kutyái borítójáról. Az illusztráció nem csupán olcsó hatásvadászat céljából került a könyvre, a regényben a szerző őszintén idézi fel saját súlyos betegégét, egyúttal számot vet életéről, felidézi családjának múltját és a 20. századi történelem traumáit.

Szilasi László 2015 elején az egyetemi előadása közben lett rosszul, rohamot kapott, melyre a mai napig nem emlékszik, ahogy az azt követő két napra sem. A kórházban derült ki, hogy agydaganata van, rövidesen meg is operálták, és sikeresen felépült.

Ezt írta meg napló formájában. Az alkotói folyamat során saját emlékeire hagyatkozott, olykor másokéra, és ahogy a fülszövegben megjegyzi, „a fantázia néhol belakja ezeket”. Ebből lett a kötet, mely júniusban jelent meg a Magvető Kiadónál. Bár a téma komoly, a Luther kutyái mégsem depresszív hangulatú regény. Akadnak szomorú, nyomasztó visszaemlékezései, de Szilasi László könnyedén, lazán, sallangmentesen ír, mintha egy sör mellett mesélne a barátainak. Elsősorban a kreativitás és a tudat ideiglenes elvesztésének gondolata foglalkoztatja. Nem orvosi, sokkal inkább írói és filozófiai szempontból közelíti meg betegségét. Nem az a célja, hogy sajnálatot, félelmet ébresszen bennünk, mégis könnyedén a helyébe képzeljük magunkat.

Rögtön az első oldalon kollégája, volt felesége és barátnője szemszögéből lehetünk „szemtanúi” a szerző rosszullétének, amit drámai és olykor groteszk eszközökkel érzékeltet – érezzük az előadóteremben uralkodó feszültséget. A fanyar humor végig jelen van a regényben: olykor nem tudtam eldönteni, sírjak, nevessek vagy elborzadjak.

Szilasi László szemléletesen mesél arról is, amit sokan valószínűleg tabutémának vagy túlságosan intim történetnek tartanának, és pont ez az őszinteség, önreflexió teszi erőssé a könyvét. Felidézi, hogy gyerekként agyhártyagyulladást kapott, és az orvosok szerint csoda, hogy túlélte. Visszaemlékszik, hogyan múlt el a szerelem első egyik percről a másikra a volt feleségével egy téli estén, amikor a szakadó hóban sétáltak. Olyan, mintha már születésekor megfigyelői státuszba helyezkedett volna: érzéseket, hangokat, arcokat idéz fel, és bár gondolatfolyamai személyes történetekhez kapcsolódnak, elbeszéléseit, sorsát mégis a magunkénak érezzük.

„A kezelőben (ők úgy hívják: bunker) igyekeztem jópofa lenni a lányokkal, mutattam nekik erősen, a jövőképem pozitív. Egy kemény ágyszerűségre kellett felfeküdni. Az ágyon a kívánt testtartáshoz szükséges testalap és kiegészítők. A testalapon kell elhelyezkedni. A besugárzáshoz a legmegfelelőbb testtartás megvalósításában asszisztensek segítenek. Felteszik a maszkot. Ők individuális rögzítőnek nevezik. Én nem érzem a maszkban az individualitást. Gyűlölöm. Rögzítik. Fixen leszorítják a testalaphoz. Feszül az arcom bőre. Beállítják a referenciapontokat. Aztán otthagynak. Fekszem tovább egyedül. Lassan fölém forog a gép. Hatalmas monstrum, feje van meg testrészei, minden irányba képes fordulni, lehet, hogy magától működik. Jobbra mozdul, balra mozdul. Forog, zörög, morog. Surrog és kattog, sípol és recseg. Veszedelmesnek tűnik. Nehéz is lehet. Mi van, ha rám szakad. Fekszem az asztalon, a maszkkal vagyok rácsatolva, nem tudok menekülni, még a végén bekerülök a Délmagyarba, SL (52) különös balesete az onkoterápián, nevetséges. De aztán megszokom. Mert kibírom. Amit kibírsz, azt megszokod.”

A Szilasi Lászlóval készült korábbi interjúnkat itt olvashatod.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top