walter tevis sokszavú poszáta galaktika mockingbird
+ Irodalom

A szellemi tunyaság pusztítja el az emberiséget

– Ne kérdezz, lazíts! – amikor ez lesz a társadalom jelszava, akkor elvesztünk. Kihalunk. Walter Tevis szerint egyetlen emberen múlhat minden.

Walter Tevis: Sokszavú poszáta [Mockingbird]Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2018 – fordította Joó Attila – 280 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-78-8

A ’Mockingbird’ (Mimus polyglottos) bár Amerikában honos, mégis többféle neve van magyarul. Hivatalosan amerikai gezerigó, de az Éhezők viadala kapcsán volt már fecsegő poszáta, most Walter Tevis regényének címében pedig Sokszavú poszáta lett. Az amerikai kultúrában fontos helye van ennek a madárnak, ezért ez a zavarba ejtő – bár magyarázható – magyar soknevűség. Dalok, versek és regények sorát ihlette, sőt Harper Lee híres regényének címében – Ne bántástok a feketerigót! – is ’Mockingbird’ szerepel eredetileg. Ez a madár az Óceán túloldalán olyasfajta kulturális szerepet tölt be, amilyenre hirtelen nem is tudok példát mondani a magyar vagy akár az európai kultúrából.

Walter Tevis (1928-1984) regényében a ’Mockingbird’ nem jelenik meg ténylegesen, „csak” egy vissza-visszatérő verstöredékben tűnik fel, mint valami elfelejtett fontos dolog szimbóluma. A Sokszavú poszáta a felejtés – az egész emberiségre rátelepedő felejtés – és az ellene való küzdelem lehetőségének regénye. A XXV. században játszódó történetben az emberiség eljutott arra a szintre, ahol már nincs szükség tényleges munkavégzésre, s az irányítást is átvették a robotok, az emberek egyetlen feladata a lazítás: nyugtatókat és altatókat szednek, füves cigit szívnak, s nem fordítanak figyelmet semmire. Lazítanak, olyan kitartóan, hogy még olvasni is elfelejtenek… s ezzel együtt a céltalanná vált élet maradék értelmétől is megszabadulnak. Bár a regény angolul 1980-ban jelent meg – tudjuk, az USA egynémely dologban előttünk jár –, mégis úgy tűnik, hogy nálunk mostanában lett aktuális. Az értékrendbeli válság mely arra fókuszál, hogy az emberek minél kevesebb odafordulással és energiaráfordítással legyenek boldogok és teljesek, most látszik tetőzni a posztszoci országokban. Walter Tevis regényének nagyszerűsége pont abban rejlik, hogy nem talál ki szinte semmi újat, semmi fantasztikust, csak következetesen végigvezeti, hogy hová visz az értékektől való – kényelemvezérelt – „szabadulás”.

A Sokszavú poszátában az emberek minden irányítást átengedtek az általuk létrehozott robotoknak, melyek képesek arra, hogy ellássanak és szabályozzanak szinte mindent. Az emberi intelligencia gyakorlatilag funkciótlanná vált, ahogy az emberek közötti érintkezés is minimálisra csökkent. A bódult emberiségnek az sem tűnik fel, hogy vagy harminc éve nem születtek gyerekek. Ijesztő, de ez is levezethető korunkból, ahogy az sem valószínűtlen, hogy 2189-ben megszűnt a könyvkiadás, miután az olvasás már húsz évvel korábban kikerült a tananyagból.

„A Szent Biblia így kezdődik:»Kezdetben teremté az Isten az eget és földet.« nem utal arra, hogy melyik évszázadban volt a »kezdetben«, és az sem világos, ki az az »Isten«, vagy ki volt ő. Nem vagyok biztos benne, hogy a Szent Biblia történelmi, vagy karbantartási vagy verses könyv. Sok furcsa embert nevez meg, akik nem tűnnek valódinak.”

A könyv disztopikus világa valójában egy népszerű utópia beteljesedése, melyhez napjainkban, aktuálisan szorosan kapcsolódik a kérdés, hogy „kell-e tudni kézzel írni?”. Sokak szerint nincs rá szükség…

De Walter Tevis regénye több, mint a széthullás érzékletes leírása. És ettől válik nagyszerűvé! Mert van egy ember, aki – valamiféle mások számára ismeretlen kíváncsiságtól űzve – megtanul olvasni, és felfedezi azt a kincset, amit az emberiség teremtett. Szürcsöli-issza-habzsolja a kultúrát, s meglátja az összefüggéseket. Ráadásul talál egy nőt, egy társat, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő.

Paul Bentley, az „olvasó ember”, aki átlátja és megérti a helyzetet, börtönbe kerül az olvasás bűne miatt. Megszökik, hogy kalandok hosszú sorát átélve, a világ sokszínűségét megtapasztalva visszatérhessen a nőhöz, akinek segítségével talán ki lehet zökkenteni a világot a kilátástalan állapotból. Közben pedig fény derül arra is, hogy miként alakult ki a regényben leírt helyzet.

A disztopikus történet képes arra, hogy új legyen romantikus, hogy közben nem nyálas és nem csöpögős, és úgy ünnepelje a könyveket és az olvasást, ahogy azt nekünk is kellene, ha néha, a nagy lazítások közepette megállnánk egy kicsit.

„Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?”

– írta egykoron Vörösmarty Mihály(Gondolatok a könyvtárban), s bár nem hiszem, hogy Walter Tevis ismerte e verset, mégis olyan, mintha…

Ráadásul, maradva Vörösmartynál, a Sokszavú poszáta választ ad arra a kérdésre is, hogy „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Lefesti, hogy hová jutunk, ha az emberiség szellemi kincsét lustaságból hagyjuk veszendőbe menni. Szép, irodalom. Szépirodalom.

A szellemi tunyaság pusztítja el az emberiséget
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top