lóczy balatonfüred drog
+ Életmód

Füvezni szabad, lebukni nem!

A Lóczy-ban csupán az játszik, ami látszik. A többi megy a lefolyóba – Zalai Szilveszter jegyzete a balatonfüredi drogbotrány ürügyén.

Nos, van most ez a drogbotrány Balatonfüreden, a Lóczy Lajos Gimnázium háza táján. Az Index-től a Pesti Srácok-ig szinte minden jelentősebb orgánum firkantott valamit az ügyről, ki-ki a maga szájíze szerint keverve a valóságot a fikcióval. Ahogy elnéztem, az újságírókon túl megannyi „civil” is tiszteletét tette a kommentárok sűrűjében, hogy afféle „álljunk meg egy szóra!”-attitűddel helyreigazítsa a nyájas publikumot. Nincs is ezzel baj. Olyannyira nincsen, hogy arra jutottam, mint a Lóczy egykori diákja, kötelességem vállamra venni az internetkapcsolattal bíró írástudók felelősségét, és némileg fukartalanabbul értekeznem a történtekről. Vétkesek közt ugyanis cinkos, aki néma.

Úgy hiszem, az eset komplexitásából adódóan szerencsés volna a lehető legholisztikusabban megközelíteni a témát, intimebb, bennfentes aspektusból és madártávlatból egyaránt. Belülről kifelé haladnék, azzal a nem titkolt feltételezéssel, hogy az út, amelyre rálépek, valójában egy körív, amolyan enfarkába harapó kígyó.

Először is szeretném leszögezni, az igazgató asszony, Duna Katalin szerintem hazudik. Nem most, úgy általában. Ez meglehetősen axiomatikus információ mifelénk, azonban az állítás súlyának okán, a vádat alátámasztandó, elmesélném néhány személyes élményemet, vagy akár azt is mondhatnám: az élményeinket.

A diákfórumokon gyakorta fordultak elő kellemetlen kérdések, kínosan igaztalan válaszokat vonva maguk után. Emlékszem, mikor egy diáktársam megkérdezte, miért nincs az iskolának egy tisztességes focilabdája sem, miközben középiskolás futball-bajnokságoknak ad otthont az intézmény. Az igazgatónő válasza meglepően instant és merész volt. Állítása szerint az iskola éppen a fórumot megelőző napon rendelt negyven(!) darab vadonatúj focilabdát. Szerencsétlen szállítmány aztán sosem érdekezett meg, elnyelte a feledés mocsara. E szégyenletes kis füllentés azonban csak a fórum előjátéka volt. A továbbiakban megkérdeztük Duna Katalint, miért nem hagyhatják el a kulcsra zárt épületet lyukasórák alkalmával a tizennyolcadik életévüket betöltött (vagyis jogilag cselekvőképes) diákok. Az igazgatónő válasza az volt, hogy azért, mert a házirendünkben írva vagyon ez a restrikció, s ő a házirendet a saját intézkedései sziklaszilárd alapjának tekinti, valamint nem érzi magát jogosultnak, hogy a házirendet megváltoztassa. Ezt követően egy barátom (felkészült ember lévén) kért egy példányt a házirendből, majd felolvasta az iskola épületének elhagyására vonatkozó szabályzatot, melyből kiderült, az igazgató asszony bizony hamis dolgokat állított. Ezt követően persze nem tekinthette a házirendet szentnek és megmásíthatatlannak, deklarálta, hogy ezt a nyilvánvalóan nonszensz (és jogilag kissé problematikus) korlátozást belefoglalja majd a házirendbe. Az már csak koktélcseresznye volt a hab tetején, mikor megkérdeztem, miként lehetséges az, hogy a 80 alatti felvételi pontszámmal rendelkező diákot tárt karokkal fogadja a gimnázium, míg a 100 pontnál valamivel többet elért tanulót visszautasítja. Félrebeszélést és nettó tagadást kaptam csupán válaszul, holott nem fiktív, hipotetikus szereplőkről beszéltem. Ezt a néhány példát emelném ki a hazugságok tengeréből.

Hogy miből gondolom azt, hogy Duna Katalin ezúttal is valótlanságokat állít, további két sztorival szeretném illusztrálni. Történt egyszer, első éves gimnazista koromban, hogy az igazgató asszony az irodájába hivatott, miután egy tanórán konfliktusom volt az egyik pedagógussal. Az igazgatónő széles műanyagmosollyal fogadott, megkérdezte, hogy érzem magam, majd miután megköszöntem a kérdését, és közöltem vele, hogy jól érzem magam, az arca egy szemrebbenés alatt elkomorult. Közölte velem, hogy ideje volna a tárgyra térni, és elbeszélgetni arról, hogy lekurváztam a tanárnőmet. Egy pillanatnyi döbbenettel később elmeséltem neki az órán történteket, külön kiemelvén, hogy semmilyen jelzővel nem illettem a tanárnőt. Az igazgatónő válasza újabb ámulattal töltött el. Kijelentette, amennyiben nem vallom be, miként minősítettem a tanárnőmet, beperelnek engem becsületsértésért, az osztálytársaimat pedig behívatja tanúnak. Mikor felvázoltam neki a büntetőjogi eljárás valószínűsíthető forgatókönyvét, hogy megnyerem a pert, mert az osztálytársaim nem fognak hamis tanúvallomását tenni ellenem, az arcán némi zavar, majd a korábbról már jól ismert műanyagmosoly foglalt helyet. Elköszöntünk egymástól, és folytattuk tovább a tanidőt, mintha mi sem történt volna.

A második történet tulajdonképpen az információáramlásról szól, arról, hogyan s miként értesültem a Lóczyban fortyogó botrányról. Elárulom, nem az Index reggeli cikkéből, amely (mint kb. az összes orgánum ebben az országban) jó eséllyel gyurmázik kicsit a sztorival, hogy kiszolgálja az olvasótáborát. A skandalum ilyen-olyan részletei már nagyjából másfél hete szivárognak át a dobhártyámon. Eleinte a munkahelyemen hallottam róla, egy volt Lóczy-s alkalmazottól, majd nem kellett sokat várni, míg egy budapesti ismerősöm, aki Veszprémen keresztül látogatott el hozzám Füredre, elmesélte, miket hallott néhányórás veszprémi tartózkodása során a balatonfüredi drogbotrányról, amit hallatlan pontossággal erősített meg a mellettünk lévő asztalnál söröző tizenéves lánytársaság beszélgetése, melyből ki-kihallatszódtak a történet felettébb hitelesnek tűnő részletei, ugyanis – mint kiderült – egyikük a drogbotrány áldozata, egy eltanácsolt diák.

Amennyiben a fenti soraim fényében élünk a gyanúperrel, mi szerint az igazgató asszony valótlanságokat állít, tehát akár informálisan, akár implicite, de valóban eltanácsolta a diákokat, elkezdhetünk beszélni az ügy további részleteiről, végigbarangolván az országot miszlikekre szeletelő polgárháborús lövészárkokat. Véleményezném a helyzetet:

Azt hiszem, jellemzően kettő főbenjáró bűnt követünk el, mikor is arra kerül sor, hogy értekezzünk erről az esetről. Az egyik, mikor megtagadjuk a diskurzust, a másik, mikor a monologizáláshoz is restek vagyunk. Persze lehet dőreségeket is mantrázni, indulatosan fröcsögni hasonlóképp, és ezek sincsenek rendjén, ám kiforgatni emberi minőségéből felebarátainkat, mondván, nem állunk le „az ilyenekkel” még vitatkozni sem, illetőleg úgy tenni, mintha nekünk az egészhez semmi közünk nem volna, legjobb esetben is szégyenletes és destruktív. Itt az alkalom, hogy beszéljünk néhány példátlanul fontos dologról, legalább itt, egymás között, ebben a kisvárosban. Beszéljünk erről az iskoláról, Duna Katalin munkahelyi praxisáról, arról, micsoda gátlástalan képmutatás, megfélemlítés és méltatlan, tekintélyelvű inkorrektség zajlik a Lóczy Lajos Gimnáziumban, attól függetlenül, miként vélekedünk a szóban forgó drogbotrányról. Azért ugyanis talán igazságtalan volna meghurcolni szerencsétlen igazgatónőt, mert egy elhibázott, ám alapjaiban véve legitim (általunk legitimált!) rendszer kiszolgálója. Persze, értem én, hogy a dolog jogilag is sántikálhat itt-ott-amott, azonban az igazgató asszonynak a sokak által sérelmezett elbocsátáshoz – legyen a módja bármily visszatetsző és sunyi is – bizony jogosultsága van. Duna Katalinnak már jóval korábban meg kellett volna buknia, fűbotrány ide, fűbotrány oda. Azt azonban nem mondanám, hogy a marihuána-ügy ilyetén módú kezelése ne volna szimmetrikus az igazgatónő egyébkénti habitusával, mely sajnos a társadalom általános marihuána-kezelésével is korrelációt mutat. Az igazgatónő ugyanis nem azért tanácsolta el (milyen találó kifejezés ez az ultimátumos megoldás tükrében) a diákokat, mert füvet szívtak, hanem azért, mert KIDERÜLT, hogy füvet szívtak. Ez az iskola imidzsével bizony éppúgy összeegyeztethetetlen, mint a város imidzsével, vagy akár az ország imidzsével. A drogmentes iskola ígérete a drogmentes város ígéretének mikroverziója, bár a hangzatos szlogen mögött lévő illúzió vagy éppen hazugság egyaránt gigászi.

Egyszer voltam oly pimasz, és posztoltam egy egysoros szerelmi költeményt a Facebook-ra, mely így szólt:

Hiányzol, mint öt csempe a Lóczyról.

Az iskola homlokzatán éktelenkedő ötcsempényi hiátus évek óta öregbítette az iskola esztétikumát, ám a meglehetősen gazdagon lájkolt kis poszt eljuttatta odáig az iskola vezetőségét, hogy néhány nappal a vers közzététele után eltakarják a hiányzó csempéket egy címerrel. Temérdek kevésbé látványos, ám alapjaiban hasonló sztori tarkítja a gimnázium elmúlt éveit, ugyanis a Lóczy-ban csupán az játszik, ami látszik. A többi megy a lefolyóba.

A marihuána rendkívül elterjedt, akár szeretjük, akár nem. Biztosan állíthatom, hogy jónéhány szülőt érne komoly meglepetés, ha tudná, milyen a kapcsolata drága gyermekének (akit oly nagy gonddal nevelt a jóra) a fűvel. És ez szomorú, mert nem kéne, hogy meglepődjenek. Mert mondjuk beszélgetni kéne, és nem tabusítani egy szemmel láthatóan rendkívül elterjedt növénynek a fogyasztását. Azt látom, hogy sokan sem a statisztikáknak, sem a gyermeküknek nem akarnak hinni, mi több összejátszanak az iskolákkal a gyermekeik ellen (akik aztán felnyomják egymást, fogalmatlanul, fittyet hányva a betyárbecsületre), és tiltással, keserű igazságokért kapott pofonokkal tanítják őket a hazugságra, hogy aztán majd addig hazudjanak, míg a szülők példáját követve ők is megtanulnak hazudni önmaguknak,  hogy aztán letagadhassák azt a valóságot, melyben majd tulajdon korrumpálatlan szemmel járó gyermekeik próbálnak meg érvényesülni. Valahol itt harap enfarkába a kígyó.

Zalai Szilveszter

Füvezni szabad, lebukni nem!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top