+ Irodalom

A homlokát ráncoló lány levágja a szakállas férfi fejét…

Egy világ, ami, ha a miénk folytatása, akkor is vicces, meghökkentő, kétséget ébresztő és talán kicsit abba ejtő. Tátott szájjal habzsoltuk a Monokróm című Fforde-regényt.

Jasper Fforde: Monokróm [Shades of Grey] – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2018 – fordította F. Nagy Piroska – 400 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-69-6

Jasper Fforde regénye a világ szerencsésebbik felén igazi szenzáció, s ha – mert vannak, akik ezért tesznek – a sci-fi nálunk is eléri az őt megillető helyet, akkor itt sem hagyja érintetlenül a néha elérhetetlennek tűnő olvasókat. Egy értékek mentén szerveződő világban a Monokrómról csak azért kellene írni, hogy megfejtsük a siker titkát… De itt még nem tartunk.

Fforde világa némely elemében megejtően ismerős, más vonalon viszont olyan idegen és távoli, hogy kellemes kihívást jelent a „rákapcsolódás”. Ráadásul ezt a kihívást erősíti, hogy legfontosabb eszköze az elhallgatás, miközben régenvolt és sosemlesz technológiákkal, törvényekkel és erkölcsiséggel tölti meg a regényt, mely egy ismeretlen idejű jövőben játszódik, azon közben – azt gyanítom kéjes élvezettel – csak annyit mutat meg a technológia és történeti háttérből, amennyit muszáj. Azt, amit elmesél azzal teszi vibrálóan feszültség-telivé, amit elhallgat.

Pedig az a nyugtalanítóan sokszínű világ, ahol a színlátás mértéke és minősége az kasztrendszer alapja, minden ízében számot tart az olvasó kíváncsiságára. Jason Fforde nem terheli a négyszáz oldalas regényt a világ részletes bemutatásával, mindig csak annyit láttat, amennyi a történet megértéséhez elengedhetetlen. Ha klasszikus meghatározást keresünk, akkor: gyakorlatban alkalmazza, írói módszerré emeli a docta ignorantiá-t. Minél többet tudunk (ami a regény világára nézvést elég kevés), annál inkább elhatalmasodik az érzés, hogy mennyi érdekes, nem tudott tudnivaló duzzad a háttérben. Közben az, amit Fforde megmutat, rendszerré áll össze, meggyőzi az olvasót arról, hogy nem parttalan ötletelésről van szó, s ugyanakkor a hiányokra – az olvasói nemtudásra – még erősebben világít rá.

Ahogy a zene teljességéhez hozzátartozik a –nem kellően megbecsült – csend, ahogy az Eiffel-torony látványának része a acélgerendák közötti levegő, úgy válik izgalmas irodalmi élménnyé a Monokróm az elhallgatásokról.

A színek, melyek körülvesznek minket, bennünk és rajtunk vannak, rettenetesen fontosak, akkor is, ha erre (mint a zene csendjeire) nem nagyon szoktunk reflektálni. Fforde világában a központi helyen állnak a színek, de nem a hétköznapi módon, hanem úgy, hogy a társadalmi helyzetet határozza meg az, hogy ki mennyire és milyen színeket képes látni/érzékelni. A társadalom legalján a szürkék állnak, akik nem érzékelik a színeket, aztán következnek a vörösek, a kékek… a hierarchia csúcsán állnak a Nemzeti Szín Vállalat dolgozói. Mindent a színek határoznak meg, színekkel lehet gyógyítani, bódítani és ölni is. Egy számunkra teljesen ismeretlennek tűnő valóság, amelyben fontos szerep jut az általunk ismert világ relikviáinak: Ford T-modellek döcögnek az utakon, főhősünk egy Caravaggio-festmény megszerzéséért indul expedícióra… A kép címe „ott”: A homlokát ráncoló lány levágja a szakállas férfi fejét.

Caravaggio: Judit és Holofernesz (1599)

A társadalom működését meghatározó mereven és dogmatikusan értelmezett szabályokat is számunkra ismerős, idejétmúlt közösségi szabályokból vezetik le, s a mi világunk tudományának vallásos tisztelettel körülvett morzsáiból működtetik a nevetséges, de kényszerítő erkölcsi rendszerüket. A torzulások legszembetűnőbbje a kanál készítésének tilalma.

Mindezek mellett sziporkázva rántja elő varázskalapjából a szerző azokat a találmányokat, melyek a mi világunkban még ismeretlenek. Az önjáró és öntisztító úttest, melynek programozhatóságát mi, olvasók még nem ismerjük, a regény szereplői pedig már nem.

A Monokróm egy elképesztőn sűrűre szőtt regény, mely megérdemli a rácsodálkozást, s hogy Fforde üdítő pimaszságából is mutassunk valamit, elég elolvasni a regény első bekezdését, hiszen abban esszenciálisan benne van minden:

„Úgy kezdődött, hogy apám nem akarta megnézni az Utolsó Nyulat, és az lett a vége, hogy egy húsevő növény megevett engem. nem igazán ezt a sorsot szántam magamnak. Azt reméltem, hogy beházasodok az Oxblood családba, és a dinasztikus zsinegbirodalmuk tagjává válok. De ez négy napja volt, még azelőtt, hogy megismertem Jane-t, visszaszereztem a Caravaggiót, vagy felderítettem Nagy Sáfrányt. Szóval ahelyett, hogy örömmel teljesítetten volna a kromatikus előmenetelhez szükséges elvárásokat, elmerültem egy jateveofa emésztőnedvében.”

Az összefoglaló nagyjában-egészében pontos. De a megértéséhez el kell olvasni a Monokróm című regényt. Jó mulatást.

A homlokát ráncoló lány levágja a szakállas férfi fejét…
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top