„Olyan zenét szeretnék írni, amit tizenötödszörre is jó érzés eljátszani”
Egy nem létező bűnügyi film soundtrack albuma köré épül a Kéknyúl június 20-i Criminal funk című koncertje a Müpában. A Hey, June! nagykoncertjére a csapat új dalokkal, igazi elektronikus-akusztikus hangkavalkáddal és több meglepetéssel is készül, amelyekről Premecz Mátyás, a zenekar vezetője mesélt.
Hogyan született meg a Criminal funk ötlete?
A bűnügyi filmzenéknek komoly hagyománya van és az egész egy nagyon jó allegória. A legutóbbi lemezünkön hallható a Crime Scene című szám, ami magyarul bűnügyi helyszínt jelent. A zene a bűnügyi filmek világát idézi, a szövege azonban inkább az emberi kapcsolatokban elkövetett és elszenvedhető bűnökről szól. Ennek a számnak a hangulatát próbáltuk valahogy átülteti egy teljes koncertre, de leginkább a zenék stílusából adódóan lesz ez az este criminal funk. Nem konkrét gyilkosság, vér lesz a fókuszban, hanem inkább az emberi viszonyokban bekövetkező bűnök és balesetek, így már majdnem az összes dalszövegünk beleillik ebbe a vonalba, Andynek ugyanis mindig központi témái a szövegekben a szerelem, a szakítás vagy például a felszabadulás bizonyos helyzetekből.
Akkor úgy képzeljem el, hogy a megszokott Kéknyúl repertoár fog megszólalni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyben, vagy lesznek újdonságok is?
Elkezdtünk dolgozni egy új lemezen, amiről öt dalt el is játszunk, ezek kifejezetten ebben a koncepcióban készülnek. Emellett lesznek játékos részek is, Andy a hangulatfestő szövegei hangzanak el, egy részük angolul, magyar felirattal. Színészek azonban nem lesznek. Három részre tagoljuk a koncertet és minden rész elején lesz egy intro rész, amikor versszerűen, halk aláfestő zenével elhangzik egy-egy szöveg. Először Andy, majd a két vendégünk, Sena Dagadu és Palya Bea tolmácsolásában. Eleve nem az volt az ötlet, amire sokan az ajánló kapcsán gondolnak, hogy színdarabot kísérünk le, hanem pont fordítva: egy koncertet kísérünk le színészi elemekkel.
Vizuálisan vagy zeneileg készültök más meglepetésekkel is?
A koncertet Palkovits Edina vetítése fogja kiegészíteni. Vele is átbeszéltük a teljes koncepciót, így a képi világ szépen illeszkedik az egészhez, egyfajta történetmesélés lesz hangulatokon keresztül. Fellép egy kórus is, végzett zeneakadémistákból Ihász Kata vezetésével. Azt gondolom, ők teljesen újszerű, drámai hangulatot adnak majd a zenénkhez. Emellett egy vonósnégyes is közreműködik, mert az izgalmas krimizenékben fontos szerepet játszanak a vonós hangszerek. Őket Farkas Izsák vezeti, aki néhány dalban elektromos hegedűn is szólózik. Ezekkel a hangszerekkel, hangzásokkal eddig még nem kísérleteztünk, így nekünk is izgalmas a mostani folyamat.
Nektek ez a tízéves születésnapi koncertetek is. Ha végignézel ezen a 10 éven, mik voltak a legmeghatározóbb váltások, pillanatok a zenekar életében?
Valóban változatos tíz év volt. Az elején bluesos, jazzes orgonatrióként, majd kvartettként indultunk, merthogy én akkor végeztem a jazz tanszakon. Aztán hamar elkezdett érdekelni, hogy milyen lesz a hangzás, ha nemcsak egy, hanem akár három vagy négy fúvós is szerepel. Így sokáig négy fúvóssal dolgoztunk, de még ének nélkül. Az első lemezünket amúgy a Gödörben rögzítettük élő koncerten. Aztán 2014-ben a Qualitonsban találkoztam Andrew Heflerrel. Nekem ő ott nagyon megtetszett, és a többiek végül úgy döntöttek, hogy ne legyen ének a Qualitonsban. Én ekkor mondtam neki, hogy jöjjön át az én zenekaromba, és csináljunk egy soulos, neosoulos valamit, ami akkor divatos stílusnak számított, elég csak Amy Winehouse-ra és Sharon Jonesra gondolni. Andynek pedig jól állt ez a világ, jó szövegei voltak. Emellett hasonlóan gondolkodunk, mert a zeneszerzést én is improvizációs alapon közelítem meg, sokszor olyan ötleteket bontunk ki, amik improvizációs jammelésen születnek. Andy pedig akár közönség előtt is hajlandó bevállalni, hogy szöveget improvizál. Ekkor még igazi klubzenekar voltunk. Amikor azonban elkezdtünk fesztiválozni, hamar kiderült, hogy a Hammond köré épülő hangzás a mai magyar fesztiválokon nem üt akkorát. Ekkor vettük be basszusgitározni Bata Pistit, és akkor indult el az a folyamat, amelyben már nem volt olyan fontos a Hammond vonal, merthogy addig én játszottam a basszust is végig, és ez megkötötte a kezem.
Köztudottan szereted a Hammondot. Nem volt nehéz elengedni ezt a vonalat?
Pár év alatt azért telítődtem azzal, hogy egyfolytában hammondozok, és szerencsére más hangszereket is mániákusan szeretek. A modern billentyűsöknek a szerencséje és az átka is egyben, hogy digitális hangszeren játszanak. Kvázi egy számítógépet nyomkodsz végig a koncerten, s ennek azért nem mindig olyan nagy az inspirációs faktora, mint egy igazi hangszernek. Engem még egy rossz, lepattant pianínó is sokkal jobban inspirál, mint egy csodálatos, másfél milliós digitális zongora. A Hammond után elkezdtem gyűjteni a többi klasszikus elektromechanikus billentyűs hangszert, mint például a Fender Rhodes vagy a Wurlitzer. Viszont egyik zenekarban sincs arra lehetőségem – a nagy koncerteket kivéve –, hogy ezeket a hangszereket használjam, és akkor kitaláltam, hogy a Kéknyúl arra is jó lesz, és arról lesz híres, hogy ezeket használom. Ami egyébként tíz vájtfülű emberen kívül senkit sem érdekel, de nekem meg jól esik. Szóval azáltal, hogy Pisti játssza a basszust, én el tudtam kezdeni sokkal színesebb világokban kalandozni. Az utolsó lemezünk, a Crowded Universe ennek az egész folyamatnak az eleje. Sokkal színesebb hangzás, mint az előtte levő zenéink, picit már a pszichedelikus rock felé is kalandozik. Azt szeretem a legjobban az egész zenekarban, hogy nincs kőbe vésett stílusa.
Ezek szerint amilyen hangszerek jönnek és amilyen zenék befolyásolnak téged vagy benneteket, aszerint mozog a stílus?
Alapvetően igen, tehát nincsen tudatosan tervezve a zene. Nem úgy írok zenét, hogy harminc másodperc múlva jöjjön a refrén, mert akkor bekerül a rádióba, és ne legyen benne elektromos gitár, mert az zavarja a beszélgetést. Van egy csomó ember, aki így szerez zenét, én nem vagyok ennyire trendkövető. Vannak úgynevezett „szabad gondolkodó pillanatok”, amikor csak gond nélkül a próbateremben játszunk magunknak, és ezekből születnek a dalaink. És ez persze azt is jelenti, hogy az aktuálisan hallgatott zenék is átszűrődnek rajta. Mivel nem számítógép előtt írom a zenét, nyilván az is befolyásol, hogy éppen milyen hangszer kerül a kezem ügyébe. Az, hogy van egy kisebb hangszergyűjteményem, óriási segítség.
Ha együtt zenéltek a színpadon, kívülről úgy látszik, hogy jól érzitek magatokat együtt. Valóban ennyire demokratikus ez a társaság, amilyennek kívülről látszik?
Ha ez tényleg látszik, az erősen pozitív visszajelzés. Nekem a zenésztársakat illetően alapvetőn az a filozófiám, hogy olyan embereket kell választani, akikkel szívesen vagy együtt akár egy hétig is. Azt gondolom, hogy a közönség legnagyobb része a szemével hallgatja a koncertet, ez alapvető emberi vonás. Látjuk az embereket a színpadon, és az az attitűd, ahogy ők ott állnak, az átsugárzik, ha jó a sztori. Ha azt látod, hogy valaki ott áll a színpadon, és rossz kedve van, már alig várja, hogy vége legyen, akkor ettől a néző is könnyen ugyanilyen hangulatba kerül. Egyszerűen azért, mert az emberek így működnek, átveszik egymás hangulatát. Mindig olyan zenét szeretnék írni, amit tizenötödszörre is jó érzés eljátszani. Nem vagyok zeneszerző, de a „zenecsinálgatós” periódusomnak az elején rájöttem, hogy sokkal erősebb zenéket tudunk úgy összerakni, ha nemcsak a saját ötleteimet erőltetem, hanem teret hagyok mások ötleteinek is. Egyszerűen azért, mert több és jobb ötletünk van együtt, mint nekem egyedül. Úgyhogy megtartottam magamnak azt a nagyon kényelmes szerepet a zenekarban, hogy én vagyok az, aki végül minden ötletre rámondja, hogy ez legyen, ez meg ne legyen. Tehát ilyesféle válogató emberként vagyok jelen. Ezt még azzal is megfejeljük, hogy sokszor az én alapötleteimből indulnak a dalok. Ez ilyen féldemokrácia, mindenkit meghallgatok, de a végén én mondom meg, hogy mi legyen. És ez nagyon jól működik, legalábbis nekünk ez jött be.
