+ Interjú

Imre Mariann: Nem vagyok olyan kemény nő, aki a betont is megvarrja

Nem is feltétlenül szeretnék már kiállítást csinálni, csak leteszem ezeket a tárgyakat az emberek elé…. ezeket a morzsákat, és szembesítem őket velük – Imre Mariann képzőművésszel beszélgettünk.

A látogató betéved egy kis kiállítótérbe, pár pillantással felméri a kiállított tárgyakat, aztán órákat is eltölt ott, egyre mélyebbre merülve a művekben, és magasabbra emelkedve a saját életében. Kicsi, de nagy dimenziókat nyitó gesztusok. Egyszerre szimbolikus és tárgyilagos, egyszerre nagyszabású és hétköznapi. Úgy szakít ki az időből, hogy megnyitja az időtlen jelent. Közben mégis a mulandóságról szól, arról, ahogy folyamatos súrlódással kopik le rólunk az életünk, hogy végül élettelen anyaggá váljunk. Vagy éppen anyagtalanná. A szentendrei Ferenczy Múzeumban látható mulandóság rögzítése – lecsupaszítva című kiállításról beszélgettünk az alkotójával, Imre Mariannal.

Egy patakba esett rózsafüzért mutat a kiállítás egyetlen videóanyaga, ami a kiállítás egyik kulcsának tűnik. Hogyan jött létre ez a videó?

IMRE MARIANN: A szárhegyi művésztelepen találtam azt a rózsafüzért a patakban, és gyorsan le is filmeztem. Majd még a művésztelepen csináltam két követ, a víz menetét varrtam bele a betonba. Az egyikbe egy gyöngyöt is belefoglaltam, ami alig látszik. De nem baj, ha nehezen észrevehető.

Hogyan kapcsolódik össze a súlyos, indusztriális beton a mozgó, áramló természeti közeggel, a vízzel?

Amikor régen kísérletezni kezdtem az anyagokkal, a lehetetlen érdekelt. Nem kifejezetten a betont akartam megvarrni, nem volt például semmilyen feminista gondolatom, hogy olyan kemény nő vagyok, aki a betont is megvarrja, hanem a lehetetlent kerestem. Festő szakon végeztem a főiskolán, de utána a műveimmel kiléptem a térbe, mert nem volt elegendő az az eszköztár, amit festőként használhattam. Szinte észre se vettem, és egy idő után már szobrokat készítettem.

A lehetetlent említed, és biztosan az is volt a kiindulópontod régen. De a mostani műveid, nekem legalábbis, nem a lehetetlent, az abszurdot juttatják eszembe, hanem éppen a máskor nem találkozó dolgok összesimulását.

Ez fejlődött bennem is. A korai alkotásaimban még inkább motívumként használtam a varrást. A velencei munkámban például egy terítő motívumát varrtam ki növényekkel, ágakkal. Mostanra viszont annyira lecsupaszítottam a technikáimat, hogy csak az maradt meg, amit lényegesnek tartok. A Morzsák vagy A hárs illata című munkáimban már olyan minimalista dolgok vannak, ami szinte már nincs is.

Tényleg, a még látható, a még észrevehető határán billegnek ezek a munkáid.

Ez az, ami mostanában nagyon izgat: a kevés, sőt, a filozófiai értelemben vett semmi. És az, hogy ezt hogyan tudom a nagyon is konkrét anyagban megvalósítani. Hiszen a beton mellett ennél a kiállításnál bejött a fém is, az öntvények. Nagyon kézzelfogható dolgokat állítok szembe az égivel, a lentet kapcsolom össze a fenttel. A fémből öntött fenyőfacsonkokat a falba varrt fenyőtűkkel.

A lent-fent kettősségét a kiállításrendezésben is meg akartam valósítani, azzal például, ahogy a gyöngysor (Mindannyian gyöngyfűzők vagyunk) pont szemmagasságba került. Megjelenik a végtelen, de közben teljesen hétköznapi dolgok vesznek körül: morzsák, egy egyszerű konyhaasztal, a kidobásra váró facsonkok.

A rózsafüzéres videóban a szakrális, ember készítette jelkép visszaesik a természetbe, tehetetlen tárgyként mozgatja egy nála nagyobb erő, az áramló víz. Éppúgy lecsiszolódik, mint a kavicsok a mederben. Közben mindennek átható spirituális jelentése van, a profánból újra visszabucskázunk a szakrálisba, és nagy tágasság nyílik meg. De ez mintha minden kiállított művedre igaz lenne.

Konkrétan soha nem gondolok a szakralitásra. A rózsafüzér-videóban számomra a mozgás a leglényegesebb. De mindannyiunkat ezek a dolgok foglalkoztatnak. Élet-halál, Isten… Aki tagadja ezeket a kérdéseket, azt talán mindenkinél jobban foglalkoztatják.

A rózsafüzéres videó alapja a véletlen volt, egy talált tárgy. De innen indult el az igazgyöngyök motívuma. Aztán volt a Ludwig Múzeumnak egy projektje, ahol vakokkal alkottunk együtt. Együtt kezdtük el fűzni a gyöngyöket. Nagyon érdekes volt, hogy ők jobban érzékelték az igazgöngyöket, mint mi, látók, tapintva sokkal könnyebben felismerték őket a teklagyöngyök között. A látás és vakság kérdése ekkor fonódott össze számomra az igazgyöngyökkel.

 

És a fenyők, a lecsupaszodott karácsonyfák hogyan jelentek meg az alkotásaidban?

A fenyő már évekkel ezelőtt felbukkant a munkanaplómban. Ugyanis így dolgozom: folyamatosan rajzolom a naplóimat. Ha befejezek egy munkanaplót, akkor nyilvánossá is teszem, mert az már lezárult számomra. Megrajzolva tehát régóta gyűltek a fenyőfák. Illetve 7 éve volt egy munkám, ahol egy kopasz fenyő tüskéit varrtam bele a beton alapba a fenyőfa alatt, így próbáltam rögzíteni a mulandóságot. Később ezt a tüskével hímzett betonalapot felhasználtam úgy, hogy föléje tettem egy plexilapot, abba szurkáltam bele a tüskéket, mintha lebegnének, és elhelyeztem köztük egy kis ólomnőt. Ez a kép látható a szentendrei kiállításom meghívóján is, bár az a mű nincs is kiállítva. Számomra ugyanis a meghívókép nem csupán dekoratív motívum, hanem hozzátartozik a kiállításhoz, hozzáad még valamit.

 

Szép ötlet, úgy is lehet érteni, mintha a kiállításlátogató bolyongana a tűlevelek között. Ha már az installációidról beszélünk: számodra mi a végleges mű? A helyspecifikus installáció, ami maga is mulandó?

Minden tárgyam szoborként, objektként is értelmezhető. A most kiállított két követ például a Ferenczy Múzeum meg is vásárolta, és külön-külön is érvényesek. Itt raktam össze őket először egymás mellé, mert kíváncsi voltam, hogyan hatnak. Az egy verzió, hogy egy kiállításon hogyan teszem ki őket. A gyöngyökből például ténylegesen 50 méter van, itt pedig csak ötöt raktam ki. Pannonhalmán látható egy másik változata, ahol spirálisan, folytatólagosan van kitéve. De itt úgy láttam, hogy ehhez a kiállításhoz elegendő az a rövid gyöngyvonal, ami kikerült a falra.

Korábbi munkáid és mostaniak is láthatóak a kiállításon, mégis feltűnő egységet alkotnak. Hogyan tudtad ezt létrehozni?

A kiállított művek külön-külön is léteznek, hiszen nem is oda készült minden darab, csak az öntvények. Mostanában nem is szoktam ilyen sok darabos kiállítást csinálni. Jobban szeretek egy dologra, egy gondolatra fókuszálni. De most érdekes volt korábbi dolgokat is behozni, mert együtt is működnek. A széttördelt térrel, ami adott volt a Ferenczy Múzeumban, nem egyszerű dolgozni, mert egyben is van, külön is van. De összerendeztem, és arra törekedtem, hogy az egész egyben legyen. Tematikájukban pedig eleve összetartoznak. Az elmúlt 7-8 évben minden munkámnak ez a címe, hogy a Mulandóság rögzítése. Emellé pedig most odakerült a „lecsupaszítva” szó, mert ez foglalkoztat, a teljes minimalizmus. Jó nagy munkával a semmit megcsinálni, ezt szoktam mondani.

A semmit filozófiai értelemben? Vagy a kifejezésmódban?

Az év első hónapjaiban volt egy pannonhalmi munkám, ahol egy leplet varrtam ki a hajammal. Nagyon hosszadalmas, már-már apácamunka volt. (Remélem, folytatni fogom még.) Nem feltűnő dolog és nagyon hosszadalmas. Tetszett, efelé szeretnék tovább haladni. De közben aktuális számomra az öntvénykészítés is, ami valahol éppen az ellentéte annak, mint amikor a vékony tüllanyagot varrtam a hajammal. Az már szinte nem is anyagból volt, míg a fém öntvény nagyon is. Ráadásul az öntvénykészítés rajtam kívüli dolog, szinte konceptuális munka, mert nem én csinálom meg. De a gondolat vezérel, az a legfontosabb. Hogy én hajtom-e végre vagy valaki más, az részletkérdés.

Érdekes a „ki csinálja” kérdése. A kiállításodon is látjuk, nagyon is látjuk, hogy gondosan megcsinált, megteremtett világba lépünk, de mégis olyan hatást kelt, mintha organikusan, csak úgy maguktól léteznének ezek a művek. Olyan, mintha alkotóként néhány lépést hátrébb léptél volna.

Jó is, ha nem erőlködésnek tűnik. Nekem már őszintén nem fontos, hogy milyen képzőművész vagyok, jó vagy rossz, híres vagy sem… A karrier már nem érdekel. Már olyasmit is meg merek csinálni, ami más számára akár kockázatos lehet. A morzsás asztal ki volt állítva a szobrászoknál a Fríz teremben. Sokan azt mondták, hogy milyen bátor, hogy ki mertem tenni azt az asztalt csak úgy magában, és milyen erősen hatott. Számomra ez a fontos, hogy hasson a befogadóra. Nem is feltétlenül szeretnék már kiállítást csinálni, csak leteszem ezeket a tárgyakat az emberek elé…. ezeket a morzsákat, és szembesítem őket velük. De ezt sem akarattal akarom már, hanem engedem, hogy befogadják. Ha csak három emberre is mélyen, személyesen hat, az sokkal fontosabb nekem, mint hogy nagy kiállításnak tartsák.

Hogyan jutottál el eddig az alkotói alázatig?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eljutottam volna ide akkor is, ha nem futok be egy bizonyos pályát. És hozzájön az is, hogy elértem valamilyen kort, amikor az elengedés már sok tekintetben fontossá válik.

Ha már az elengedésnél tartunk: miért kell rögzíteni a mulandóságot?

Jó kérdés. Főiskolás korom óta szervesen foglalkozom a halállal. De amikor ezeket a műveket csinálom, akkor egyáltalán nem a halálra gondolok. Inkább az Istennel, a nem földi világgal való kapcsolatra. Ezt a határmezsgyét, ezt a nagyon vékony réteget keresem és ábrázolom. Zenében valószínűleg sokkal könnyebb ez, vagy a filozófusnak, aki szavakkal járhatja körül. Nekem viszont ezek az eszközeim. Szerintem ezt a határmezsgyét nevezzük művészetnek, csak éppen lecsupaszítva a művészetet.

A mulandóság rögzítése – lecsupaszítva című kiállítás 2018. július 1-jéig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Imre Mariann: Nem vagyok olyan kemény nő, aki a betont is megvarrja
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top