+ Interjú

Imre Mariann: Nem vagyok olyan kemény nő, aki a betont is megvarrja

Nem is feltétlenül szeretnék már kiállítást csinálni, csak leteszem ezeket a tárgyakat az emberek elé…. ezeket a morzsákat, és szembesítem őket velük – Imre Mariann képzőművésszel beszélgettünk.

A látogató betéved egy kis kiállítótérbe. Pár pillantással felméri a kiállított tárgyakat, aztán órákat is eltölt ott, egyre mélyebbre merülve a művekben, és magasabbra emelkedve a saját életében. Kicsi, de nagy dimenziókat nyitó gesztusok. Egyszerre szimbolikus és tárgyilagos, egyszerre nagyszabású és hétköznapi. Úgy szakít ki az időből, hogy megnyitja az időtlen jelent. Közben mégis a mulandóságról szól, arról, ahogy folyamatos súrlódással kopik le rólunk az életünk, hogy végül élettelen anyaggá váljunk. Vagy éppen anyagtalanná. A szentendrei Ferenczy Múzeumban látható “mulandóság rögzítése – lecsupaszítva” című kiállításról beszélgettünk az alkotóval, Imre Mariann képzőművésszel.

Patakba esett rózsafüzért mutat a kiállítás egyetlen videóanyaga, ami a kiállítás egyik kulcsalkotásának tűnik. Hogyan jött létre ez a videó?

IMRE MARIANN: A szárhegyi művésztelepen találtam azt a rózsafüzért a patakban, és gyorsan le is filmeztem. Majd még a művésztelepen készítettem két követ, mindkettőnél a víz menetét varrtam bele a betonba. Az egyikbe egy gyöngyöt is belefoglaltam, ami alig látszik. De nem baj, ha nehezen észrevehető.

Hogyan kapcsolódik össze a súlyos, indusztriális beton a mozgó, áramló természeti közeggel, a vízzel?

Amikor régen kísérletezni kezdtem az anyagokkal, a lehetetlen érdekelt. Nem kifejezetten a betont akartam megvarrni, nem volt például semmilyen feminista gondolatom, hogy olyan kemény nő vagyok, aki a betont is megvarrja, hanem a lehetetlent kerestem. Festő szakon végeztem a főiskolán, de utána a műveimmel kiléptem a térbe, mert nem volt elegendő az az eszköztár, amit festőként használhattam. Szinte észre se vettem, és egy idő után már szobrokat készítettem.

A lehetetlent említed, és biztosan az is volt a kiindulópontod régen. De a mostani műveid, nekem legalábbis, nem a lehetetlent, az abszurdot juttatják eszembe, hanem éppen a máskor nem találkozó dolgok összesimulását.

Ez fejlődött bennem is. A korai alkotásaimban még inkább motívumként használtam a varrást. A velencei munkámban például egy terítő motívumát varrtam ki növényekkel, ágakkal. Mostanra viszont annyira lecsupaszítottam a technikáimat, hogy csak az maradt meg, amit lényegesnek tartok. A Morzsák vagy A hárs illata című munkáimban már olyan minimalista dolgok jelennek meg, amelyen szinte már nincsenek is.

Valóban a még látható, a még észrevehető határán billegnek ezek a munkáid.

Ez az, ami mostanában nagyon izgat: a kevés, sőt, a filozófiai értelemben vett semmi. És az, hogy ezt hogyan tudom a nagyon is konkrét anyagban megvalósítani. Hiszen a beton mellett ennél a kiállításnál bejött a fém is, az öntvények. Kézzelfogható dolgokat állítok szembe az égivel, a lentet kapcsolom össze a fenttel. A fémből öntött fenyőfacsonkokat a falba varrt fenyőtűkkel.

A lent-fent kettősségét a kiállításrendezésben is meg akartam valósítani Szentendrén, azzal például, ahogy a gyöngysor (Mindannyian gyöngyfűzők vagyunk) pont szemmagasságba került. Megjelenik a végtelen, de közben teljesen hétköznapi dolgok vesznek körül: morzsák egy egyszerű konyhaasztal lapján, kidobásra váró facsonkok.

A rózsafüzéres videóban a szakrális, ember készítette jelkép visszaesik a természetbe, tehetetlen tárgyként mozgatja egy nála nagyobb erő, az áramló víz. Éppúgy lecsiszolódik, mint a kavicsok a mederben. Közben a videónak átható spirituális sugárzása is van, a profánból újra visszabucskázunk a szakrálisba, és nagy tágasság nyílik meg. De ez mintha minden kiállított művedre igaz lenne.

Konkrétan soha nem gondolok a szakralitásra. A rózsafüzér-videóban számomra a mozgás a leglényegesebb. De mindannyiunkat ezek a dolgok foglalkoztatnak: élet-halál, Isten… Aki tagadja ezeket a kérdéseket, azt talán mindenkinél jobban foglalkoztatják.

A rózsafüzéres videó alapja a véletlen volt, ez a videó egy talált tárgy. De innen indult el az igazgyöngyök motívuma. Volt később a Ludwig Múzeumnak egy projektje, ahol vakokkal alkottunk együtt. Együtt kezdtük el fűzni a gyöngyöket. Nagyon érdekes volt, hogy ők jobban érzékelték az igazgöngyöket, mint mi, látók. Tapintva sokkal könnyebben felismerték őket a teklagyöngyök között. A látás és vakság kérdése ekkor fonódott össze számomra az igazgyöngyökkel.

És a fenyők, a lecsupaszodott karácsonyfák hogyan jelentek meg az alkotásaidban?

A fenyő már évekkel ezelőtt felbukkant a munkanaplómban. Ugyanis így dolgozom: folyamatosan rajzolom a naplóimat. Ha befejezek egy munkanaplót, akkor nyilvánossá is teszem, mert az már lezárult számomra. Megrajzolva tehát régóta gyűltek a fenyőfák. Illetve 7 évvel ezelőtt volt egy munkám, ahol egy kopasz fenyő tüskéit varrtam bele a beton alapba a fenyőfa alatt, így próbáltam rögzíteni a mulandóságot. Később ezt a tüskével hímzett betonalapot úgy használtam fel, hogy föléje tettem egy plexilapot, abba szurkáltam bele a tüskéket, mintha lebegnének, és elhelyeztem köztük egy kis ólomnőt. Ez a kép látható a szentendrei kiállításom meghívóján is, bár az a mű nincs is kiállítva. Számomra ugyanis a meghívókép nem csupán dekoratív motívum, hanem hozzátartozik a kiállításhoz, hozzáad még valamit.

Szép ötlet, úgy is lehet érteni ezt a meghívót, mintha a kiállításlátogató bolyongana a tűlevelek között. Ha már az installációidról beszélünk: számodra mi a végleges mű? A helyspecifikus installáció, ami maga is mulandó?

Minden tárgyam szoborként, objektként is értelmezhető. A most kiállított két követ például a Ferenczy Múzeum meg is vásárolta. Külön-külön is érvényesek. A mostani kiállításon raktam össze őket először egymás mellé, mert kíváncsi voltam, hogyan hatnak. Az mindig egy variáció, hogy egy kiállításon hogyan állírom ki őket. A gyöngyökből például ténylegesen 50 méter van, itt pedig csak öt métert helyeztem el. Pannonhalmán látható egy másik változata, ahol spirálisan, folytatólagosan van kitéve. De most Szentendrén úgy láttam, hogy ehhez a kiállításhoz elegendő az a rövid gyöngyvonal is, ami végül kikerült a falra.

Korábbi munkáid és mostaniak is láthatóak a kiállításon, mégis feltűnő egységet alkotnak. Hogyan tudtad ezt létrehozni?

A kiállított művek külön-külön is léteznek, hiszen nem is ide készült minden darab, csak az öntvények. Mostanában nem is szoktam ilyen sok darabos kiállítást csinálni, mint ez. Jobban szeretek egy dologra, egy gondolatra fókuszálni. De most érdekes volt behoznom a korábbi műveimet, mert együtt is működnek. A Ferenczy Múzeum kiállítóterének széttördelt terével nem egyszerű dolgozni: egyben is van, külön is. De arra törekedtem, hogy a kiállított anyag egységet sugalljon. Tematikájukban eleve összetartoznak: az elmúlt 7-8 évben minden munkámnak az a címe, hogy a Mulandóság rögzítése. Emellé most odakerült a „lecsupaszítva” szó, mert ez foglalkoztat, a teljes minimalizmus. Jó nagy munkával a semmit megcsinálni, ezt szoktam mondani.

A semmit filozófiai értelemben? Vagy a kifejezésmódban?

Az év első hónapjaiban volt egy pannonhalmi munkám, ahol a hajammal egy leplet varrtam ki. Nagyon hosszadalmas, már-már apácamunka volt, a létrejött tárgy mégsem feltűnő. Tetszett ez a folyamat, efelé szeretnék tovább haladni. Közben mégis aktuális számomra az öntvénykészítés is, ami éppen az ellentéte annak, mint amikor a vékony tüllanyagot varrom a hajammal. Az már szinte nem is anyagból van, míg a fém öntvény nagyon is. Ráadásul az öntvénykészítés rajtam kívüli dolog, szinte konceptuális munka, mert nem én végzem el. De a legfontosabb a gondolat, ami egy cselekvést vezérel. Hogy én hajtom-e végre vagy valaki más, az részletkérdés.

Érdekes a „ki csinálja” kérdése. A kiállításodon is látjuk, nagyon is látjuk, hogy gondosan megcsinált, megteremtett világba lépünk. Mégis olyan hatást kelt, mintha organikusan, csak úgy maguktól léteznének ezek a művek. Olyan, mintha alkotóként néhány lépést hátrébb léptél volna.

Az jó, ha nem tűnik erőlködésnek. Nekem már őszintén nem fontos, hogy milyen képzőművész vagyok. Jó vagy rossz, híres vagy sem… A karrier már nem érdekel. Olyasmit is meg merek csinálni, ami más számára akár kockázatos lehet. A morzsás asztal ki volt állítva a szobrászoknál a Fríz teremben. Sokan azt mondták, hogy milyen bátor dolog volt, hogy ki mertem tenni azt az asztalt csak úgy magában, és milyen erősen hatott. Számomra csak ez a fontos, hogy a művem hasson a befogadóra. Nem is feltétlenül szeretnék már kiállítást csinálni, csak leteszem ezeket a tárgyakat az emberek elé…. ezeket a morzsákat, és szembesítem őket velük. De ezt sem akarattal akarom már, hanem engedem, hogy befogadják. Ha csak három emberre hat, de rájuk mélyen, személyesen, az sokkal fontosabb nekem, mint hogy a kritikusok nagy kiállításnak tartsák.

Hogyan jutottál el eddig az alkotói alázatig?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eljutottam volna ide akkor is, ha nem futok be egy bizonyos pályát. Hozzájön az is, hogy elértem azt az életkort, amikor az elengedés már sok tekintetben fontossá válik.

Ha már az elengedésnél tartunk: miért kell rögzíteni a mulandóságot?

Jó kérdés. Főiskolás korom óta szervesen foglalkozom a halállal. De amikor ezeket a műveket csinálom, akkor egyáltalán nem a halálra gondolok. Inkább az Istennel, a nem földi világgal való kapcsolatra. Ezt a határmezsgyét, ezt a nagyon vékony réteget keresem és ábrázolom a magam eszközeivel. Zenében valószínűleg sokkal könnyebb megmutatni, vagy egy filozófusnak, aki szavakkal járhatja körül. Szerintem épp ezt a határmezsgyét nevezzük művészetnek.

A mulandóság rögzítése – lecsupaszítva című kiállítás 2018. július 1-jéig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Imre Mariann: Nem vagyok olyan kemény nő, aki a betont is megvarrja
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top