+ Irodalom

Szentkuthy Miklós Bezárult Európa című műve sokáig kiadatlan maradt

Bezárult egészség, bezárult pénz, bezárult szabadság, bezárult Európa, bezárult értelmes munka, és bezárult tízezerszárnyú művészet halál-vastag, kövér börtönajtói előtt. – írta Szentkuthy Miklós.

Szentkuthy Miklós: Bezárult Európa (Magvető, Budapest) –  könyvismertető a magyar nyelvhasználat ápolásra

„Bezárult egészség, bezárult pénz, bezárult szabadság, bezárult Európa, bezárult értelmes munka, és bezárult tízezerszárnyú művészet halál-vastag, kövér börtönajtói előtt.”(127)

Volt egyszer egy római király. Aztán elűzetett.

Szentkuthy naplóregénnyé mentett művének első része a zsarnok Tarquinius Superbust idézi fel. De nem adatokat sorakoztat egymás mellé a történelem sokat emlegetett királyának hasznáról és káráról, hanem az író friss és utánozhatatlan humorán, végtelen műveltségén keresztül ismerjük meg Róma utolsó legendás türannoszát, környezetére átterjedő miazmás gondolatiságát, uralkodásának lényegessé formált apró mellékzöngéit, melynek összegzése a „köldöktáncoltató röhögés”. A királyi fenségességétől megfosztott filozóf uralkodó gyermeteg érzelgőssége, a „kuncogó öngúny” és dicső napjai feletti memorizálgatások mellett Tarquinius sötét gondolatai, viszontagságainak leírásai, a király öregkori, beletörődő, vallásos, ugyanakkor furcsa giccsé aszalódott ízlése és elcsüggedtségének mozzanatai is helyet kapnak a műben. Mert az végül kiderül, hogy Tarquinius számára a legfélelmetesebb dolog igazából nem is a Rómából való kiűzetés volt, hanem az, hogy az Élet az életből is száműzte. A búcsúzó ember patetikus voltára, „bőgő nosztalgia rohamaira”, „stupid érzelgősségére” helyezi a hangsúlyt Szentkuthy, és arra a „misztikus önsajnálatára, hogy kidöglünk a szériából.”

A vén király azután a még ifjúként megismert szépség-esszenciák azóta is őt kísértő emlékeit, a mitológia fő örömeinek ellentmondásos összefüggéseit méri össze az utazásai során szeme elé kerülő tárgyak, szobrok megmaradt romjaival. Mert Tarquinius valami pre-Faustként, (mintha Szentkuthy Fausti felhanggal illetné őt) fiatalkorát idéző Helénát keresi nihilista öregkorára. Hogy azután megállapítsa, „a szivárványból rongy lesz a perverzió mámorából döglött hering”. Látja maga előtt a szobrot is, a Heléna combjára tekeredő kígyóval, s ráébred „a sátáni és a szép hamarosan kültelki divattá züllő összefüggéseire”.

Szép Heléna tragédiája vagy Castor és Pollux mitológiai alakjainak felidézése elragadott-e valaha bennünket annál jobban, mint ahogy Szentkuthy Helénáról és az ikerpár legendáról írt? Volt-e erősebb számonkérés a fűzfa akasztófa árnyékában enyészetté lett szépségnek címezve?

Előrehaladva, Szentkuthy versfinomságú sorai végül megigézően vonják el figyelmünket mindenféle történelmi vagy mitológiai tényhalmazról, Tarquinius groteszkké silányított arcképéről. Helyette az elmúlás, a rogyasztó halálfélelem, az értelmetlenség gyanújával bíró létezés lelket marcangoló fájdalmai kapnak helyet a műben. De oly módon, hogy végzetes élét Szentkuthy sajátos, utánozhatatlan humora csorbítja el.

A tömérdek jelzős mondatszerkezet, a megannyi adjektívum végeláthatatlan kereszttüzében néha úgy érezhetjük, hogy szabad asszociációkat olvasunk. De ha értően belemélyed a „műveltség és a költői érzékenység aránylag magas fokán álló” olvasó a műbe, akkor tökéletesen kirajzolódik a szerző mondanivalója, és folyamatosan adjuk át magunkat a feledhetetlen lektori élménynek, melyet e többsíkú regénytől kapunk Szentkuthy Miklós zseniális fogalmazásában. A tízsoros mondatokban is kitűnő írói logika van, még ha nem egyszer „őrültséget súroló logikátlanság” gyanúját pedzegeti. Maró önkritikájával az írói konfesszióban értjük meg igazán, miért is a sok barokk túlzás. „Ezeket a legmélyebb és legdöntőbb érzéseimet szeretném olyan egyszerűen kifejezni, mint amilyen egyszerűen fogy minden kortynál a pohár víz. Persze mégis bele-bele lábolok buta idegeim rongyos rutinjából a Szent Ágoston -féle barokkba. De én ezt a barokkot már nem díszruhaképpen, hanem Jób-fekély-és vezeklődarócképpen viselem.” „(hiszen húsz év alatt megtanultam, hogy én „nehéz” vagy inkább „érthetetlen” író vagyok.).„(58)

A regény lényegében összefoglalja ama örök igazságot, hogy semmi a világon nem jelenik meg önmagában, éteri tisztaságában, hiszen a szépségben is ott rejlik az elmúlás, a józanságba a bódultság utáni titkos vágy, a jóságban az ördögtől való, a születésben a halál. A bomló test, az isteni és a diabolikus elválaszthatatlanságát és az egy életen át tartó, majd azon is túl kísértő kettősséget jeleníti meg. Szentkuthy megértéséhez az olvasó tudása és asszociációi szükségesek. E könyvből mindenki annyit ért meg csupán, amennyit eleve tud, s összességében elmondható, hogy „[a] dolgoknak általában nincs tanulsága, nem is különösebben jelképesek, sőt úgy nagyjában meglehetősen értelmetlenek; az egyetlen, amit csinál velük az ember, saját képzeletéből, lírájából, emlékeiből és a horgász türelméhez hasonló fél-lusta, fél-izgatott logikájából valamit kapcsol hozzá, aztán mehetünk is tovább.”

A Bezárult Európa című alkotás sokáig kiadatlan kézirata maradt, hogy azután olyan formában álljon össze, mintha két teljesen különböző mappát rakott volna egymás mellé. Így végül mindenfajta ortodox irodalmi műfaji meghatározás teljesen felesleges Szentkuthynak erre az írására. „[E]gy római kori regénynek indul, majd egy oldalon […] kemény, vad napló-regénnyé alakul át.”[1]  […]szétrobbantja a regény cselekményét, és már fel sem ismerjük a szerkezet szigorú menetét- (6) írja a kötetet sajtó alá rendező, Szentkuthy műveinek szerkesztője, Tompa Mária bevezető előszavában. Szóval ezek után már cseppet sem csodálkozunk, amikor Szép Heléna isteni lényének sodra után hirtelen, mindenféle átkötés nélkül, egyszer csak egy kárpáti kaszárnyában találjuk magunkat. „Szentkuthy számára az egyetlen fontos „műfaj” a catalogus rerum”(7).( jelenségek és dolgok jegyzéke). Ezzel a kifejezéssel egyébként Szentkuthy maga élt, az Egyetlen metafora felé(1985) című opusát jellemezve.

A római aperitif után következő részben, (melyet utólag a szerkesztő Közjátéknak keresztelt) depressziósnak tűnő, melankóliával töltött sorok követik egymást. Jelezve, hogy Szentkuthy az 1949-es Magyarországon végbement változást, Európa kapuinak bezárását személyes tragédiaként fogta fel. „De vajon holnap mi lesz? Mit vesznek el? Mit kutatnak fel mindent fúró csápjaikkal?” (85) Szentkuthy, a megtestesült européer magyar, a világot járt író, azt a természetes jogot követelte vissza, hogy akkor utazhasson el – például Velencébe – amikor csak akart. „ És tudni azt, hogy soha többé nem mehetek oda, ahol lenni akarok! Miért? mert saját emberfajtám emberei ezt megtiltják, lévén ez az alapvető és egyetemes emberi funkció: lehetetlenné tenni a másik ember életét.”[E]lég furcsa, hogy csak azért nem juthatsz el Angliába vagy a Bali bábszínházba, mert egyik ember nem engedi a másikat, az egyik úgynevezett ország egyetlen létokát a sorompó-ácsolásban és sorompó-mázolásban leli. […] Annak ellenére, hogy Szentkuthy magyar íróként csak Magyarországon tudta elképzelni az életét, ezzel a bezártsággal egy azelőtt soha nem ismert „ olasz honvágy” kerítette Őt hatalmába. „Miután megtanultam a honvágy emésztő, rohasztó fájdalmait, elátkozok mindent, ami érzelem, ami vonzódás!” (67)

Cizellált sorai plasztikussá tették visszaemlékezéseit éretté válásának színhelyéről, Velencéről, valamint Beato Angelico pillangóiról, a napos szélben pattogó roletták hangjairól, az illatokról, a„ gyilkos szép és még gyilkosabban elérhetetlen képeiről”. Mindezek a honvágy és az önvád ördögi duettjével együtt, kétséget kizáróan bénító rabsággá, „apokaliptikus montázzsá” alakították számára a kocsma kripta alakú belső termének színpadát, a nyomorultan billegő asztalkával, azt a helyet, ahol ezeket a sorokat írta. „Bezárult egészség, bezárult pénz, bezárult szabadság, bezárult Európa, bezárult értelmes munka, és bezárult tízezerszárnyú művészet halál-vastag, kövér börtönajtói előtt.”(127)

Arról, hogy pontosan mi történt vele 1949. szeptember 7-én, „élete legsötétebb gödrében”, mikor a hullámok összecsaptak a feje felett, és amikor ez a Közjáték megszületett, nem derül ki ebben a művében. Akkorra már éppen tíz éve írta a Szent Orpheusz Breviáriumát, amelynek keletkezéséi körülményeiről is részletes leírást kapunk a kötetben. De, az előbb említett művével ellentétben, a Bezárult Európa írói alaphangja a félelem, a csalódottság, az értelmetlen üldöztetés, a teljes reménytelenség érzését tükrözi vissza.

Mindennek ellenére se gondoljuk, hogy a mű témája csak az elmúlás, a halál, a „Negatívum szodomai perverzitású végtelen anyaga”, mert a szorongásokkal megtűzdelt pesszimista felhanggal kontrázott műbe jutott hely a modern művészet elemzésére, Szentkuthy szépségimádatának legautentikusabb kifejezésére és a költői elemekkel átszőtt ínyenc szóorgiákra is. Sőt, észak itáliai útjának művészetélményeit is a sorok közé vette. A nyers és kényes témákat pedig olyan finomsággal oldotta fel, hogy csak a legszemérmesebb olvasó arcát önti el a »tintorettovörös« bőrkolorit. Szentkuthy írói bravúrral egyesíti a San Marco -i babonás, beteg, szenvedélyes vallásosságot a vallástalan hittel, a „prűden prüszkölőt„„színészvére minden ficánkolásával”, a szépségimádatot az elmúlás rohasztó képével, a művészt a gondolkodóval, a képzeletet a realitással. Tulajdonképpen nem tesz mást, mint az Ő sajátos módján imádkozik, de az ő imádsága vallástalan imádság, a legelemibb ösztön és legzsigeribb szükség, igazi ópium, így lesz Ő az imádság kétségbeesett kéjence. Aztán egy idő után már Szent Lőrinchez imádkozik, miközben a szent életét olvassa nagy buzgalommal, gyerekkorától kezdve egész vitae-jenek vélt és valós állomásait taglalja,  bánatáról öröméről ad tudósítást, de tulajdonképpen saját magát látja santissimo signore veneziano Lorenzoban, így válik végül ez is önvallomássá.

A könyv befejező részében maga mögött hagyja szentjeit, imádságait és Nagy Heródesre koncentrál, Júdea királyát kendőzetlen kritikájával „Debóra korabeli ollójával” vágja ketté Keresztelő Szent János vádjain keresztül. A végére összpontosul minden haragja, csalódása, bánata, amit még az elején a naplóvá változott regényben elkezdett. De vajon igazából Heródesről írta e a sorokat? Kérdezi ezt megannyi olvasója. Vagy inkább a Sztálini rendszer réme kísértette, és Heródes a sztálinista rendszerű totális diktatúrát kiépítő Rákosit szimbolizálja? És, ha ezen a logikán keresztül szemléljük a művet, feltehetnénk a nagy kérdést, vajon miért volt Szentkuthy számára olyan érdekes Tarquinius Suberbus? Kit látott az elűzött római királyban? Talán Horthy Miklóst?

Igazából egyik kérdésre sem kell választ keresni, sőt a kérdéseket egyáltalán nem is szükséges feltenni, mert Szentkuthyt megérteni és érezni nem az adott korra érvényes sablonok vagy politikai, gazdasági, társadalmi helyzet ismereteben lehet, hanem a szavak és a sorok kéjes, szemtelen, szemérmetlenül kígyózó, összefüggéstelennek tűnő lírájából. A személye a fontos, a magyar nyelv a fontos, a szavak, a metaforái a fontosak. És mi teszi őt mindig időszerűvé? Csodás anyanyelvünk méltatlanul elfeledett szólamai. Épp itt lenne az ideje e nagyszerű „nyelvművészt” beemelni a magyar irodalmi kánonba. Mert, ahogy a Prae folyóirat őt méltató egyik különszámában is olvasható Arany Lajos tollából: „Ha végre legalább egyik-másik műve bejutna az iskolafalak közé, apránként adagolva pirulákként szedhetnének ifjaink Szentkuthy-szövegeket (…) a mai elborzasztóan híg, gagyi nyelvhasználat súlyos, de talán még gyógyítható betegségei ellen. Higgyük, orvosolható, mert a mai nyelvhasználat ápolásra szorul bár, de mint ő mondta: a szóval semmi baj… „[2]

 

[1] Körbejárt, egyre kitaposottabb utakon”- interjú Tompa Máriával In.: Prae 36., 8. o.

[2]Arany Lajos: Metafora-kincstárnok és eleváció magiszter In.: Prae 36. p. 28.

Szentkuthy Miklós Bezárult Európa című műve sokáig kiadatlan maradt
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top