+ Életmód

Oklevéllel jutalmazták a szögedi papucsokat

Az idei „Év kiállítása” díj elismerő oklevelében részesült a szegedi Móra Ferenc Múzeum papucskiállítása. A rangos elismerést a Múzeumok Majálisán adták át Budapesten.

Az idei „Év kiállítása” díj elismerő oklevelében részesült a szegedi Móra Ferenc Múzeum papucs-kiállítása. A rangos elismerést a Múzeumok Majálisán adták át Budapesten.

Minden évben átadják az „Év kiállítása”-díjat, mellyel a hazai múzeumok, közgyűjtemények legérdekesebb, legértékesebb tárlatait ismeri el a múzeumi szakma. 2018-ban az „Év kiállítása” cím mellett további elismerésekkel jutalmazták a kiemelkedő hazai kiállításokat.

A Móra Ferenc Múzeum „Páratlanok – A szegedi papucs története” című kiállítását is díjazta a szakmai zsűri: a tárlat elismerő oklevelet kapott, melyet múlt hétvégén a Nemzeti Múzeumban, a Múzeumok Majálisán adtak át ünnepélyes keretek között. Az oklevél a szegediség erősítése mellett a korszerű installációs megoldásokat is dicséri, ahogy írják: a kiállítás „a szegedi identitás egyik közismert elemét mutatta be a tárgyak – szövegek – fotók – filmek látványos installációjával, a látogatók aktív bevonásával.”

A kiállítás kapcsán Szögi Csaba mesélt a szegedi papucsról a folkMAGazinnak:

– A két világháború között volt egy Talpai Emil nevezetű ügyvéd Szegeden, aki mindent, így papucsot is gyűjtött. Ő az akkor létező összes szegedi papucsostól rendelt egy darab papucsot, amit aztán soha senki nem hordott, hiszen bekerültek a gyűjteménybe. Amikor Talpai meghalt, a fia elköltözött a városból, és senki nem tudta, hogy mi lett a gyűjteménnyel. Aztán egyszer a Hagyományok Háza Baráti Kör rendezett egy őrségi kirándulást, amit a párom szervezett. Ezen a kiránduláson elmentek a körmendi múzeumba is, ahol ruha és cipőrészleg is van. S láss csodát, ott volt egy csomó szegedi papucs! Kiderült, hogy ez a Talpai-gyűjtemény, csak a szegedi és a körmendi múzeum nem tudott egymásról. A két múzeumot sikerült összehoznom, és így létrejöhetett egy jelentős papucskiállítás Szegeden. Tavaly tavasszal nyílt meg, és akkora sikere van, hogy a tervezett féléves nyitva tartást meghosszabbították újra és újra. Most úgy néz ki, hogy augusztus végéig látható, de lehet, hogy ennél is tovább. Ezen a kiállításon van fotó a nagyapámról és a dédnagyapámról.

Ennek kapcsán kezdődött az ötletelés, hogy miként lehetne ezt a lábbelit újra divatba hozni, a készítését újra megtanítani… Egy sor, szakemberek számára is komolyan vehető gondolat állt össze – részben a Facebook-csoport segítségével. A Móra Ferenc Múzeum igazgatóhelyettese, dr. Bárkányi Ildikó, aki végzettségét tekintve néprajzos, komoly lehetőségeket lát a projektben, és nagy papucs-rajongó, akit viszonylag könnyű volt „az ügy” mellé állítani.

Persze, a táncosok és táncegyüttesek is érdeklődést mutatnak, hiszen náluk is használatban van a papucs. Dr. Felföldi László, aki a jelenleg élő legnagyobb néptánckutató, szintén az ügy mellé állt, és részese a Szegedi Papucsért Alapítványnak, aminek alapító okiratát az édesapám írta alá a 95. születésnapján.

Az, amit 2015 óta papucsügyben tettél, egy főállású papucsológustól sem lenne kevés…

– Nekem most tényleg ez a fő tevékenységem, mert bár rengeteg az elvégzendő munka, de sok örömöt is okoz. Nagyon komoly programot tettünk le az asztalra (szegedipapucs.info). A legfontosabb célunk most, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális örökség listájára felkerüljön a papucsunk. Azt reméljük, hogy ez szeptemberre sikerül. A felterjesztés folyamatban van, olvasta a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának vezetője, Csonka-Takács Eszter is, és ő pozitívan áll hozzá. Szerencsére Kelemen László a Hagyományok Háza főigazgatója is támogat minket, ennek köszönhető, hogy Tomán Zsóka néprajzos is részt vesz a munkában – amellett, hogy közben éppen Felföldi Lászlóval készíti a „Verbunk és csárdás” felterjesztést.

Eddig főleg a megőrzésről beszéltünk, de készülnek-e új papucsok?

– Egyetlen Rátkai-tanítvány, Ormándi László készít Rátkai-papucsokat. Ő nem szegedi, s azon túl, hogy megtanult papucsot készíteni, sem egzisztenciát, sem megélhetést nem tudott Szegeden teremteni, így hazaköltözött Kiskunfélegyházára. Hobbiból és megrendelésre, ha van ideje, készít Rátkai-féle papucsot.

Aztán ott a Sallay dinasztia, akik még Rátkai Sándor életében kapcsolódtak be a munkába. Sallayékat azzal keresték meg, hogy dolgozzanak a látványműhelyben… Indulásként Sallay Tibor és fia Dániel szétszedett papucsokat, s ennek alapján készítettek néhány mintadarabot. Ezeket elvitték Rátkai Sanyi bácsinak, aki szinte soha senkit nem dicsért meg. A papucsokat látva még az öreg is azt mondta „Tudtok ti varrni!”, és megtanította Sallaynét a hímzésekre. Innentől kezdve ők is készítenek papucsokat. Szerződtek az alapítvánnyal, s ebben a szerződésben rögzítették, hogy ők nem Rátkai-papucsokat, hanem „Sallay szegedi papucsot” készítenek. Ennek megfelelően fejleszthettek a papucson: a fahidat fémre cserélték, nem papírból, hanem vászonból készítik a bélést, nem műbőrt, hanem igazit használnak… A Sallay-papucs használhatóság szempontjából korszerűbb lett, ami megoldotta a néptáncosok gondját is, hiszen a régebbi papucsok nem folyamatos ugrálásra-táncolásra készültek: könnyen eltört bennük a fa áthidaló. Sallayék egylábas varrott papucsot és kétlábast is készítenek.

Van aztán egy nyugdíjas bácsi, Bárkányi István, akinek az apja és a nagyapja is híres papucsos volt. Ő kétlábas, ragasztott papucsot készít. Az ő pompom nélküli papucsai kaphatók a Néptáncosok Kellékboltjában. Mivel régen is volt ragasztott szegedi papucs, ezért ez is teljesen rendben van, akkor is, ha nem az ötszáz éves hagyományt követi, hanem a százévest.

Aztán Soroksáron is van egy cipész-dinasztia, Megyesi Sándorék, ahol apuka kezdte az ötvenes években a papucskészítést. Sajnos az idősebbik Sándor tavaly elhunyt, de a fia viszi tovább az ipart.

Soroksári szegedi?

– Ők úgy kezdtek papucsozni, hogy a fiú az Operett Színházban volt cipész, ahol különböző tánccipőket készített, és amikor onnan kivált, akkor készített cipőket táncegyütteseknek, és felmerült az igény a papucsra. Váraljáról kaptak megrendelést, és kaptak hozzá kaptafát és mintát is, így kezdtek váraljai papucsot készíteni. Aztán annak a fejére hímeztek – a megrendelés szerint – szegedi vagy kalocsai mintát. Rátkai Sanyi bácsi néhány hónappal a halála előtt a Mesterségek Ünnepén, a Budai Várban meglátta, hogy vannak ezek a papucsok. Nagyon tetszett az öregnek, és megkérdezte, hogy nem akarnának-e egylábas szegedi papucsot varrni. A beszélgetésnek az lett a következménye, hogy Rátkai Sándor a lányával, ősszel megjelent Soroksáron és vitt egy zsákot, amiben egy komplett kaptafa-garnitúra volt a 34-estől a 46-osig.

Ráadásként éppen mostanában találtunk rá egy vajdasági cipészre, aki készít szegedi papucsokat is. Ő vajdasági papucsnak hívja, de ugyanazok a minták vannak rajta, bár teljesen más elrendezésben. A közeljövőben fogjuk felvenni vele a kapcsolatot, sokáig tartott, amíg kinyomoztuk, hogy Adán dolgozik.

Tehát összességében nem annyira rossz a helyzet, mint eleinte gondoltam, de ez nyilván nem elég a szakma túléléséhez, főleg ha azt vesszük, hogy a két világháború között közel nyolcvan papucsos volt Szegeden. Őket az államosításkor terelték be a helyi kézműves KTSZ-be…

Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2018/2. számában.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top