reklám
+ Irodalom

A művészet lázadóinak titokzatos élete – Az Élet és Irodalom 2018/20. számából

élet és irodalom

Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyímesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül – Demény Péter írása.

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Demény Péter Művészi lázadók címmel írt esszét.

„Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyímesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül. És a „pusztulás” itt nem puszta szóvirág, hanem a halál brutalitása is. Hiszen ez a szegény Ady, akit hol úgy idéznek, mintha kormányszóvivő lett volna, hol meg úgy legyintenek rá cé ligás történészek, mint aki eladta magát, ő tehát gesztusok tömegével vadította el magától a barátait, kispolgári mércével mérve borzalmas életet élt, soha nem ragaszkodott igazán senkihez, és mégis mindvégig tisztán látott, már amennyire emberként egyáltalán tisztán lehet látni.
Mégis? Talán ez, a nárcizmus paroxizmusa a legfőbb titok. A névsorból senkire nem lehet ráfogni a más emberhez való ragaszkodás vádját, holott többek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szerettek volna igazán szeretni. Csakhogy Wilde Bosie-szerelmében is ott motoz a póz fura levegője, Cs. Gyímesi Éva pedig, Kolozsvár híres irodalomtanára és irodalomértelmezője, élete végén Istenhez próbált közeledni.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Kálmán C. György Időnkben és testünkben címmel írt recenziót Fehér Renátó Holtidény című verseskötetéről.

„Mind a T. S. Eliot–, mind a Thomas Mann–mottó éppen az idővel foglalkozik: sokértelműen, ironikusan, rejtelmesen (ahogyan Beckett sokat idézett Godot–szövegrésze, a harmadik mottó, meg a cselekvés és nem–cselekvés paradoxonát idézi föl). Tehát jól éreztük: a verseknek ez – legalábbis: az egyik – vivőanyaga, az üres, mégis eltelő, előrehaladó, mégis visszaforduló, elvágtató, mégis folytonosan velünk maradó idő. A fent kiemelt (emlékezetes) versek némelyike is erre reflektál. A moszkvai metró mozgólépcsőjében strázsáló gyezsurnaja műszakja azzal telik, hogy figyeli a le-föl haladó utasokat, ő maga viszont mintha örök idők óta ott ülne, egy rég elmúlt korszakból maradt, egy másik történelmi korból; ahogyan a kiürített szovjet laktanya is megőrzi mindazt, ami benne volt, és az, aki a kiürítésekor megszületett mégis megőriz magából valamit abból a korszakból. De az egész kötet első verse még sokkal nagyobb, már-már kozmikus időtávot fog át: a napfogyatkozás különös jelenségének megtapasztalása (vagy annak elmulasztása) aligha ismételhető életesemény (vagy annak hiánya), a természet törvényei könyörtelenek, és nem ismernek kivételt: „az ég megsürgethetetlen”.

AZ ÉS KÖNYVE MÁJUSBAN

Keresztury Tibor A megértés vágya című elemzése Esterházy Péter Az olvasó országa című posztumusz kötetéről szól, mely esszéket, cikkeket tartalmaz a 2003 és 2016 közötti évekből.

„Ama sokat emlegetett árkok maradhatnak, ám a legtöbbje csak annyira legyen széles és mély, hogy át- át lehessen ugrani egy sörre kvaterkázni, már ha valaki szereti a sört és tud ugrani. Az árkokat nem betemetni kell, ellenkezőleg, ápolni, ne poshadjon benne a víz, de ne is omoljon be a fala, karban kell tartani, vagyis ismerni kell az elválasztó árkainkat (az önismeret szükségessége, az önbecsülés lehetősége)” – hangzik fel a távoli múltból, 2003-ból, de tényleg mintha az őskorból, mindnyájunk hajdani vágya, óhaja, elvesztett reménye (Két mondat ajándéka a nemzetnek), hogy tizenöt év távlatából kínunkban felnevessünk közös naivitásunkon. Az árok ugyanis időközben olyan mély lett, hogy az alja szabad szemmel már nem is látható. A publicista Esterházy fokról fokra hűen leköveti ezt a folyamatot, de nem vált nyelvet hozzá, tudván tudva, hogy „az átpolitizált nyelv nem tud az egész életünkről beszélni, mert nem tud arról gondolkodni. Az átpolitizált nyelvet csak a győzelem érdekli. Győztesekre és vesztesekre osztja a világot. De hát ki az itt, aki gőgösen azt mondhatná: én győztes vagyok, vagy még nagyobb gőggel: én vesztes vagyok? (A tárgy: az életünk). Esterházy nyelve evvel szemben a legaljasabb, legijesztőbb eseményeket, mondatokat látva-hallva sem az ellenfél fegyverével lő vissza, hanem higgadt méltósággal, a megértésre törekvő európai polgár kíméletlenül vitriolos tollával, de semmiképp sem sértő, becsületbe gázoló, megsemmisítő retorikai alakzataival.”

VERS

A versrovatban ezen a héten Falcsik Mari és Kabai Lóránt verseit közöljük. Kedvcsinálóként álljon itt az egyik Falcsik Mari versei közül:

Nővé nővén

én a melltartóégető nemzedék tagja
még tudom mi az a rakétacsúcsos
de még a bundabugyi is ismerősebb
mint a távoli tangák fogalma

és a harisnyatartó gumigombja
a bizonytalanság is személyes élmény
nem csak a hideg a fenekünk partján
hanem hogy akkor tartja nem tartja

és a nagy klipszek a fülcimpákon
amik harapnak mikor esnek le
és a magassarkak sarka
mikor csal meg egy csatornarácson

és hogy végül hogyan hagy cserbe
az egész provizórikus jónőség-stigma
mikor léphetni át már nyugton
kislánycseberből asszonyvederbe

TÁRLAT

Sinkó István írt Szurcsik József kiállításáról, mely a Godot Galériában június 3-ig tart nyitva.

„A portrésorok fáradt, figyelő, tépelődő vagy csupán ernyedt arcai – néhol kilapított homlokkal mintha egy gép taposta volna meg őket – szánni valóak. Színes portrék, mégis a színhangulatok itt is a sötét árnyalatok, a fáradt bársonyos színek irányába mozdulnak.  Azután jönnek a legfrissebb – talán a mezőszemerei kis műterem magányában készült – tájak. Ezek Carust, Friedrichet, Rungét, a német romantika mestereinek tájait idézik.  Ezek a messzeségbe tekintő hegy-völgyek naplementés fényeikkel szinte a német miszticizmus visszképei (reminiszcenciái) is lehetnek.”

FILM

Báron György kritikája a szegedi 2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválról szól.

„Az operatőrök találkoznak és versenyeznek itt, ebben rejlik a Tisza-parti mustra különlegessége. Mert a kamerás emberre a nagy világfesztiválok kevés figyelmet fordítanak: ott a sztárok, komolyabb helyeken a rendezők állnak az előtérben – kivéve, ha egy-egy operatőr sztárstátuszba kerül. Mint Zsigmond Vilmos. Jó ötlet volt hát, hogy szülővárosában, Szegeden, özvegye, Susan R. Zsigmond védnökségével, megrendezzék annak a szakmának – művészetnek – az ünnepét, amelynek az egyik legnagyobb mestere volt.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top