Zárás előtt hat perccel toporgunk a kis Tesco pénztára előtt. A kosárban némi alapvető élel- és italmiszer. Kettővel mögöttem rosszul öltözött, korombéli szakállas férfi. Kinézetre idősebbnek tűnik nálam, jobban megviselte az élet, baljában olcsó bor. Kedélyesen énekelget.
Ne tessék itt zajongani! – szól rá az egyik eladó, de ő tovább dúdol. Nem hangosan, nem feltűnősködve, engem egyáltalán nem zavar. Szerintem másokat se. A boltban azonban röndnek köll lenni, a hölgy nem hagyja magát.
Nem mondom még egyszer, most már tényleg hagyja abba az énekelést!
De hát miért? Mér’ hagyjam abba! – kérdezi szelíden.
Hirtelen ötlettel hátrafordulok.
Azért, mert szegény édesanyánk beteg!
Petrovics Sándor! – vágja rá diadalmas vigyorral, és már szavalja is fennhangon:
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!”
Elterelő manőverem teljes kudarcot vallott. Hiába, mindig ez van, ha egy félrészeg egészen művelt!
(márta)
