+ Interjú

Mi szükség rám, ha valaki nálam sokkal jobban játszik el engem?

Závada Péter harmadik önálló drámája, a Je suis Amphitryon fókuszában az igazság válsága áll.

Egy darab, ami a személyiség lebontásával és a színházi keretek feszegetésével kísérletezik. Závada Péter harmadik önálló drámája, a Je suis Amphitryon fókuszában az igazság válsága áll. A történet április 24-én és 25-én a Trafóban a Budapesten és Berlinben tanult operarendező, Geréb Zsófia rendezésében elevenedik meg.

Amikor először találkoztál a drámával, mi fogalmazódott meg benned, hogyan szeretnéd színpadra állítani? Ráadásul nem ez az első alkalom, hogy ezzel a szöveggel foglalkozol, hiszen már volt egy felolvasószínházi esemény is, amit szintén te rendeztél.  

Sőt, inkább azt mondanám, hogy ez már a sokadik etap, hogy foglalkozom vele.  Először több, mint két éve kaptam meg Petitől ennek a szövegnek a legelső változatát, amikor még sokban különbözött a mostani verziótól.  Akkor együtt kezdtünk el a formáján és a dramaturgiáján továbbdolgozni. Tehát amikor legelőször találkoztam vele, még inkább a szöveg szempontjából, dramatikusan gondolkodtam, anélkül, hogy egy konkrét rendezői koncepció megszületett volna hozzá. Csak később, amikor már látszott, hogy valóban meg tudjuk csinálni ezt az előadást, akkor kezdtem el koncepcióban gondolkozni. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy amennyire nem szituatív a szöveg, annyira szituatív teret kellene neki teremteni.  Azzal lenne érdekes kísérletezni, hogy hogyan működik egy ilyen szöveg nagyon konkrét, akár realista térben vagy szituációban.

fotó: Mátyássi Jónás

A Je suis Amphitryon nem hagyományos, párbeszédes dráma. Milyen ez a szöveg?

A legmarkánsabb ismertetőjegy, amiben különbözik egy hagyományos drámai szövegtől az az, hogy kizárólag monológokból áll. Végig az eredeti mitológiában is megjelenő szereplők monológjait halljuk, nincsen köztük párbeszéd. Ezen kívül még van egy antik kórus a szövegben.  Mi azt szoktuk mondani, hogy polifonikus monológok követik egymást. Ez azt jelenti, hogy valóban van bennük többszólamúság, ami miatt nem lehet elhelyezni őket sem konkrét időben, sem konkrét térben. Olyan, mintha a szöveg össze-vissza ugrálna a kétezeréves hagyományon belül, úgy, hogy közben mégiscsak követjük a karakterek gondolatmenetét és valamennyire az eredeti történetet is.

A dráma a személyiség, az identitás kérdéseit feszegeti. Szerinted ez ma miért ennyire fontos kérdés?

Mindig fontos, hogy az identitásunkkal foglalkozzunk, de azt gondolom, hogy napjainkban különösen az. Olyan éveket vagy akár évtizedet élünk meg, amikor kiderült, amit tudásnak vagy bizonyosságnak veszünk, az lehet, hogy nincs úgy. Lehet, hogy párhuzamos tudások és párhuzamos igazságok vannak, amik között nagyon nehezen tudunk különbséget tenni. Tulajdonképpen csak a hitünk vagy az identitásunk alapján vagyunk képesek összeállítani a saját világunkat. Van még egy aktuálisabb kérdés, ami személy szerint engem, de úgy tudom, Petit is foglalkoztatta. Ki vagyok én ma, fiatal értelmiségiként Magyarországon, Európában? Hogyan tudok hitelesen állást foglalni mondjuk a menekültválsággal kapcsolatban a jóléti társadalom tagjaként?. Mit tudok tenni, vagy mit nem a társadalmilag fontos kérdésekben? Ki vagyok én ebben az egészben? Ezek a kérdések nagyon erőteljesen jelen vannak, és meg is kellene tudnunk válaszolni őket. De az látszik, hogy nem nagyon vannak most válaszok ezekre… És itt van még az egyik személyes kedvencem, a gender-téma: mi az, hogy férfi és nő, fontosak-e ezek a kategóriák,. Jelenleg ezeknek a fogalmaknak is egy érdekes újradefiniálása zajlik.

A szöveg magára a színházra is erőteljesen reflektál. Így a nézőben akár számos olyan kérdés is felvetődhet a darab közben, ami jelenleg is nagyon aktuális, gondoljunk csak a „metoo”-ra. 

Valóban ott van az antik kar, amelyik színházelméleti definíciókkal szakítja meg a monológokat. Ezeknél elég erősen felmerülhetnek aktuális kérdések is. Ezekkel olykor jelzésszerűen játszunk is.  Például, mi a nő szerepe a színháztörténetben? Pont azért szeretem ezt a szöveget, mert erősek benne a női karakterek, főleg Alkméné. Ő fontos szereplője a történetnek, mégis a legtöbb feldolgozás Amphitryonra szokott fókuszálni. Ezek az aktuális kérdésfelvetések, amiket említettél, a szövegben magában benne vannak, így, ha a monológokat jól megcsináljuk, azon túlmenően ezeket már nem is kell jeleznünk. Emellett az előadással a színházesztétikai kereteket is feszegetjük, játszunk velük.

Hogy látod, hol tart ma a színház, főleg, ha a fiatal alkotók szemszögéből nézzük?

Fontos kérdés. Itthon és Németországban is van némi rálátásom a dologra. Kint más a színházi hagyomány, ott jóval reflektáltabb a színházi közeg. Sok olyan előadás van, ami önmagára vagy a színházra kérdez rá. Számos előadás például nem hagyományos színházi szöveget vesz elő, hanem az alkotók írják közösen, együtt találják ki egy koncepció mentén, ami nekem szimpatikus munkamódszer. itthon is szükség van olyan előadásokra, szövegekre, amelyek önmagukra reflektálnak. Nem lehet úgy tenni, mintha csak a klasszikus színházi formák léteznének. A kőszínházakban kevés olyan előadást látok, amelyek erősen megkérdőjeleznék a megszokott színházi kereteket, reflektálnának önmagukra, mernének gondolkodni ezekről a kérdésekről. Egyébként szerintem ehhez nem is kell akkora bátorság…

Mi szükség rám, ha valaki nálam sokkal jobban játszik el engem?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top