+ Irodalom

Nádas Péter könyve a bizonyság, van értelme az emlékek fonalát felgombolyítani

Hangulatos díjátadó a Katonában, ahol Nádas Péter vehette át a 13. Aegon Művészeti Díjat.

Fotók: Bartos Gyula

„Hálásnak kell lennünk minden magánalapítású díjért, mert az elkövetkezendő évek állami díjazottjainak névsora egyre inkább körvonalazódni látszik.” 

– így kezdi a 13. Aegon Művészeti Díj gálaestjét Máté Gábor, az esemény házigazdája.

Máté Gábor. Fotó: Bartos Gyula

A műsor aztán arról tanúskodik, tényleg van miért hálásnak lenni. Többek közt azért, mert érvényesülhetnek még szakmai szempontok egy díj kiosztásánál, lehetséges valóban megidézni egy írói életmű hangulatát egy gálaesten, vagy mert közelebb kerülhetünk saját emlékeinkhez is egy ünnepélyes műsor hallgatása közben. Ez, valljuk be, nem történik meg túl gyakran.

Ugyan Nádas csak az est utolsó fél órájában lépett színpadra, a szerkesztés miatt mégis az egész programot belengte a szövegeiből ismerős friss, nyugodt levegő. Idén kapta először emlékirat a díjat, ezért az est egyfajta prousti keringővé állt össze. A shortlistes írókról gyerekkori fotókat vetítettek ki, majd meghallgattuk a szerzők képekhez kapcsolódó történeteit és asszociációit. Az anekdoták a gyerekkori emlékek témája köré csoportosultak, és olyan „aha élményeket” hívhattak elő a közönségből, amelyektől egy emberként mosolygott a nézőtér. Az Emlékforgó már az első percekben beindult, és ha nem vetettek volna véget neki két óra után, akkor valószínűleg perpetum mobile-ként az idők végezetéig pörgött volna 30, 40 vagy 50 évvel ezelőtti emlékeink labirintusában.

Szécsi Noémi, Vida Gábor és Csabai László voltak azok, akik elméláztak egymás és saját gyerekkori fotói felett. Szécsi Noémiről kiderült, gyerekként attól félt, hogy az exponálás levágja az ember haját, Vida Gábor nyaranta az óvónénit kísérte a tengerpartra, Csabai László pedig egy ideális világban olyan iskolában tanult volna, ahol csak néhány hasonszőrű diák és tanár látogathatná az intézményt.

Máté Gábor kérdésekkel szakítja meg a történeteket, érdeklődik, lehet-e arra figyelni az írás során, hogy ne sértsünk meg másokat az elbeszéltekkel. Persze, lehet, mondják az írók, álnevet mindenki használ, az olvasók pedig furcsamód nem nagyon ismerik fel magukat a negatív karakterekben. A kérdést újabb asszociációk követik, azokat újabb anekdoták, aztán ráfordulunk egy újabb kérdésre. Időnként Darvas Kristóf zongorához ül, a Katona József Színház művészei (Ónódi Eszter, Pelsőczy Réka, Fekete Ernő, Tasnádi Bence) mikrofont ragadnak és a jelen nem lévő shortlistesek szövegeit (Parti Nagy Lajos, Tompa Andrea, Rakovszky Zsuzsa, Kántor Péter, Nádasdy Ádám) olvassák, vagy a témához kapcsolódó dalt énekelnek. Például Apa kalapját, amiről nem tud nem eszembe jutni az Idő van című csodálatos Gothár film kultikus jelenete, róla meg Esterházy Péter, aki 2011-ben vehette át a díjat.

Jó hangolódás ez a koreográfia Nádas világára, hiszen hasonló ritmusban zajlik, mint ami a szerző műveiből lehet ismerős. Arra a lassúságra csatlakozhattunk rá, ami az emlékezés sajátja, és amit annyira ritkán engedhetünk meg magunknak a hétköznapokban. Felidézni a gyerekkori fotók kultikus vödreit, a szocializmus csodálatosan ocsmány falvédőit, kirándulást, lépcsőházat, óvónénit.

Fotó: Bartos Gyula

Az est fénypontjának, a díjátadásnak Nádas Péter gyerekkori fotója ágyazott meg. A jelen levő írók ismét asszociáltak, megpróbálták kitalálni, a holt és mikort, a főhőst nem volt nehéz. A képen gyerekek egy villa kertjében, akik az olvasástól megrészegülten nézegetnek egy könyvet. Feltehetőleg tanítják egymást, viháncolnak és belemerülnek a kiterített lapokba. Örömteli pillanat, plasztikus díszlet előtt.

Ezen a ponton Nádas végre színpadra lépett, és a képről mesélt. Saját gyerekkori környezetében játszódik, egy villa kertjében, ahol nem túl jó a fűtés és ahonnan nem sokkal később el kellett költöznie a családnak. Az író mesél, arról az időszakról, amelyiket a Világló részletek foglal össze, mesél az emlékirat műfajáról, amiben sokkal unalmasabb történeteket beszél el az ember, mint fikcióban, de mégis van mit mondani, mégis van miben elmerülni.

Ezek után Radnóti Sándor, a zsűri elnöke olvassa fel a kötethez írott laudációját. Beszél Nádas különös képességéről, amivel karaktermintákat rajzol fel. Olyan mintákat, amelyek magukba zárnak egy kort, emlékeztetik az olvasót saját alakjaikra és közben pontos portét rajzolnak a megelevenített figuráról is. A gondolat a későbbi beszélgetésben tovább eszkalálódik.

Nádas Péter és Radnóti Sándor. Fotó: Bartos Gyula

Dr. Kepecs Gábor, a díj alapítója és Zatykó Péter, az alapítvány elnök-vezérigazgatója átadják a díjat. A jelenlevők az emlékiratokhoz való viszonyukról beszélnek. Talán Kepecs mondatai a legérdekesebbek, aki saját gyerekkorát olvasta vissza Nádas kötetében. Sok az egyezés kettejük között, aztán sok a dac a kötetet olvasó Kepecsben, aki saját nagymamáját kereste Nádaséban, de annak merőben más a viszonya a főhőshöz, mint Kepecsnek nagymamájához. Anekdotázik Nádas is, arról, hogyan tanulta meg Mészölytől a felesleges sorok gyomlálását. Hogyan húzta ki golyóstollal a felesleges sorait annak idején mestere, ő meg hogyan próbálta visszafejteni, mi tűnt el végül a papírról. Végül olvas ő is. A díjazott könyvből, az emlékezés lépcsőházáról. A helyről, ahol egészen furcsa a gravitáció és sokáig tart a zuhanás. Sötét van, meleg és csend. Talán csak egy korábbi csörömpölés maradék zajait hallani. Eddigre már teljesen ráhangolódtunk az emlékezés mechanikájára és Nádasra is. Arra, hogy van értelme csendben leülni, és nekiállni felgombolyítani emlékeink végtelen, összegubancolódott gombolyagját. Meg arra, hogy van értelme elolvasni egy óriáskönyvet, egy emlékiratot, aminek mind az 1300 oldala ugyanolyan fontos, és egyetlen sora sem lehet felesleges.

A lépcsőházi zuhanás után belibeg Ónodi Eszter, és stílszerűen a ’80-as évek egyik klasszikusát, az Ez a ház is ledőlhet című dalt énekli.

Nádas Péter könyve a bizonyság, van értelme az emlékek fonalát felgombolyítani
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. göre gábor biró úr

    2018-04-18 - 05:35

    . Annak, hogy a sok szellemi erővel rendelkező zsidóság az irodalom terén csak reklám-silányságokat tudott termelni: nem csak racionaliz¬musa az oka. Racionális volt a római is, irodalma mégis világképletté lett. Legfőbb oka éppen az, hogy a tabu írók mindenütt hazug alapra: más faj pszichéjébe, vagy egy gyökértelen „nemzetközi” ideológiába, hamis elvonásokra helyezkednek.
    Minden egészséges faj magának épít jövőt, és amelyik faj hagyja, hogy egy másik faj életépítésének eszközéül használja fel, megérdemli az elpusztulást.
    „írók, politikusok, mindenfajta újságok riporterei, röviden irodalmi ügynökök úgy a szocialista mozgalomban, a fenekük pedig a német sajtón ül. Minden újságon rajta tartják a kezüket, és elképzelheted, hogy milyen émelyítő az, az irodalom, amit ez eredményez.” Ez az egész zsidó világ, Michael Bakunyin.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top