+ Irodalom

Maria A. Ioannou: Katlan – részlet

Noran Libro kiadó Európa női szemmel című sorozatának legújabb kötetei között szerepel Maria A. Ioannou ciprusi írónő Katlan című novellás kötete. Itt most az Élettartam című kisprózát olvashatjátok tőle.

Noran Libro kiadó Európa női szemmel című sorozatának legújabb kötetei között szerepel Maria A. Ioannou ciprusi írónő Katlan című novellás kötete.

Maria A. Ioannou 1982-ben született Limassolban. Nagy-Britanniában tanult angol irodalmat, a londoni King’s College-ban szerzett mesterfokozatot 20. századi irodalmi tanulmányokból. Első prózakötetével elnyerte a legjobb pályakezdőnek ítélt ciprusi állami irodalmi díjat. Részt vett az európai elsőkönyvesek találkozóján a budapesti nemzetközi könyvfesztiválon és a kikindai kispróza fesztiválon. Katlan című prózakötete 2015-ben jelent meg.

A mediterrán írószövetség alapító tagja, az ő kezdeményezésére rendezik meg évente a Sardam alternatív és multimediális irodalmi fesztivált Cipruson.

Itt most az Élettartam című kisprózát olvashatjátok tőle, a cikk végén pedig megírtuk az infókat, mikor és hol találkozhattok vele. A Katlanról hamarosan bővebben is írunk.

Maria A. Ioannou

Élettartam

– Ó az ördögbe is! – mondta volta, ha tudott volna beszélni, de még nagyon kicsi volt, beszéde ártatlan, fogalma se volt róla, hogy az emberek milyen piszkosak, meg hogy gyakran micsoda malacságok hagyják el a szájukat.

A semmiből pottyant ide. Mindössze ennyit tudott.

Amint a barna bőrű teremtés táskájában zötykölődött, aki az útról fölszedte, részint megkönnyebbült, másrészt viszont ürességérzete támadt. Az asszony esernyője néhány gusztusos mozdulattal igyekezett jobb kedvre deríteni, ám hasztalan. Neki fogalma se volt a nemi vágyról.

Szóval abban a szerencsétlen, egyszersmind szerencsés pillanatban, amikor ott feküdt összegömbölyödve az asszony sáljában, aki megmentette, a curry illat és a hamisítvány mobil szagában megértette, mit jelent a könny. Olyan szenvedéllyel áztatta tele a táskát, hogy kis híján bele is fulladt. Szerencsére a barna bőrű vízi tündér gyors és határozott volt. Tüstént elringatta.

Mivel még életének csupán az első óráit élte, erős festékszagot árasztott, a lapjai pedig kellemesen, finoman langyosak voltak. A néhány folt kivételével, ami az aszfaltrajzból maradt rajta, amikor még a járdán tartózkodott, patyolat tiszta volt, és olyan ártatlan, hogy azt maga sem tudta még értékelni akkor.

Ha nem arra született, hogy olvassák, akkor mi végre jött erre a kegyetlen, igazságtalan világra? Miért nem egy könyvtárban, vagy egy könyvesboltban van inkább, mint a társai? Miért nem játszhat ő is inkább a diákok tollával és jegyzetfüzetével vagy ujjaival Anglia egyik távoli városában, és hagyja, hogy lapjait diszkréten jelezze a neonzöld szövegkiemelő vagy a piros tintás rendreutasítás, ahogy épp megérdemli? Ha tudna az e-book létezéséről, akkor bizonyára ő is szeretne azzá változni. Ám a technológia fejlettebb koponyák számára van kitalálva.

Nagyon szerette volna megosztani valakivel a szavait, de még túl kicsi volt hozzá, nem tudta úgy megformálni nyelve szavait, hogy ki is tudja ejteni őket. Őt magát olvasni viszont lehetett. A szavai már ott voltak, készen arra, hogy adott genetikai és környezeti tényezők közepette felszínre törjenek. Kezdetben szótagolva-gügyögve, aztán később egyszerű és összetett mondatok alakjában. És ez volt a leghőbb vágya. Hogy olvassák. Elég fura, főleg ha a korát is figyelembe vesszük. Fogalma se volt róla, mit jelent, hogy belső monológ, képzeljetek csak el.

Még alig bújt ki a tojásból, és már azt akarja, hogy olvassák! Pimaszság!… – dörmögték a város fái, ahogy elhaladtában kilesett a zipzár mögül. Először látott fákat ilyen betegesen rendezettnek. Úgy néztek ki, mint a frissen nyírt kutyák. Megijedt a szerencsétlen, rögtön vissza is bújt. Elképzelte, amint a fák vicsorogva széttépik a lapjait. De hát mit vétettem ellenetek? Mi végre ez a nagy gyűlölet, faágak?, hallotta a saját gondolatait, és így fedezte föl magának a költészetet. A megszemélyesítést a génjeiben hordozta. Ugyanúgy a metaforát is. Sajnos nagyon kicsi volt még, hogy megértse, ha úgy hozza a sors, egy könyvért meg kell ölni egy fát.

A fedele gyakorlatilag nem is létezett.  Ahogy ott feküdt a szürke, enyhén világoskék (az égszínkék maradványának) árnyalatában, és egy-két emberi lábnyom is belé ivódott, szinte meg se lehetett különböztetni a betontól. Annyira közvetlen módon belesimult, hogy az már szinte zavarón hatott. Szerencsére azonban fölvették. Különben írd és mondd lapos, unalmas képpé alakult volna át. És bizonyára sokkal többre lett volna szükség ahhoz, hogy lendítsen valamit előre ezen a világon.

Mikor Ázi észrevette ott a földön, jóllehet, egy szót sem értett a címéből, megsajnálta. Rögtön megszerette. Egy szempillantás alatt. Önkéntelenül létrejött köztük a kapcsolat. Természetesen abban a pillanatban fogalma se volt róla, mit jelent az illúziókeltés. A polcon később keresett egy szótárt, abban azt találta, hogy „illúziókeltés az technika, melynek révén az író elhiteti az olvasójával, hogy igaz mindaz, amit lát, érez, hall, ízlel vagy szagol, hovatovább ahogyan megél valamely esztétikán vagy kinesztétikán túli élményt”. Abból sem értett egy szót sem. Úgyhogy nem is erőlködött, hogy bármit is megértsen belőle, inkább az ösztöneire hallgatott. Titokban beszélt Ázi mamához. Mindhiába. Még a tulajdon édesanyja sem tudta elolvasni. Language barrier. Ekkora csapást!

Abban a hatalmas házban, ahová került, jó hosszú időre szem elől tévesztették, több más, javarészt tudományos témájú könyvvel együtt ott hevert egy sarokban. Meglehetősen nehezen tudott érintkezésbe lépni velük. Szemérmetlenül lenézték. Ő azonban rögtön azzal indított, hogy bizonyos dolgokat kétkedéssel fogadott – érettségének első jeleképpen. Mígnem aztán egy szép napon elege lett. Nem nyelt tovább! Pontosan tizenkét könyv. Senkinek nem tűnt föl a hiányuk. Ő meg rájött, hogy valaki úgy vonhatja magára a figyelmet abban a házban, ha megnő, meghízik, ha szépen kikerekedik. Eleinte inkább a saját természetének megfelelő tárgyakat próbálta fölfalni, aztán később, amikor azok megfogyatkoztak, másokra is ráfanyalodott. Egy szék, egy paradicsom, egy régi doboz, egy darabka hús, egy darabka szar. Mindez a lapjai közé zsúfolva, és ekkor új, immár érettebb, tudatosabb történetbe kezdett. Ahogy evett a könyv, újra is íródott, és valahol ott, azon a ponton olvasta is saját magát.

Mindez azonban még nem volt elég a boldogságához. Még a cenzúra hiányán sem tudott örvendezni. Még az egyik szomszédos fém íróasztal reménytelen szerelmén sem.

Mikor aztán méretét tekintve kissé nagyobbra változott, elsőként a ház asszonya vette észre. Látta is, ahogy közeledik felé, és a nagy lelkesedéstől infarktust kapott, pedig alig néhány esztendős volt. Szavai halomba gyűltek, addig masszírozták, amíg újból életre kelt, és akkor úgy képzelte, kinyitva ott fekszik a ház asszonyának ágyán. Végül aztán ennek az első kapcsolatfelvételnek mindössze annyi eredménye lett, hogy az asszonyának kávéja foltot hagyott rajta. Még csak nem is teljes foltot. Egy félkört. Még csak nem is egy teljes kört.

A rákövetkező hónapokat a szerencsétlenség béklyójába zárva töltötte, útikönyvek társaságában.  Abban a házban csak útikönyveket olvastak – nemcsak nyáron, hanem minden évszakban. Akkor fordult elő először, hogy elkáromkodta magát. Valahol a Francia-olasz Riviéra meg a nászutas csomagok között. „Wesige putha” mondta, az édesanyja is folyton ezt hajtogatta, amikor piszkosan találta a vécét. Aztán később rájött, ez olyasmit jelent, mint a „seggfej”, ezért inkább görög káromkodásokat használt, mert nem akart kétnyelvű lenni. Az élete már elég bonyolult lett. Fölfedezte a nyelvi erőszakot, ami addig hiányzott a lapjairól. Ha tudott volna beszélni, akkor megmondta volna a ház asszonyának, hogy hagyja abba esténként annak a fehér tablettának a szedését. Esti sportnak inkább a nyelvi erőszakot javasolta volna neki. Abban a sportban a ház ura jeleskedett.

Hol valamelyik asztalnál, hol valamelyik fiókban, máskor meg holmi bárgyú képeslapok között, amelyek föl-fölkiáltottak, „Wow!”, „Igeeen!”, „Baszki!”, és ilyenkor aztán türelmetlenül várta, hogy mikor öleli végre valaki magához ebben a házban, hogy legalább néhány szót elolvasson belőle. Hosszú éveken keresztül várt, szélén csak gyűlt a por, fedele bepiszkolódott, lapjai meggyűrődtek, szavai olyan mértékben túlértek, hogy néhány mondata ki is fakult, több el is tűnt, néhol ki is szakadt, de katarzist nem érzett. Még ha tragédiává változott volna, akkor sem olvasta volna senki. Olvasatlanul várakozott hol itt, hol ott a lakásban, a televízió tetején, amit a ház ura folyton bámult, az ágy alatt, ami sose nyikorgott szenvedéllyel, vagy a ház asszonyának valamelyik drága táskájában. Már-már odáig jutott, hogy nincs más választása, plágiumhoz kell folyamodnia. Szerencsére azonban ilyen mélyre nem süllyedt. Elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz.

Ázi mama egyszer csak visszautazott Sri Lankára. Magával vitte színes esernyőjét is, és ettől gyászba borultak a könyv lapjai, siratta az egyetlen embert, aki törődött vele. Ne menj el, Ázi! Maradj velem örökre, még ha soha nem is olvasol el! De Ázi elment, mert lejárt a szerződése. Miért felejtettél el, Ázi? Miért nem vittél engem is magaddal? Valaki majd lefordított volna. Valahogyan csak megértettél volna…

Annyi éven át ügyet sem vetett rá a ház ura meg a ház asszonya, ő meg azon tűnődött magában, vajon miért hurcolják jobbra-balra, hogyha eszük ágában sincs elolvasni. Az autó hátsó ülésére bepréselve végiglátogatta a sziget összes kolostorát. Ha nem élettelen tárgy lett volna, még talán keresztet is vet. Állt közöttük, követte őket mindenhová. Csönddel áldozott nekik az autóban, az autón kívül, a házban, a takaró alatt, mindenhol. Csak akkor beszéltek, amikor valaki idegennel találkoztak. És nem egyszerűen beszéltek. Megeredt a nyelvük, töviről hegyire elmesélték, hogy hol mindenhol jártak a világban, agyonidicsérték minden ország népét, az egzotikus ételeket, a rengeteg fantasztikus látnivalót, a kitűnő kiszolgálást, a nagy tudású idegenvezetőt, a kényelmes szállodai ágyakat.  Más egyébről nem beszéltek. Csak az utazásaikról. Ha még nem fejlődött volna ki a saját jelleme, talán ő maga is könnyen útikalauzzá klózhatta volna magát.

Egyszer magukkal vitték Konstantinápolyba. A Hagia Szofia előtt azt hitte, hogy most aztán tényleg elérkezett az idő, és el fogják olvasni. Az asszony elővette a táskájából, kinyitotta, ő meg szinte remegett a boldogságtól. Olyannyira, hogy néhány szó ki is pottyant belőle. Ezúttal is korai volt az öröme. Napellenzőnek vették elő, mert az asszony szállodában felejtette a kalapját. Szegény könyv tisztára leégett. És akkor fölfedezte az after sun krém csodatévő hatását.

Miután ő az Ázihoz fűződő viszonyán keresztül ismerte meg a szeretetet, rájött, hogy a ház ura és asszonya már nem szereti egymást. Annyi éven keresztül a nevüket sem használta, ennek pedig az volt az oka, hogy csak Ázit hallotta beszélni róluk. Ő meg egyszerűen uramnak és asszonyomnak szólította őket, vagy sirnek és madamnak, amikor meg nagy néha egymáshoz fordultak, sose a nevükön szólították egymást. – Bezártad a kocsit?, — Kimostad a nadrágomat?, — Lefoglaltad a jegyeket?, — Telefonáltál a gyereknek?, — Hoztál mosogatószert?, — Meglocsoltad a virágokat?, — Lehúztad a vécét? – Azt meg már nem szeretette volna, hogy az ilyen párbeszédeikből ihletet merítve némelyiket beillessze a lapjai közé. Hányingere volt tőlük. Képzeljétek csak el, hogy nézhet ki egy betűhányadék. A legrosszabb műfaj. Egy szót sem lehet kiolvasni belőle.

A kerti széken ülve gyakran elmerengett életének legártatlanabb évein, Ázi dalai jutottak eszébe, olcsó, ám mégis bódító illata, azok az idők, amikor szeretetben éltek egymás mellett, amikor gyengéden megérintette (még ha csupán azért is, hogy a fedelét leporolja), meg amilyen furán erre a világra jött. Mondatai tudattalanjának legmélyén kutatva egy régmúlt élet halvány emlékei derengtek föl előtte. Emlékezett az emeletes ház erkélyére, a virágcserepekre, a kötélen száradó ruhákra. Vajon arról az erkélyről eshetett-e, vagy talán egy veszekedés során vettek célba vele valakit? Nem volt biztos benne. Nem tudta szétválasztani az álmait és az emlékeit. Hiába próbált a spontán és a pszichoanalitikus írás fényt deríteni a múltjára. Létezése megoldatlan rejtély maradt.

Egyszer aztán kilépett magából néhány lapot, csinált belőlük lábat, és sűrűn megjelent a háziak előtt, hátha magára vonja a figyelmüket, és majd elolvassák. Ezúttal nem egyszerűen csak kérte, egyenesen követelte. A ház ura ment a dolgát végezni, erre megjelent a vécében. Kiment a ház asszonya a kertbe gondolkodni, erre megjelent egy virágcserépben. Kiment a ház ura, hogy sétál egyet a környéken, ő meg loholt utána. Szivarozott a ház ura, ő is szivarra gyújtott. Mobiltelefonon beszélt a ház asszonya, ő is rákezdett. Nem bírta tovább. Akár az oldalán nőtt daganat, akár a nyelve, rákosodott is el, csinálta tovább. De semmi. A ház ura a televízióját választotta feleségül, a ház asszonya pedig a mobilját férjül. És múltak az évek, mindig egyformán, mígnem aztán a háziúr egyszer csak antennát szerelt a kopaszfoltjára, a ház asszonya pedig érintőképernyőt a mellére. Csakhogy a ház ura sose érintette meg. Az asszony egyszer-egyszer igen, aztán abbahagyta. Bevette a tablettáját, aztán elaludt.

Egy napon aztán meghalt a ház ura. Álmában.

A temetés után a ház asszonya bezárkózott a hálószobába, és órákon keresztül káromkodott. Életében először alkalmazott nyelvi erőszakot. A könyv ezen nagyon fellelkesült, igaz, már sánta volt, a papírláb ugyanis nem bír sokat. Válogatás nélkül szavakat kezdett hozzátenni a lapjaihoz. A ház urának emlékére elégiává akart változni, aztán mégis a ház asszonyának pártjára állt inkább. És hát akkor este az asszony tényleg észrevette. A komódon feküdt, immár öregen. A ház asszonya odanyúlt érte, és gyengéden a keblére ölelte, mint egy csecsemőt.

A könyv el sem tudta hinni, hogy most valóban elérkezett a pillanat, és el fogja olvasni. Annyi év eltelt, megöregedett a ház urával és asszonyával együtt, közben meg is szerette őket.

A háziasszony egyesével elkezdte lapozni. Tekintetét egy meghatározhatatlan pontra szegezte. Visszalapozott. Jó sokáig forgatta. Utoljára akkor sírt ennyire, amikor ellopták a mobilját valahol Berlinben.

A könyv nem tudta szavakba önteni, micsoda határtalan örömöt érzett. Akár meg is halhatott volna abban a pillanatban, azt se bánta volna! Még ha a ház asszonya túl gyorsan olvasta volna is, azt is megértette volna. Talán amúgy is nagyon gyorsan olvas. Nagyon, de nagyon gyorsan!

Mikor a ház asszonya az utolsó laphoz ért, könnyei fogyni kezdtek.

A könyv, papírlábával már félig a sírban, annyi idő után most először nézett az asszony szemébe.

A ház asszonyának szeme napnál világosabban elárulta.

Egy árva szót sem olvasott el az átkozott könyvből.

Egy árva szót sem.

PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA

Noran Libro kiadó Európa női szemmel című sorozat legújabb köteteinek szerzőivel Bán Zsófia beszélget, közreműködik Szabó T. Anna 2018. április 21-én, szombaton délután fél 3-kor a könyvfesztiválon, a Supka Géza teremben.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top