+ Interjú

Ha egy lány bejelenti az anyjának öngyilkossági szándékát – beszélgetés Igó Évával

A darabban a legkegyetlenebb nem az, hogy a lány el akarja dobni az életét, hanem az, hogy pontos tervet készít arra, hogy az anyja hogyan éljen tovább – meséli Igó Éva a Spirit Színház előadásáról.

Két ember ül egymással szemben. Anya és lánya. Évek óta együtt laknak, mégis alig beszélgetnek egymással. Most a lány azzal áll elő, hogy nincs értelme az életnek. Öngyilkos lesz. Marsha Normann Jóccakát Anya! című darabját Bessenyei Zsuzsa állította színre a Spirit Színházban. 70 perc szünet nélkül. Az anyát, Thelma Cates-et Igó Éva játssza.

Hát ez egy tézisdráma. Semmi másról nem szól csak (csak ezt nagyon idézőjelben mondom) arról, hogy mire születünk a világban? Érdemes-e élnünk, vagy jobb, ha eldobjuk az életet, vagy jobb, ha eldobjuk, ha már nem ér semmit?

Meg arról, hogy jogunk van-e eldobni? Jogos lehet-e valakinek a döntése, hogy kiszáll?

Tudunk-e segíteni annak, aki így dönt, vagy nem. Nem könnyű darab. Amit azonban nagyon szeretek benne, hogy abszurd humora van. A nézők letaglózva nézik, amiből néha fölnevet a publikum, magukra ismernek. A darabban a legkegyetlenebb nem az, hogy a lány el akarja dobni az életét, hanem az, hogy pontos tervet készít arra, hogy az anyja hogyan éljen tovább. Arra nem is gondol, amit az anyja ki is mond, hogy a halála után az én életemnek már nincs semmi értelme. De ebben azért az is benne van, hogy sok szülő rátelepszik a gyermekére. Állandóan meg akarja mondani, hogy mit csináljon. Ha kudarcot vall, segít ugyan, de állandóan ott vannak a vádak. Ahelyett, hogy elengedné a kezét, és hagyná, hogy járja a saját útját, hogy önmaga döntsön. Ha egy gyereket jól nevelünk, akkor ezeket az akadályokat maga is veszi. És a kudarcait nem tartja olyan végzetesnek.

Ebben a darabban viszont folyton meg akarja mondani, hogy mit csináljon.

El is hangzik a lány szájából:

„Te mindig mindent jobban tudsz, mint én!”

Az az emberi, ha együtt gondolkodunk, együtt oldjuk meg a problémákat.

Az igazán kegyetlen dilemma az anyáé. Egy ember eljuthat odáig, hogy be akarja fejezni az életet, mert már nem tudja elviselni a kudarcokat, és a betegségeit. Ez lehet egy logikus következtetés. De hogyan támogathatná ezt az anyja?

A dolog még ezzel az Agóra-fóbiával is meg van csavarva. Amikor a darab készült, még nem ismerték ezt a kórképet, ami azt jelenti, hogy valaki nem mer kimenni az utcára, nem tud emberekkel találkozni. És van neki egy epilepsziaszerű betegsége is gyerekkorától kezdve. De úgy tűnik, ebből kigyógyult, már nincsenek azok a rohamai, amelyek miatt nem szeretett iskolába járni, ami a válásához vezetett, és amelyek miatt a fiát nem tudta rendesen ellátni. Sok mindent hagy nyitva a szerző. És nem gondolom, hogy ez egy anyának dilemma lenne. Én az életet mindenek fölöttinek tartom. Kegyetlenségnek csak azt tartom, amikor egy haldoklót akarunk még életben tartani. Az már önzés. Amíg valaki megmenthet és lehet rajta segíteni, addig nem szabad elengedni.

Ez a szerep komolya erkölcsi dilemmát hordoz magában. Vannak a hősök, akik egyértelműen tudják, hogy mit képviselnek, mit akarnak, és ennek érdekében cselekeszenek. És vannak a kétkedő gyötrődő hősök.

Énhozzám mindkettő közel áll, ha megértem, és tudom ‘diagnosztizálni”, hogy egy embert mi mozgat. Ezzel az anyával az a legnagyobb probléma, hogy őt ez a bejelentés, hogy a lánya öngyilkos akar lenni – ez meglepetésként éri. Ha valakivel, és épp a saját lányommal, évek óta együtt, sőt összezárva élek, nem tudom elképzelni, hogy valaki ne vegye ezt észre.

Nem figyelt eléggé a lányára.

Biztosan nem figyelt. És ez ma sajnos nagyon jellemző sok embere. Ez is elhangzik a darabban: ‘maradj még egy kicsit és beszélgethetnénk éjszaka!’ vagyis eddig soha nem beszélgettek. Az anya nézi a tévét, a lánya bezárkózik a szobájába, és így élnek. Pokoli!

Hogy veszi ezt a publikum?

Feszülten figyelnek. Ahol lehet, ott nevetnek, de a végén láttam már nézőt sírva, zokogva kimenni. Érdemes ilyen előadásokat is játszani. Természetesen nem vonz be annyi embert, mint egy vígjáték…
A színháznak nem elsősorban elandalítani kell, hanem megrendíteni, szembesíteni önmagunkkal.
Ez egyfajta terápia. Csak nagyon gyorsan zajlik. És ez persze nekünk, akik játsszuk, nekünk sem könnyű. Amikor tudom, hogy este ezt kell játszanom, már reggel görcsbe rándul a gyomrom. De hát úgy kell nekem, minek mentem színésznek?

Az lenne a baj, ha nem rándulna görcsbe.

Az nagy baj lenne. Itt minden egyes mondatot meg kell élni, át kell gyűrni magunkon. Az első pillanattól kezdve táncolni kell egy kötélen, és egy pillanatra sem szabad megbillenni, mert akkor megszakad a folyamat, és elvész a hatás. Erre fokozottan érvényes az, ami minden színházi előadásban fontos: az első 2-3 percben meg kell fogni a közönséget, és soha többé nem szabad elengedni őket!

Ha egy lány bejelenti az anyjának öngyilkossági szándékát – beszélgetés Igó Évával
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top