+ Film

Megölték a Berlinálén bemutatott japán film mindkét rendezőjét

A dokumentumfilm nagy része a tokiói San`ya negyedben készült, amelynek története a japán gazdaságban ma is betöltött fontos szerepe teljesen ismeretlen a Japánon kívül élők többsége számára. A negyed, eredetileg a „tisztátalanok”, vagy „érinthetetlenek” lakhelye volt – Ferber Katalin jelenti a Berlináléról.

A 68. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál – Németországi premier: Yama: Attack to Attack – Támadásról támadásra, Japán dokumentumfilm, 1985. Rendezők: Mitsuo Sato és Kyoichi Yamaoka

Február 12-én, amikor megnyíltak a Berlináléra mozijegyeket árusító helyek, kora délután erre a filmre már minden jegyet eladtak.

Bár több mint három évtized telt el a film elkészülte óta, ez a dokumentumfilm először került Németországban vetítésre. (Sajnos csak két alkalommal vetítik.) Korábban a Yamagatai Nemzetközi Filmfesztiválon (1997), New Yorkban és Krakkóban mutatták be a filmet.

DVD-n a mai napig nem került forgalmazásra, talán ezért is váltott ki nagy érdeklődést a vetítés.

A dokumentumfilm nagy része a tokiói San`ya negyedben készült, amelynek története a japán gazdaságban ma is betöltött fontos szerepe teljesen ismeretlen a Japánon kívül élők többsége számára. A negyed, eredetileg a „tisztátalanok”, vagy „érinthetetlenek” lakhelye volt, akik olyan foglalkozásokat űztek, melyek a buddhista vallás szerint tiltottak voltak. (Cserzővargák, halottmosók, hamvasztók, hóhérok.) Oszakában ez a negyed a Kamagasaki, Nagoyában  Sasajima, Yokohamában a Kotobuki-cho. A napi munkaerő-toborzó piacot gyűjtőnevén japánul Yosebának hívják.

Ezek a toborzók nagyrészt alvállalkozók által megbízott maffiaszervezetek tagjainak segítségével zajlanak minden hajnalban, a hét minden napján.

A kissé eufemisztikusan falulakóknak (japánul: burakumin) hívott kaszt tagjai eredetileg ezekben a negyedekben, egy 1603-ban kibocsátott dekrétum óta az egész országban elkülönített helyen kellett, hogy éljenek, hiszen tisztátalanok voltak. A tisztátalanok diszkriminációja (holott ők is japánok) régóta dokumentált tény, az azonban kevésbé ismert, hogy ezek a negyedek az egész országban mára a társadalom öntőformáiból kihullottak lakhelyei. A „Moszkva téri” napi munkaerő-toborzás helyszínei, ahol az elmúlt évtizedekben elsősorban az építőipar alvállalkozói, többnyire a helyi maffia (japánul jakuza) szervezetei közvetítésével toboroznak napi munkaerőt. Ezt a munkát a japánok a három ká betűvel rövidítik: kényelmetlen, kockázatos és koszos. Az alkalmi munkásoknak természetesen sem beteg, sem nyugdíjbiztosításuk nincs, azonnal aznapra kapják készpénzben a bérüket.

A film nagy része ebben a negyedben készült, mert a két rendező  valódi, tárgyilagos és megrázó alkotást akart készíteni mindazokról, akik a társadalom számkivetettjei, lakáskörülményeik (ha egyáltalán van hol lakniuk) rendkívül szegényesek, alkalmazási feltételeik megalázóak és nagyon sok közülük hajléktalan, beteg, de tisztességes orvosi ellátást a legritkábban kap.

A film egy támadás jeleneteivel kezdődik, a negyed lakossága lázad a maffia ellen, s a kivezényelt rendőrök nem a negyed lakosait védik.

A film készítői tiszteletreméltó bátorsággal követik a negyed lakóinak életét, az önkéntesek segítségét, a helyi maffiaszervezet vezetőjének cinikus és nemegyszer brutális hazugságait a munkakörülményekről. A kiszolgáltatottak tömege a filmben többször is a helyi hatóságok képviselőihez fordul, védelmet kérve tőlük, de a „szociális” ügyintézőnek fogalma sincs mindarról, ami a negyedben zajlik. Az azonban gyönyörű, amikor helybeli fiatal önkéntesek járják az utcákat, és segítenek azoknak, akik éhesek, fáznak és nincs fedél a fejük felett.

Bár a nézőtér zsúfolásig megtelt, sokan értetlenül és döbbenten nézték a felgyújtott autókat, a kétségbeesett tömeg elszánt (de reménytelen) harcát, vagyis mindazt, ami a nyolcvanas évek egyik jellemzője volt a marginalizáltak körében.

Harcolniuk kellett a tisztességes fizetségért, a normális lakhatásért, de harcolniuk kellett az emberi bánásmódért, például egy kórházzal, ahol nemcsak megverték őket, de „pszichológiai” edzésben részesültek.

Satot, a film egyik rendezőjét, a forgatás közben, 1984 december huszonkettedikén a maffiaszervezetek egyik tagja meggyilkolta.

Barátja és kollégája Yamaoka így egyedül készítette el a filmet, melyet 1985 novemberében fejezett be. A filmet a következő hónapban mutatták be Japánban, majd Yamaokát is meggyilkolták. A film vetítése után beszélgetés volt a film japán forgalmazócégének egyik tagjával, aki barátja volt mindkét rendezőnek.

Ma már a tokiói negyed némileg korszerűbb, a lakhatási körülmények valamelyest jobbak, mint ami a filmben látható. Az alkalmi munkaerőpiac azonban kiterjedtebb mint 1985-ben volt, a hajléktalanok száma megsokszorozódott, a társadalomból kiesettek száma pedig lényegesen nagyobb mint korábban. A gazdasági, technológiai sikerek egyik nagyon fontos feltétele az alkalmi foglalkoztatottak léte, mert olcsók, bármikor elbocsáthatók (vagyis semmiféle szerződésük nincs a szóbeli megállapodáson kívül) és minden veszélyes munkára azonnal használhatóak. (A fukusimai hármas katasztrófa után ma is az alkalmi foglalkoztatottak végzik a legveszélyesebb munkákat a felrobbant atomerőművek körül.)

A film vetítése után e recenzió szerzője mellett ülő halkan megjegyezte, hogy ez a dokumentumfilm tökéletes marxista „kiáltvány” a kizsákmányolás, a brutális bánásmód és az embertelen körülmények ellen.

Valószínűleg a nézők közül kevesen számítottak a látványra, hiszen a Japánról megalkotott kép ennek pontosan az ellenkezője.

A negyedben lakók harca tovább folytatódik, mondta a a film forgalmazásáért felelős bizottság jelenlevő japán képviselője.

Egyetlen dologban azonban mindannyian biztosak lehetünk: nem ez a harc lesz a végső..

Ferber Katalin

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top