+ Interjú

Hárman vannak jelen egy páros jelenetben

Nagyon szeretem ezt a mondatot a darabban: „A szerelem miért nem elég?” Miért kell mindig valami vagy valaki más? – mondja Bányai Gábor, a Closer rendezője.

Patrick Marber Closer (Közelebb) című színdarabjának előadását az elmúlt években sajnálatos botrányok kísérték Magyarországon. A darab most újra színre kerül, ezúttal tudatosan hétköznapira hangolva, hogy a szerelem és árulás témájának kibontakozhassanak a mélységei. Bányai Gábor rendezővel beszélgettünk.

Ön szeretett volna „Közelebb” kerülni az életünk piszkos kis titkaihoz, vagy a Spirit Színház választotta a darabot?

BÁNYAI GÁBOR: Eredetileg egy másik színdarab volt kitűzve, de az egyeztetési okokból nem jött össze – ma már azt mondom, hálistennek nem. A Closerben egy játékos véletlennek köszönhetően egyeztünk meg Perjés János színházigazgatóval. Mindketten felírtunk egy papírra 3-3 műcímet, amivel szívesen foglalkoznánk, és furcsa módon a Closer mindkettőnk cetlijén szerepelt.

Miért foglalkoztatta Önt a Closer ennyire?

Amikor láttam a filmváltozatát, rögtön izgatni kezdett, hogy milyen lehet az eredeti színdarab, hiszen látszott, hogy a filmben hozzá lett igazítva a hollywoodi igényekhez. És a színészválasztással eleve bizonyos hangsúlyok kerültek ki, amelyek meghatározták az egész produkciót. Natalie Portman kiváló színésznő, de már az első pillanatban, amikor megjelenik a történetben, látszik, hogy ő lesz a vesztes. Én egyrészt hétköznapibbá szerettem volna tenni ezt az egész témát, másrészt nem szerettem volna, hogy egyértelmű legyen, ki a vesztes, ki a győztes – ha egyáltalán van ilyen.

Bevallom, a film miatt mindig olyan műként gondoltam a Closerre, mint ami fontos kérdésről beszél, de csak karcolja a felszínét – azt viszont magával ragadóan. Önnek biztosan más a véleménye…

Koltai Tamás színikritikus bulvárdarabnak nevezte a Closert, amiben igaza is volt. Belül viszont elgondolkodtató mű, erőteljesen rámutat a mindennapi kis csalásainkra. Ahogy eláruljuk a szerelmet, a másik embert és végső soron önmagunkat. Nagyon szeretem ezt a mondatot a darabban:

„A szerelem miért nem elég?”

Miért kell mindig valami vagy valaki más? Ha lefejtjük a színdarabról a hollywoodi réteget, akkor már nem bulvárdarabként élik meg a nézők. Az egyik előadáson egy harminc-negyven körüli házaspár is ült a nézőtéren, és az egyik elhangzott mondat után a feleség önkéntelenül megszólalt:

„Hányszor mondtam ezt neked!”

Éppen csönd volt, jól lehetett hallani. Akadt olyan nézőnk is, aki másodszor is eljött megnézni az előadást, de akkor már magával hozta a párját is.

Hogyan sikerült elmélyíteni a darabot?

Elmélyítettük a karcokat, ahogy Ön fogalmazott. Számomra a színház a színészekről szól, arról, amit egy-egy színész a maga sajátos alkatával közvetíteni tud. Olyan szereposztást alakítottam ki, hogy biztos voltam benne: a színészek az egyes helyzetek mögötti állapotokat is meg tudják majd élni. Ráadásul nagyon intim térben játszanak, még bútorok sincsenek, csak egy-két tárgy kerül be a színpadra előadás közben. Ilyen közelségben nem lehet hazudni.

Tud mondani egy példát, hogyan tudták feltárni, még jobban megnyitni a helyzeteket?

Például amikor a fotográfusnő az étteremben találkozik az íróval, és elmeséli neki, hogy aznap délelőtt mi történt a volt férje rendelőjében közte és a férfi között. Úgy oldottuk meg ezt a részt, hogy párhuzamosan látjuk a két jelenetet: középen a nő, aki egyszerre van jelen az orvosi rendelőben és később az étteremben, ahol mindezt elmeséli. Így mélyebben megéli azt a tragédiát, hogy egy jónak vélt döntésével hogyan rombolta le végül a kapcsolatát. Vagy amikor a másik párnál a férfi elmondja a lánynak, hogy megcsalta a másik nővel, akkor az a nő is ott van a jelenetben.

Valamilyen belső, pszichés térben van jelen?

Igen, kiemeltük a reális térből. Így, hogy egy páros jelenetben hárman vannak, jobban látszik, hogy a helyzet mindhármukat megviseli. A két nő nézi egymást, és az arcukon, testükön nagyon sok minden lezajlik. Fontos volt nekem, hogy megmutassam: ezek az emberek folyamatosan jelen vannak egymás életében, közösségé teszi őket, amit egymásnak okoznak. De azt szoktam mondani, hogy egy kapcsolat elrontásához minimum és maximum két ember kell. Egy harmadik csak akkor tud bejönni, ha mi ketten már elszúrtuk.

Ön sokféle médiumban dolgozott már: újság, rádió, film… Ez nyilván sajátos nézőpontot ad akkor, amikor színházban rendez. Így van?

A drága Verebes István mondta rólam, hogy az a közös bennünk, hogy sok mindent csináltunk már, ezért úgy tűnhet: semmihez nem értünk. Ilyen kiváló színésztől ez megtiszteltetés. (Nevet.) Valóban, sok médiumban dolgoztam, de ahogy öregszem, azt hiszem, leginkább az emberekhez értek. Ráadásul eredeti szakmám szerint tanár vagyok, és ez a beállítottság mindmáig jellemző rám. Egyszerre kell megértenem és szeretnem a közösséget és minden egyes tagját. Pedig hazudik, aki azt mondja, hogy mindenkit szeret. A tanári attitűd része az is, hogy tudom, nekem is vannak bűneim, hibáim, csak éppen képes vagyok tudatosítani őket. Kreatív producere vagyok például egy tévés vetélkedőnek. Valójában még egy ilyen műsor is az emberi sorsokról szól. Sokat vagyok együtt a játékosokkal, akik bíznak bennem, néha tanár bácsinak, apukának hívnak. Az tesz minket őszintévé egymás iránt, hogy én is tudok az ő árnyoldalukról, ők is tudnak az enyémekről.

Volt egy matematikatanárom a középiskolában. Hamar felismerte, hogy az ábrázoló geometriában esélyem sincs, egyszerűen nem látom magam előtt. Ezért ha feleltetett, nem a matekról kérdezett, hanem színházról, és végül adott egy négyest. Így azért mégiscsak megtanultam a matematika alapjait, ami kell az élethez, de mást is: az emberséget. Ennek a tanárnak 30 évvel később is fogtuk a kezét, ápoltuk, amikor szüksége volt rá. A média-pályafutásom során ugyanezt próbálom képviselni.

Jó hallani, hogy a kereskedelmi médiában vannak ilyen törekvések is.

A tömegmédium csak egy eszköz, amit jóra és rosszra egyaránt lehet használni. Éppúgy, mint az atommaghasadást. Én mindig igyekeztem úgy dolgozni benne, hogy ne kelljen szégyenkeznem.  Egyébként pont a tömegmédiumokban égett belém az, hogy ha közölni akarok valamit, akkor tudnom kell, hogy a befogadó mire kíváncsi. Mára a generációs különbségek erősen felgyorsultak, folyamatosan változik, hogy az egyre fiatalabbak hogyan vesznek tudomásul egy információt, és mit gondolnak a világról. Szerencsére sokat vagyok együtt a 18 éves lányommal, ő is segít, hogy képben maradjak. Ismerni kell a közönséget ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani: ez nagyon lényeges a színházban is.

A Closer jó választás volt ilyen szempontból?

Kifejezetten. Úgy veszem észre, hogy mostanában – talán pont a tömegmédiumok miatt – azokkal az előadásokkal lehet hatást elérni, amelyek első ránézésre nem fenyegetnek mélységgel. Tudja, van az az üveghíd Kínában egy nagy szakadék fölött. Én biztos nem mernék rálépni, de ha – mondjuk – sziklákat vetítenének alá, és csak később derülne ki, hogy mekkora a mélység alattam, akkor rámerészkednék. A klasszikus szerzők egy része, például Tenessee Williams rögtön megmutatja a szakadékokat. A mai nézőt azonban ez kevésbé érdekli, nem így akarja megismerni önmagát. Csehov humorral tompítja mindezt, ő már vonzóbb. A Closer is fokozatosan visz bele a felkavaró felismerésekbe, védi a nézőt.

Az előadás legközelebb 2018. január 28-án és február 10-én lesz látható a budapesti Spirit Színházban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top