+ Interjú

Valójában kié a tudomány felelőssége?

“Látszólag nagy kérdések végtelenül egyszerű megtárgyalása, vagy éppen elfedése zajlik, de valahogy az egész átmegy egy pókerjátékba, tettetésbe.” Interjú Rozgonyi Ádámmal A fizikusokról.

Ezt az elméletet a matematika nyelvén leírom, és kapok néhány képletet. Ekkor jönnek a technikusok. Ők már csak a tételekkel törődnek. Úgy bánnak az elektromossággal, mint a selyemfiú a nőjével: kihasználják. Gépeket szerkesztenek, de egy gép csak akkor használható, ha a feltalálásához vezető felismeréstől függetleníteni tudta magát. Így aztán manapság minden szamár képes rá, hogy villanykörtével világosságot gyújtson – vagy egy atombombát felrobbantson. (A felügyelő vállát veregetve) S maga engem ezért akar letartóztatni, Richard. Ez nem tisztességes dolog.

Ezt Newton mondta. Mármint az a Newton, aki Herbert Georg Beutler néven egy magánszanatóriumnak nevezett elmegyógyintézet ápoltja. Ezt meg Dürrenmatt találta ki, és nemsokára a Spirit Színház viszi színre Rozgonyi Ádám rendezésében. A társulat feszített tempójú próbáinak szünetében sikerült elkapnom a rendező urat egy telefonos interjúra, amelyben szóba kerülnek pókerarcok, paradoxonok, esőerdők és nyugtalanító létkérdések, mindez három fizikus kapcsán…

Dürrenmatt darabja ma aktuálisabbnak tűnik, mint valaha, újabb és újabb színpadi változatok születnek belőle. Hogyan nyúl a Spirit Színház feldolgozása az eredeti drámaszöveghez?

Ez egy kicsi színház kicsi színpaddal. A nagyszínpadok által lehetővé tett illúziókeltés itt nem működne, viszont ennek a közegnek az a nagy érdeme, hogy a közönség és a színész közel vannak egymáshoz, a környezet nem tereli el a figyelmet a színészi játékról. Mind az előadók, mind a nézők jobban koncentrálnak egy ilyen helyzetben. Minden rezdülés jól látszik, a főszereplők más és más „maszkban” mutatják meg magukat egymásnak és a nézőnek. A történet egyik kulcsmomentuma ugyanis, hogy mindenki szerepet játszik a többiek előtt, senki sem az, akinek látszik, senki szándékai sem nyilvánvalóak.

Tehát a fizikusok: Einstein, Möbius és Newton. Ők a darabban mind egy elmegyógyintézet lakói.

Igen, és nem szabad kifelejtenünk Mathilde von Zahnd kisasszonyt, az intézet félbolond – vagy ki tudja, milyen – vezetőjét, aki szintén nagyon fontos eleme ennek a szerepjátékokkal tarkított történetnek, tulajdonképpen négyesfogatnak. A darab által felvetett probléma aktuális volt az 1960-as években, amikor Dürrenmatt írta a darabot, és nem kevésbé aktuális ma is. Valójában kié a tudomány felelőssége? Felelőssé tehető-e egy ember, vagy néhány ember azért, ami történik a világban? Az-e a jó út, hogy a tudomány megy előre, vagy az, ha a tudomány megfosztja az emberiséget a saját tudásától, hogy azt semmilyen hatalom ne fordíthassa rosszra? A fizikusokban konkrétan a bombáról van szó, de ez bármi másra is lehet igaz, az erőművektől az esőerdők kiirtásáig.

Hogy lehet ilyen hatalmas kérdéseket kisszínpadi eszközökkel bemutatni, kitárgyalni?

Nem felejthetjük el, hogy Dürrenmatt alapvetően egy paradoxonokra épülő komédiát írt, amely jellegéhez, műfajához híven nagyon profán módon, a földre lehozva közelíti meg a témát. Nem a tudományhoz „méltó” – vagyis annak tartott – fontoskodó, fennkölt stílusban, hanem kifejezetten emberközeli módon, közérthetően mutatja be a nagy dilemmákat. Olyan, mintha a néző be lenne avatva ezeknek a mindentudó embereknek a gondolataiba. Közelinek érezhetjük őket, akárcsak az egész darabot, mind fizikailag, mind szellemileg. Elegyíti a felelősség témáját az érzelmekével: a szeretetről, a szerelemről is szól.

Mi az a „21 pontos magyarázat”, amit Dürrenmatt a darabhoz fűzött?

Ez nem is igazán magyarázat, hanem egy zseniális kommentár. Általános színházelméleti, és persze konkrétan a darabra is vonatkozó rendszert épít fel, amely azt taglalja, hogy mi a színpadi igazság, és mi a paradoxon lényege. Az elmegyógyintézet például olyan a darabban, mint egy társalgó vagy egy klubszoba, ahol kandallót, kanapét, széket, nagy ablakot találunk. A szerző állandóan ki-be járkál, és ez teszi izgalmassá a rendezői, illetve színészi feladatot is: látszólag nagy kérdések végtelenül egyszerű megtárgyalása, vagy éppen elfedése zajlik, de valahogy az egész átmegy egy pókerjátékba, tettetésbe. Ezt a csiki-csukit, a „nem fedem fel a kártyáimat”-hozzáállást állítja a fókuszba ez a darab. Mindezt ráadásul egy teljesen zárt közegben.

Nem először foglalkozik Dürrenmatt munkásságával.

Igen, korábban már készítettem egy Az öreg hölgy látogatása-feldolgozást Psota Irénnel és Kránitz Lajossal a főszerepben. Nagyon szeretem a dürrenmatti gondolkodásmódot, a szerző agyát, humorát és a legnemesebb értelemben vett huncut pimaszságait. Pedig igazán komoly dolgokról szól, Az öreg hölgyben életről, szerelemről és halálról, bosszúról és feloldozásról, A fizikusokban a felelősségről és az érzelmekről, az ember felelősségéről az univerzumban és a hatalommal szemben, de ezek a kérdések úgy szólalnak meg, hogy ne idegenítse el magától a nézőt. Aki, miközben néz, figyel és lát, automatikusan gondolkodni kezd. A nagy összefüggésrendszer pedig csak a végén válik nyilvánvalóvá, addig olyan, mint egy krimi: érteni vélünk dolgokat, amelyekről kiderül, hogy nem egészen úgy vannak, ahogyan mi gondoltuk. Nálunk ráadásul a nézők tényleg közel kerülnek a darabhoz, a színészek néhány méterre tőlük, közöttük játszanak. Olyan, mintha egy folyamatos közelit látnánk a televízióban, de próbálunk kreatívan játszani a térrel, hogy ez ne váljon unalmassá.

Van valami összefüggés az Ön tévés múltja és aközött, ahogy ezt a darabot elképzelte?

Én nagyon sok televíziós filmet írtam és rendeztem, mindig fikciósakat. Azt hiszem, értek a televízió nyelvén, és ez a közeg, amit itt színre viszünk, ha nem is pont ugyanaz, de rengeteg mindenben emlékeztet arra, amit a televízió a legjobban tud: az emberi arcot közel hozni a figyelő nézői tekintethez. A mi megközelítésünk izgalmas és egyszeri, és azt hiszem, elég jól fog működni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top