+ Interjú

Zanzinger: Tanulni akartam arról, hogyan írok magamról

Zanzinger

Egy angolul jobban beszélő országban természetesebbé teszi a kommunikációt koncerten, ha amúgy is angol nyelvű szövegeket írsz. Nemcsak magamon láttam azt, hogy szellemesebbé válik az ember, ha nincs ez a nyelvi váltogatás a kettő között, ami kicsit skizofrén helyzet. Nekem emellett nincs nagyon más élményed külföldön sem, másrészről meg pl. Milánóba nem feltétlenül hosszabb idő eljutni repülővel, mint kocsival Pécsre.

Fotó: Sándor Emese

Az Index-dalversenyen 2014-ben felbukkant Zanzingert legutóbb még egyszemélyes zenekarként aposztrofáltuk, időközben azonban változott a helyzet. Erről, a Trafós koncertről, illetve a hamarosan érkező nagylemezéről kérdeztük Micsoda Dánielt, aki a Lone Waltz Records egyik alapítója is.

Január 20-án a Trafóban koncertezel, ahol a Deep Glaze lesz a másik fellépő. Ezúttal azonban nem egyedül fogsz játszani, igaz?

Igen, most a zenekari felállás fog játszani, amiben öten vagyunk: Halmos András dobol, Hock Ernő basszusgitározik, Zahár Fanni fuvolán játszik, Upor András pedig gitáron. Ez egy kicsit más irány, sokkal inkább psych-folkos, rock and rollabb hangzása van így a Zanzingernek, ez lesz jellemző majd a lemezre is.

A legutóbbi Librarius-on megjelent Zanzinger-interjúnak az volt a címe, hogy „Egy gitárral szeretnék nagyon hangos lenni”. Nem elég már akkor az egy gitár?

Sőt, igazából már nem is szeretnék hangos lenni (nevet). Ez most furcsa, de így alakult. Két és fél éve lehetett ez az interjú, azóta történtek velem dolgok, és ez a hangosság már nem fontos annyira nekem. Inkább halk szerettem volna lenni az elmúlt időszakban.

Akkor a több hangszer nem a kiabálós vonalat erősítette?

Nem, nem is olyen zenét írtam mostanában, és ez így nekem jó is. Az utóbbi időszakban bizonyosan feltűnt mondjuk neked is, hogy nem volt óriási felhajtás körülöttem és nem nagyon lehetett tudni, hogy igazából mi a halált csinálok egyáltalán. Ez szándékos is volt: tanulni akartam a gitárról és arról, hogyan írok magamról. Két év alatt nagy nehezen sikerült eljutni oda, hogy nagyjából békében vagyok magammal meg a dolgaimmal, és ez nem a hangosabb irány.

Korábban csak szólóban játszottál, most viszont egy zenekar élén találtad magad. Nem volt nehéz váltani a kettő között?

Ezzel megszenvedtem, vagy talán igazán a többiek szenvedtek meg ezzel, főleg a Rafi és az Ernő, akikkel a legrégebb óta próbálunk. Amellett, hogy ez a projekt zenekarként nem létezett korábban, nekem sem volt még igazán semmilyen zenekarom. Az első próbákra nyilván iszonyatos kisebbségi komplexusokkal mentem, nem volt könnyű az, hogy ott van két kvázi befutott, jó projekteket futtató, iszonyatosan profi zenész, én meg odamegyek a kis számaimmal a többiekhez képest alulképzett gitárosként. Úgyhogy kicsit szar volt az elején, de ez hamar elmúlt: az egyébként nem olyan borzasztó sűrű próbaidőszak alatt rengeteget tanultam és elkezdtem másként írni is.

Amikor legutóbb beszélgettünk, akkor már készült a második lemezed…

Sőt, igazából ez lesz az első lemez, mert amit kiadtam 2014-ben (Demons Of Future And Past), az csak egy 20 perces anyag, ami hosszúsága szerint inkább egy EP, a készítés körülményeit tekintve pedig inkább egy demó. Nem akarom nagyon letagadni azt az anyagot (csak kicsit), de nem érzem adekvátnak azt, hogy lemeznek hívjuk, én igazán nem is hívtam soha annak, csak valahogy annak tűnhetett. Például azoknak a kívánalmaknak nem felel meg a lemez, ahogyan a Lone Waltz Recordsban kiadóként gondolkodunk arról, hogy milyen egy lemez, és az hogyan készül.

Világos. A dalok mindenesetre még úgy kezdtek el erre a lemezre készülni, hogy még nem gondolkodtál zenekarban, időközben azonban megjelent ez a felállás. Változtatott ez a dalszerzéseden?

Nem jelentősen. Nem kezdtem el úgy csinálni, hogy akkor „na akkor itt egy instrumentális lyuk, amit majd a próbán megoldunk”, az szerintem nem jó út. Ugyanúgy próbáltam feszesen tartani a struktúrákat, amiben időnként elkalandozunk helyekre, de ezek azért olyan számok maradtak, amiket lehet egy gitárral működtetni egy szólókoncerten, mert még mindig úgy játszom többet, főleg külföldön, ahol semmi látszata nincs annak, hogy van ez a zenekar is.

A lemez készítése közben, 2016 végén megjelent egy különleges hangulatú EP-d Self-Portrait At 24 címmel.

Egy elég sajátos és szar időszakban íródtak ezek a dalok, meg néhány másik is, amit azóta kidobtam. Nem volt ezekkel óriási célom, szerintem ez hallatszódik is: tiszta helyzetben akartam megörökíteni ezt az egységet, ami a zenekarral játszva a lemez első felét fogja alkotni. Kicsit nekem olyan ez az EP, hogy ha majd kijön a nagylemez, akkor ez egy ilyen kis háttérsztoriként fog szolgálni hozzá, de önmagában az, hogy 2016-ban egy csávó leül egy kápolnában eljátszani a számait, az ritkán érdekes a saját jogán. Ezt már azért sokan csinálták, úgyhogy ez nem a legambiciózusabb projektem, de mégis fontos volt abban a pillanatban, hogy megszülessen.

És hogy áll most a második lemez?

Tavasz végén fog megjelenni, elég régóta a vége felé járunk már. Felvettünk eddig 10 számot, és eredetileg nem nagyon akartam húzogatni belőle, de aztán mégis lesz még egy kis szelekció. Amiről azt éreztem, hogy nem azt állítja már, amit szeretnék, azt kihúztuk. Most december környékén írtam 3 dalt, ami szerintem egy jó vége ennek az egésznek, ezeket készülök most felvenni. Elég hosszúak ezek a dalok, úgyhogy 8-9 szám lesz csak a lemezen, ebből talán kevésbé fog látszani, hogy ez így iszonyatosan kemény meló volt, de voltak elég kacskaringós kerülőutaim.

Két dal már megjelent a végleges formájában tavaly nyáron, ez már sejteti az irányt. Te milyennek látod a lemezt most?

Hangszerelésben szerintem izgalmas, illetve a zenekari dinamika sem igazán követi a folk, a jazz, vagy éppen a pszichedélia megszokott formáit. Volt a folkzenének egy elég ihletett időszaka a hatvanas évek végén/hetvenes évek elején, amikor folkzenészek kezdtek el úgy folkot játszani, hogy az nem nagyon hasonlított az előzményekre. Gondolok itt Nick Drake-re, Tim Buckley-ra, Van Morrisonra. Érezted, hogy hasonló helyről jön, mint mondjuk Bob Dylan számai, csak éppen egyáltalán nincsenek meg azok a formulák, amitől annak hangzik. Ezek hatalmas stenkkel megcsinált lemezek, és én ezt az időszakot nagyon szeretem. Hangzásban, mondjuk, az én lemezem kevéssé hasonlít ezekre a lemezekre, de mégis érzek valami rokonságot. Nincsenek nagyon kitalálva a dolgok, hanem vannak balesetek és inkább az van kitalálva, hogy kik csináljanak és mit, és ezeknek az embereknek a személyisége és gondolkodásmódja befolyásolja azt, hogy mi lesz ebből a végén. Van olyan szám, amit minden alkalommal felvettünk, amikor elmentünk a stúdióba és mindig változott, de van olyan is, amiből az első felvétel lett végül kiválasztva, amit úgy játszottunk, hogy előtte nem is játszottuk együtt azt a dalt. Ugyanez történt a felvételekkel is: van, ahol mindent úgy hagytunk, ahogy rögzítettük eredetileg, de van, amire hónapokig sávoztam később.

Mondtad, hogy kicsit háttérbe vonultál az utóbbi időszakban. Ez tudatos döntés volt?

Tudatos volt, de nem kifejezetten döntés: inkább csak ilyen irányba változtam. Amikor volt a Stenk-dalverseny és többet lehetett hallani a dolgaimról, akkor igazából nem volt kész rá ez az egész, és én is kicsit túlméretezett kamasz voltam akkor. Odamentem arcból, hogy hogyan kell csinálni a dolgokat, de igazából én se mindig úgy csináltam a dolgokat, és valójában nem minden dolog volt annyira mély, mint amilyen mélynek akart tűnni sokszor. Úgyhogy emiatt akartam most ezt az egészet rendesen csinálni.

 

A Lone Waltz Recordsban nem a Zanzinger az egyetlen produkció, ami bővült az elmúlt időszakban, például a Papaver Cousins is duóból trióvá lett. Ez tendencia nálatok?

Inkább arról van szó, hogy mindenki nagyon ambiciózus a maga ügyében és ennek sokféle útja van. Ádámnak (Duke Bluebeard) például fontos viszonyítási pontja Elliott Smith, és úgy ugrottunk neki a második lemezének, hogy a korábbi lemezhez képest most lesz mindenféle hangszer, de ő fog ezeken játszani a felvételen is, aztán most végül mégsem így lesz. Mindenki megtalál valami attitűdöt és ahhoz keres társakat, de ez nem feltétlen jelenti a zenekari tagság kibővülését. Olyan énekes-dalszerzőt (vagy épp dalszerző-párost) nem nagyon tudok mondani külföldről sem, aki egész életében csak egyedül szerepel felvételen és színpadon egyaránt. A zenekari bővüléseket így én nem élem meg óriási csavarként, de persze én nem a közönség vagyok. Nekik nyilván nagyon furcsa látni mondjuk a Papaver Cousins-t a Lumenben két akusztikus gitárral, majd egy hónappal később újra beléjük futni az Akváriumban, hogy éppen két elektromos gitárral és dobbal szedik szét a házat. Ez meglepő lehet kívülről, én viszont ugyanazt a dalt és szándékot hallom.

Apropó, decemberben szerveztetek egy fesztivált For The Sake Of The Song néven. Hogyan sikerült?

Nem volt óriási közönség, nem voltak annyira kevesen sem, hogy ciki legyen. Akik ott voltak, azok tök odaadóan szerették, a hangulata nagyon jó volt. A tanulság a zenekarok számára az, hogy élő-színpadi produkcióként jobban meg lehet építeni mindegyik zenekart és amellett, hogy mindig dalokról, lemezekről és hangzásokról beszélünk, lehet érdemes arról is beszélni, hogy mi történjen a színpadon. Mindenesetre alapvetően egy tök pozitív dolog volt, mert azt előtte is tudtuk, hogy kicsit széllel szemben pisilés ez a dalorientált, angolul éneklő, furcsa popzenés világ, amit a Lone Waltz építget. Ez nem könnyű, de azért annyira nem is nehéz.

Az angol talán kisebb korlátot jelent, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt.

Igen, de az emberek egy kicsit azt szokták meg, hogy az angol nyelvű szöveg inkább illusztráció, és ebben nyilván cinkosok a zenekarok is egy csomó esetben, mert sokszor tényleg így van, könnyű az angol mögé elbújni. Az angol szöveg befogadása nagyon másképp működik itthon, de ezt sem tartom ugyanakkor bajnak, mert ha a zenei körítés és a karakter elég erős, akkor az érdeklődés előbb-utóbb úgyis megteremtődik, akár a szöveg befogadása nélkül is.

Nemrég turnéztál Angliában és Izlandon, nemsokára pedig újra útnak indulsz.

Tavasszal Németország és Olaszország, ahova már biztosan megyek. Mindkét helyen lett promoterünk, ami már egy lépés a ranglétrán, mert ők egy többállomásos turnét szerveznek helyben és nem nekünk kell írogatnunk a kluboknak egyenként, ahogyan régen csináltuk mi is. Tavaly elég eredményesek voltak ezek az utak, 50-100 fős közönséggel lehetett a legtöbb helyen számolni, ami már egészen szép eredmény. Annál picit jobb a helyzet, mint mikor a kelet-európai zenekar egyenként ír a kluboknak, mert előtte ezt mi is csináltuk, de szerencsére több országban is kialakult olyan potenciális út, ami ennél lényegesen jobb szint.

Másképp működik kint a Zanzinger, mint itthon?

Egy angolul jobban beszélő országban természetesebbé teszi a kommunikációt koncerten, ha amúgy is angol nyelvű szövegeket írsz. Nemcsak magamon láttam azt, hogy szellemesebbé válik az ember, ha nincs ez a nyelvi váltogatás a kettő között, ami kicsit skizofrén helyzet. Nekem emellett nincs nagyon más élményem külföldön sem, másrészről meg pl. Milánóba nem feltétlenül hosszabb idő eljutni repülővel, mint kocsival Pécsre. Egyedül Izland volt nagyon más élmény, előtte én szimplán egy északi európai országként könyveltem el, viszont amikor ott voltam, akkor arra jöttem rá, hogy félig európai, félig amerikai referenciákkal rendelkező ország – ez ott meglátszódik az építészeten, az  embereken és a hétköznapi élet menetén is.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top