+ Irodalom

A szépség búvóhelyei – Berlini napló 6.

Barátaink és ismerőseink gyakran kérdezik tőled, nem hiányzik-e Tokió, nem vágysz-e vissza oda, ahol felnőttél, egyetemre jártál, négy évtizeden át dolgoztál, s azt hitted, ott leszel majd nyugdíjas is. Nevet a tekinteted valahányszor erre a kérdésre válaszolsz, hiszen másként látod te a világot, mint mi itt Európában – Ferber Katalin írása.

Földi tünemény

Minden reggel sétálni indulsz, konokul, elszántan, másfél évtizede. Mióta nyugdíjba mentél, ez ad jókedvet a napjaidhoz, ez ad energiát, bárhol is vagy.

Ma reggel is elindultál, olyan szertartássá vált ez számodra, hogy talán már el sem tudod e nélkül képzelni az életedet. Néhányszor én is veled mentem, s álmélkodva hallgattalak, mi mindent tudsz a parkról, ahol évek óta sétálsz, mennyi ember lett az ismerősöd, akik mosolyogva köszönnek neked, bár még soha nem beszélgetett egyikőjük sem veled.

Mindig meghatódsz, ha ismeretlenek üdvözölnek, mert számodra ez meglepetés, ajándék, annak jele, hogy befogadott a sétálók közössége, pedig a nevedet sem tudják.

A parkba menve kerülöd a forgalmas zajos sugárutat, csendes mellékutcákon keresztül éred el a charlottenburgi kastély parkját, a kastély tornyán légies, gyönyörű és aranyszínben csillogó hölgy szobra “táncol”. A kastély, melyet Nagy Frigyes, Brandenburg egykori fejedelme korán elhunyt szerelmének Charlotte-nak építtetett.

A park hatalmas, több száz esztendős fái ismerősként köszöntenek. A bokrok zizegése is üdvözlet, néha egy mókus terem a lábad előtt, várja, hogy végre adj neki egy kis rágcsálni valót. Az idős és egyre komorabb darumadár mogorván gubbaszt az egyik tó mellett, s bár gyakran veri fel a csendet a gyerekek kiáltozása, sohasem mozdul el onnan.

Gondosan megszámolod a méltóságteljes hattyúmama kicsinyeit, nézed, ahogy iparkodva követik anyjukat. Mindegy, melyik évszak van, a park már rég befogadott, ismered már a turistáknak láthatatlan helyeit is, és amíg a parkban sétálsz, eggyé válsz megint a természettel, ezért érzed magad ott jól, ezért vagy csak ott felszabadult.

A parkban szobrok, hatalmas kőből faragott virágtartók néznek rád. Minden szobor talapzatát megérinted, s beteg barátaidra gondolsz. Magadban fohászkodsz, hogy gyógyuljanak meg, hiszen te tudod, hogy a kő, a víz, a fák és a növények társaid, élet és szellem van bennük is, egy vagy velük, közéjük tartozol.

Tavasszal és nyáron a tobzódó virágözönben alaposan szemügyre veszed a neked ismeretlen növényeket. Nem tudod ugyan megkérdezni senkitől a buján tekeredő tűzpiros kagyló formájú virág nevét, de a többit felismered. Lenyűgöz a park rendje, nyugalma, búvóhelyei, tavai, olyan gazdagság ez, mely felvidít, megnyugtat, hiszen te is része vagy minden reggel ennek a szépségnek.

Barátaink és ismerőseink gyakran kérdezik tőled, nem hiányzik-e Tokió, nem vágysz-e vissza oda, ahol felnőttél, egyetemre jártál, négy évtizeden át dolgoztál, s azt hitted, ott leszel majd nyugdíjas is. Nevet a tekinteted valahányszor erre a kérdésre válaszolsz, hiszen másként látod te a világot, mint mi itt Európában. Arról beszélsz, mennyi mindent lehet mással másként pótolni. Hét év után sem szoktad meg a teret, a tágas sugárutakat, a rengeteg parkot, a környezeted rendezettségét és a körülöttünk élők nyugalmát, fegyelmezettségét. Hitetlenkedve néznek rád, hiszen sohasem éltek Japánban, nem értik, miért nem vágysz vissza. Te pedig nem mondod el nekik azt, hogy a mindennapi fizikai lelki és szellemi küzdelem nincs többé, s ennél nagyobb ajándékot aligha kaphatnál, még ha kérnéd, akkor sem. A hitetlen és csodálkozó európainak még mindig nevetve mondod, hogy ha rád tör az otthoni ízek utáni sóvárgás (amit mi ketten ízrohamnak nevezünk), mindig tudod csillapítani, hiszen erre itt Berlinben sokféle lehetőség van. Minden, ami más, neked jobb, s talán ezt nem is tudnám tőled megtanulni, pedig csaknem negyedszázada élek veled. Te, aki éppen abban a társadalomban nőttél fel, ahol a másság riasztó, félelmet kelt, erre vágytál nagyon régóta, s most végre ebben élhetsz. A lányod nagyon hiányzik, bár ritkán beszélsz erről. Volt egy karácsony, amikor eljött hozzád, együtt lehettetek, együtt díszítettük fel a karácsonyfát, koncertre mentetek, a karácsonyi vásárok önfeledt és nevetős kavalkádjában sétáltunk hármasban, s láttam rajtad, hogy eddigi életed legboldogabb napjai voltak, amíg itt volt veled és velünk a gyereked. Az volt az egyetlen időszak, amikor nem mentél sétálni reggel, talán csak egyszer, mert ő is veled ment. A gyereked, aki természetesen egy felnőtt nő, először tanácstalanul téblábolt a más környezetben, mindketten értettük szavak nélkül is, hogy megdöbbenve tapasztalta a kényelmet, a hétköznapok derűjét, mindazt, amit te annyira élvezel.

Ajándékokkal halmoztad el őt, én igyekeztem teret és időt adni nektek hogy kettesben lehessetek, s ugyan erről sem beszéltünk, de tartottunk attól, hogy nem látjuk őt megint itt Berlinben.

Néhány napja jött tőle a levél, azt a süteményt hiányolta, amit itt karácsonykor együtt ettünk, gyorsan feladtunk neki ebből, hogy legalább az ízek egyikét felidézhesse ott, ahol nincs karácsony.

Vágyik vissza, azt írta neked, hogy a karácsony az, amit igazán megszeretett Berlinben, s te örömmel mesélted nekem, hogy akkor van remény, talán jövő karácsonykor újra együtt díszíthetjük fel a fát.

Várjuk.

Ferber Katalin

A szépség búvóhelyei – Berlini napló 6.
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top