+ Interjú

Letűnt korok egy régi kredencből – interjú Juhász Annával, az irodalom magyar nagykövetével

A mostani, nagyon sűrű életemen bizonyára lazítanom kell majd. A kislányunk nyári baba lesz, majd’ négy hónapot szánok rá, hogy otthon legyek vele. Példa előttem a saját családom: nővéremmel már kiskorunkban részt vettünk minden összejövetelen, művészi találkozón… – meséli Juhász Anna.

A Hadikban beszélgetünk (hol máshol?), épp, mint majdnem pontosan két éve. Akkor ott volt Barka is, a Hadik kutyusa, most csak Anna, aki egyszerűen sugárzik – gyönyörű kismama. Vizet kér, aztán inkább almalevet, hogy legyen íze is. Az elmúlt egy évben karrierje továbbra is töretlenül ívelt felfelé, miközben magánélete a feje tetejére állt – kizárólag jó értelemben. Szerelem, lánykérés, házasság, most a baba… minden kerek benne, vele. Amikor legutóbb találkoztunk, édesapja, Juhász Ferenc halála után, elképesztően erősnek mutatkozott (és tudom, hogy az is) – még csak álmodott minderről. Egy férfiról, aki támogatja, aki mellett „a magyar irodalom nagyköveteként” tovább folytathatja misszióját: az irodalom és a művészet terjesztését. A költő-óriás 2015 decemberében halt meg, és irtózatos űrt hagyott maga után. Alig egy hónapra rá, februárban jött a szerelem. Mi legutóbb épp a kettő között, abban a szűk egy hónapban beszélgettünk. Akkor még bizonytalannak tűnt minden, legfőképpen a jövő.

– Néha csak úgy megoldódnak a dolgok, maguktól. A sors mindent elrendez. Vagy a végzet… a gondviselés? – mosolyog Anna, kék szemével a távolba réved, és mesélni kezd. – Emlékszem, volt idő, amikor nagyon nehezen éltünk, anyukám, aki orvos, folyton ügyelt, és az egész életünkre rányomta a bélyegét a pénztelenség…, és egyszer csak jött egy levél Norvégiából, hogy egy nagyobb összeget kaptunk. Nem is értettük, kitől? Miért? Hogyan? Kiderült, hogy édesapám verseit kiadták Norvégiában, és megérkezett a jogdíj. Rég elfelejtettük, nem is számítottunk rá. Apu persze megdolgozott érte. Tíz éves voltam akkor, és fantasztikus volt azt a csodát megélnem, ahogy láttam a költőn a megrendülést. Hogy nem dolgozott hiába, van eredménye a munkájának, és az éppen akkor jön, amikor kell.

– Tehát a szerencsének, a gondviselésnek két oldala van – kell hozzá az aktív, odaadó munka is, az, hogy mindent megtegyünk a céljainkért? Nekünk is dolgoznunk kell érte, és akkor sem garantált, de ha így teszünk, akkor bekövetkezhetnek a csodák… vagy csodák egész sora?

– Pontosan, ezt tanultam otthon, ez jellemzi minden munkámat, amelyek ma már szinte egymásra épülnek. Csodának élem meg, hogy estéről estére egyre többen járnak irodalmi estre, öröm beszélgetni a könyvekről a közönséggel, vagy egy-egy est után még hosszan a fellépőkkel. Pedig sokat küzdöttem ezért a megélt csodáért, és idén évfordulót is ünnepelek: ez a történet épp tíz éve kezdődött, 2008-ban tartottam első irodalmi estemet. Emellett hasonló munka és csoda a magánéletem – így találtam rá a boldogságra, és most a bennem formálódó kislány is arra emlékeztet, hogy van gondviselés.

– De a szülésig még sok minden vár rád. Itt van mindjárt a Műcsarnok Egy/Kor – Különutak és konszolidáció a kivonulás idején című kiállítása: Képzőművészek az ötvenes években, majd később, a tiltás és tűrés korában. Félárnyékba kényszerült életművek, amelyek most végre kiléphetnek a fényre, hogy megismerhessük múltunknak, történelmünknek ezt a korszakát azok szemével, akik átélték, akik alkottak benne. A kiállításhoz kísérő rendezvényként három részes beszélgetéssorozat kapcsolódik, Elmondanám, hogy volt…. címmel. Egy este a zenéről, népzenéről, egy a filmről, egy pedig a színházról szól. Utóbbit Mácsai Pál vezeti, az első kettőt viszont te.

– És nagyon örülök neki. A Műcsarnok kiállítása elsősorban a bemutatott képzőművészekről szól, de emellett a korról is – amihez hozzátartozik, hogy a színház, zene, film és persze az irodalom érintésével is beszéljünk ezekről az időkről. Engem nem csak az irodalom érdekel, hanem minden, ami egy kort bemutathat. Ha édesapámat szeretném megismerni, nem lehet nem ismerni a kortársait. Miért volt nehéz Szabó Magdának és Nemes Nagy Ágnesnek az ötvenes évek, vagy mi történt Mészöly Miklóssal és Polcz Alaine-nel – tudnom kell! Kíváncsi vagyok, hogy vendégeim mit gondolnak a ’60-as évek képi világáról, legyen az festmény, grafika, könyvborító vagy film. Hogyan látták akkor, és hogyan látják ma a korszakot és benne önmagukat, akkori döntéseiket, mit gondolnak ma jónak, mit rossznak. A filmes estén Gothár Péterrel beszélgetek, mellette Bartis Attila, kedves „mesterem” lesz a vendég – ő épp annyira fotográfus, mint amennyire író. A zenéről szóló estet pedig egy szintén legendás alkotóval, Sebő Ferenccel töltöm majd. Feri Agócs Gergelyt választotta vendégéül. Amikor Bán András, a Műcsarnok vezető kurátora elmondta, hogy rám gondolt a két beszélgetés kapcsán, örömmel vettem a felkérést, Gothár Péterrel pedig arra kért, javasoljak vendégeket, és közülük – nagy örömmel – Bartis Attilát választotta.

– Hogyan cseppentél ebbe bele, ízig-vérig irodalmárként?

– A koncepció a Műcsarnoké, ők hívtak meg. Leültünk, ötleteltünk. Aztán András körbevitt a kiállításon. Fantasztikus! Irodalmár vagyok elsősorban, persze, de nálunk otthon minden művészeti ág képviselve volt. És ne feledd, a képzőművészet is fontos szerepet kapott az életemben, hiszen a gyerekkoromat Párizsban Csernus Tibor és Hantai Simon műtermében töltöttem, majd évekig dolgoztam egy kortárs galériával, amit nagyon szerettem. Egy kiállítótér egészen más környezet, itt a műalkotások társaságában minden más hangsúlyt, ízt, jelentőséget kap. Január 23-án és 25-én pedig ott ülünk majd képzőművészeti alkotások között, és író, színész, zenész beszél az életéről, múltjáról, miközben egy produkció is születik persze. És ez több, mint bármi tervezhető. Film, zene, vizualitás, látvány és sorsok, meg a környező, keretet és korlátokat adó kor… nagyon izgalmas.

– Anélkül, hogy elárulnánk a csattanót, milyen meglepetés produkciókra számíthatunk?

– Bartis Attila azon kevés írók egyike, aki csodálatosan olvas fel. Nem tudod levenni róla a szemedet. A pár évvel ezelőtti estje a Hadik Irodalmi Szalonban, majd a Kieselbach Galériában a mai napig a legemlékezetesebbek közé tartozik – aki ott lehetett, életre szóló élményt vitt haza magával. Most is valami hasonlóra készülünk. Sebő Ferencnél pedig „véletlenül” talán egy hangszer is lesz… Mit jelent a tiltás, a tűrés, a saját hang, a szabadság és a bilincs? Mit gondolnak kötelezőről és mi a kedvenc képük a kiállításon? Ezek mind szóba kerülnek majd, ahogy saját életük is: mit is jelent számukra egy régi kredenc, egy régi illat, amelyből sajátos fénytörésben elevenedhet meg a nézők előtt egy mára letűnt kor.

– Mégis: hogy lehet a képeket összekapcsolni filmmel, zenével?

– Bármelyik művészeti ágat is nézzük, minden alkotásnak több rétege van. Először is a mű valamiféle reflexió a saját életünkre, történetünkre. Aztán mélyebben rejtőzik valamiféle titok – az a titok, amit a művész szemében látsz, amit meg akar mutatni, ki akar fejteni, és ami a korból is adódhat, és nagyon sokszor adódik is. Én ennek mentén szeretném összekapcsolni az alkotókat. A művészeknek és a világuknak, koruknak a titkát szeretném meglátni, megtalálni, megfejteni. Mindez nem egy kép elemzéséhez kapcsolódik, hanem korhoz, élethez, emlékekhez. És erre Sebő Ferencnél, aki az újkori Kodály vagy Bartók, a népzene gyűjtője, továbbgondolója és krónikása, illetve Bartis Attilánál, az egyik legerőteljesebb, legegyedibb hangú kortárs írónknál keresve sem találhatnánk alkalmasabb, érdemesebb és izgalmasabb beszélgetőpartnereket.

– Beszéljünk kicsit a jövőről. Ha megérkezett a baba, folytatod a munkát hasonló tempóban, vagy azért lazítasz kicsit?

– A mostani, nagyon sűrű életemen bizonyára lazítanom kell majd. A kislányunk nyári baba lesz, majd’ négy hónapot szánok rá, hogy otthon legyek vele. Példa előttem a saját családom: nővéremmel már kiskorunkban részt vettünk minden összejövetelen, művészi találkozón, együtt énekeltünk, mondtunk verseket, magunkba szívtuk a művészetet, a kiművelt, érző szót, édesapámnak köszönhetően részesei lehettünk a művészet születésének és megélésének. Ha apám lángolásából csak egy tűzcsóvát örököltem, ez épp elég arra, hogy egész életemen keresztül hajtson a megismerés, a művészet terjesztése és megélése felé, amiről úgy érzem, épp olyan fontos része az életemnek, mint a család. Nem fontosabb, de épp annyira az. Ebben pedig Attila is partner. És ezt a rengeteg csodát a gyermekünknek is szeretném átadni: a végtelen kíváncsiságot, megérteni és átélni vágyást, az értékteremtést és őrzést, ami apám nyomán engem is hajt. Az első pillanattól. Terveim szerint nem lesz kihagyás: ezt az évadot végigcsinálom, aztán jön az új élet (Annáék a babát júniusban várják), és szeptember második felétől folytatnám az estjeimet, amelyekre szerencsére egyre nagyobb az érdeklődés. Addig azonban még sok minden történik: a programok között például márciusban a New York Művész Páholyban fennállásunk ötödik születésnapját is ünnepeljük… Lesz tehát nyáron négy hónapom – ez egyharmad év, nem kevés –, ennyi szünet alatt kialakítjuk az új életünket, immár Herminával együtt. Minket is szinte születésünk pillanatától bevontak a szüleim a saját pezsgő világukba, az elejétől fogva társak és partnerek voltunk, és ez sokat adott nekem. Valahogy így szeretném én is. Ezt szeretném tovább vinni.

– Azért az a négy hónap csodaszép lesz.

(Anna szeme megvillan.) Négy hónapot mondtam? Nos, igen, azért júliusra már elvállaltam egy számomra nagyon megtisztelő munkát, ahová immár visszavárnak. De ennyi még igazán belefér! Ugye?

Az interjút készítette: Kovács-Cohner Róbert

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top