+ Irodalom

Akit a fekete ruhás emberek üldöztek – Berlini napló 4.

Kollégái között lehet valaki, aki figyeli. Haza se mer menni, mert a tárgyai elmozdultak a helyükről. A fürdőszobában van egy szellőző, valószínűleg azon keresztül jött be valaki – Ferber Katalin feljegyzései.

Fifi a tokiói egyetem bejáratánál köszönt rám. Láttam őt már az órámon, de tudtam, hogy csak a fiúja kedvéért jött el, mert ő intenzív nyelvtanfolyamra járt egy évig, nem kellett, mert nem is lehetett mellette semmiféle tárgyat felvenni.

Kék szemeibe egy pillanat alatt bele lehetett feledkezni, arca mint egy óvodásé, gyönyörű, vörösesszőke haja feszesen gumival összefogva, egy fiatal nő alakja és egy gyerek arca.

Megállított, bemutatkozott, s fülig pirulva mondta, Fifinek becéz mindenki, de én kelet-német vagyok. Nevetve mondtam neki, hogy én pedig magyar, ettől szemmel láthatóan megkönnyebbült, bár akkor ott, az első találkozásunkkor talán nem is hitte el nekem, hogy ismerem a “keletnémetességet”.

Szorgalmasan járt az óráimra, mintha fontos lett volna neki, hogy történelmet is tanuljon, holott tudtam, hogy az intenzív japán nyelvtanfolyam a mi egyetemünkön is nagyon nehéz és időigényes.

Amerikai sráccal járt, s bár az órákon egymás mellett ültek, Fifi figyelt, Dani pedig szorgalmasan ásítozott. Különleges véletleneknek köszönhetően az egyik legjobb csoport volt, mindenki egyre jobban szerette az órákat, lehurrogták azt a néhány embert, aki panaszkodott a rengeteg olvasni való miatt.
Dani és Fifi a tanév végén hazautazott. Fifi Berlinbe, Dani Texas-ba.

Mindkettőjüket elvesztettem szem elől, s csaknem egy év telt el, amikor üzent Fifi Berlinből, hogy hallotta, hogy én jövök majd egy fél évre az egyetemükre, örömmel segít, ha szükségem lenne bármire.

Megismerhettem Fifit most már a saját környezetében. A berlini egyetemen is járt az óráimra, sokat voltunk együtt, az első berlini szilveszterünket vele és a családjával töltöttük Berlin keleti “határvidékén”, ahol az egyesülés után a helybéliek olcsón tudtak házat venni. Fifi szülei zenészek, kicsit csodálkoztam is, hogy ő nem ezt a pályát választotta. (Évekkel később értettem csak meg ennek okát.)

Fifi nagyon várta Danit, aki egy évvel később megérkezett. Egy pillanatig sem titkolta, hogy menekül Amerikából, csak azt nem tudtuk, hogy miért. Dani válogatós volt, elméletei voltak az ételekről és nagyon sokat ivott. Együtt azonban úgy tűnt, hogy remek párost alkotnak, mi talán jobban örültünk, mint Fifi, hogy végre nincs egyedül, s azzal él, akit szeret.

Fifinek szüksége volt Danira, mert úgy érezte, hogy ő a családja szégyene. Bezzegöccse, akivel három év alatt körülbelül tíz perc hosszúságú, makogáshoz hasonlatos “társalgást” sikerült összehoznunk, egy pillanatig sem titkolta, hogy nemcsak a nővérétől idegenkedik, de mindenkitől, akit Fifi szeret.

Fifi és Dani összeházasodtak, hogy aztán alig egy év múlva elváljanak. Fifi tartotta el Danit, Dani nappal aludt, éjszaka pedig a számítógépével játszott, ki tudja, miket. A német nyelvtanfolyamot egy hét után abbahagyta (amit Fifi gondosan befizetett neki). Egyetlen munkahelyen sem tudott hosszú ideig megmaradni. Berlin neki csúf volt és szürke, a helyiek mindig náthásak, az ételek ehetetlenek, egyszóval utált Berlinben lenni. Amikor kiderült, hogy hatalmas kifizetetlen bankkölcsönt hagyott maga után Amerikában, s emiatt még a mamája hitelkártyáját is letiltották, mi aggódni kezdtünk.

Fifi úgy kapaszkodott ebbe a nagyra nőtt csecsemőbe, mintha az élete múlott volna ezen. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy Fifi szeretetlenségben nőtt fel, anyja ugyanis az ő váratlan jövetelét használta fegyverül a házasságkötéshez. Úgy élt tehát a férjével, hogy tudta, neki ez szenvedés, mártírium, borzasztó áldozathozatal, s amint két perce volt erre, ezt mindenkivel közölte is. Fifi csalódást okozott neki, mert nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy operaénekesnő legyen (pedig ő az szeretett volna lenni), nem volt elég szép ahhoz, hogy anyja szépségével vetekedjen, s nem volt – szerinte – elég okos ahhoz, hogy híresség legyen belőle.

Bezzegöccsnek azonban minden azonnal sikerült, állása lett, jó szakmája volt, egyszóval meg lehetett a példájával naponta szégyeníteni Fifit. Bezzegöcsi. Pedig Fifi okos volt, kitartó és becsületes.

Megszerettük, mindenben készek voltunk őt segíteni, bár erre nagyon korlátozott lehetőségeink voltak. A váláskor derült ki, hogy Dani csak azért jött Berlinbe, hogy egy házasságkötéssel német állampolgárságot és szociális támogatást kaphasson. Fifi összeomlott, amikor ez kiderült, hetekig vigasztalhatatlanul zokogott, mert ő valóban szerette Danit.

Közeledett azonban a végső határideje annak, hogy Fifi befejezze az egyetemet. Én voltam az egyik témavezető tanára.

Amikor harmadszor halasztotta el a dolgozata beadását, akkor értettem meg, hogy Fifi retteg a megmérettetéstől, s nem tudja elviselni a kudarc semmilyen formáját sem.

Csaknem egy évig nem hallottam ezután róla. Éppen a metrón ültem, amikor felhívott, s arra kért, hogy hadd aludjon nálunk. Természetesen korábban ez megszokott volt, hiszen nagyon messze lakott, s ha elbeszélgettük az időt, nálunk tudott maradni reggelig, mert mindig volt, s most is van egy vendégszobánk a barátaink számára. Az ugyan furcsa volt, hogy egy nagyon bonyolult történetet kezdett el mesélni nekem a telefonba, de azt hittem, hogy e történet igaz és tényleg bajban van.

Másnap megérkezett hozzánk. Már az ajtóban elkezdte mondani az előző este elkezdett történetet. Üldözik. Fekete ruhás emberek. A munkahelyén a számítógépét is elrontották. Szándékosan. Kollégái között lehet valaki, aki figyeli. Haza se mer menni, mert a tárgyai elmozdultak a helyükről. A fürdőszobában van egy szellőző, valószínűleg azon keresztül jött be valaki.

Javasoltam hogy főzzünk együtt, mint régen. Hirosi szemrebbenés nélkül hallgatta Fifi történetét, s egyetlen arcizma sem rándult azt látván, hogy Fifi árnyéka önmagának, nagyon lefogyott.

Lefekvéshez készülődtünk, s Fifi suttogva kérte, hogy adjam oda neki a lakásunk kulcsát. Éjfél volt. Fel akart menni a tetőtérben levő lakásba, ahol már többen várták. Megnyugtattam, hogy ott évek óta nem lakik senki, meggyőztem, hogy aludnia kell, hiszen reggel dolgozni megy, de akkor döbbentem rá, hogy Fifi beteg.

Annyit tudtunk eleinte, hogy neve is van a betegségének, de sem gyógyszert nem szedett, sem szakorvoshoz nem vitte az anyja, mondván, hogy csak fáradt, majd kipiheni magát. Mindenesetre bennünket okolt a lánya betegsége miatt, s ezen a ponton felismertük mindketten, hogy távol kell tartanunk magunkat bármennyire is fájó mindattól, ami Fifire vár.

Egy ideig még Hirosinak írt egy-egy e-mailt, olykor találkoztak is. Én mindössze kétszer láttam őt az elmúlt két évben, s sajnos egyértelmű volt hogy rosszabbodott az állapota.

Egyikőnk sem szakember, nem tudjuk megfejteni a pszichés betegségek okait, eredetét. Annyit tudunk, hogy az egyetem összes évét elvesztette, mert nem tudta befejezni a tanulmányait, munkára ma már nem képes, szociális segélyből él, de olykor magáról sem tud már egyedül felnőttként gondoskodni. A szociális gondozó segítségét azonban rendre elutasítja.

Apja húga húsz éves korában betegedett meg, azóta nem javult az állapota.

Fifi most harmincöt éves, s mindkettőnknek nagyon hiányzik. Hiányzik a derűje, a humora, az alapossága, a már-már gyermeki igyekezete, egyszóval mindaz, ami Fifi nekünk jelentett.

Bárhol is van most, rá gondolok, arra hogy talán békés és nyugodt karácsonya van, s valaki mosolyog rá, átöleli. Erre van a legnagyobb szükséged, drága Fifi.

Ferber Katalin

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top