+ Irodalom

Hogyan keressünk albérletet Berlinben? – Berlini napló 2.

Nem tudtam németül. Csak néhány embert ismertem Berlinben, de a korábbi, Japánban eltöltött évek már megtanítottak arra, hogy az azonos útlevél és anyanyelv vajmi kevés egy valódi barátsághoz – Ferber Katalin naplója.

Hónapokig tartott amíg eldöntöttük hogy Berlinben maradunk.

Volt három bőröndünk, néhány doboz könyvünk, hiszen egy évre jöttünk Európába, s 2011 nyarán már egyértelmű volt mindkettőnknek, hogy nem megyünk vissza Tokióba.

Nevetségesen gyámoltalanok voltunk Berlinben. Minden nap eszembe jutott a jóindulatú, elnéző mosolyom, amikor japán turistákkal találkoztam Európa valamelyik városában. Sokan eltévedtek, csoportjuk nélkül mintha visszaestek volna a magzati állapotba, köldökzsinór nélkül.

Most én éreztem magam éppen ugyanígy. Tele illúziókkal, naivitással, “én legalább végre itthon vagyok” önámítással, s nem akartam felismerni, hogy Berlin megint egy idegen, vagyis ismeretlen város nekem, épp annyira, mint tizenhét évvel korábban Tokió volt.

Nem tudtam németül. Csak néhány embert ismertem Berlinben, de a korábbi, Japánban eltöltött évek már megtanítottak arra, hogy az azonos útlevél és anyanyelv vajmi kevés egy valódi barátsághoz, s ezt az emigrációban jól ismert “kapcsolatéhség” sem tudja tartósan elfedni. (Ez hasonló az ízéhséghez, csak sokkal veszélyesebb.)

Pánikban voltam, s ezt leplezni sem tudtam. Lakást kellett találnunk, s én a szokásos, csaknem gyermeki naivitásommal felhívtam néhány Berlinben élő magyar emigráns ismerősömet. Tényleg nem voltak többen, mint négyen. Ettől persze már gyanút kellett volna fognom, hogy 10 hónap berlini lét után nincsenek barátaink. Ketten a legnehezebb helyzetben is azonnal segítettek, a másik kettő azonban értetlenkedve, csaknem megbotránkozva hallgatta kérésemet: információk kellettek nekem a berlini lakásbérlés mikéntjéről. Senki nem magyarázta el nekünk ennek módját, fortélyait, csapdáit.

Végül, egy még Tokióból ismert német diák segített, amit azonnal elfogadtunk. Madarat lehetett velünk fogatni az örömtől: nagyszerű zöldövezet, park a házzal szemben. Igaz ugyan, hogy messze van a belvárostól, de mi Tokióban megszoktuk már az órákig tartó metrózást.

Társasházban laktunk. A szomszédok fele a köszönésünket sem viszonozta, de mi buzgón köszöntünk mindenkinek. Aztán ismerőseink némelyike furán nézett ránk, amikor kiderült, hogy Steglitzbe költöztünk. Néhányan már egy koncert után haza sem akartak bennünket vinni, ahogy korábban, majd egyikőjük, kérdésemre azt válaszolta, hogy Steglitzben Hitler a legtöbb szavazatot kapta annak idején. Vagyis: mi egy igazi (volt) nácik lakta kerületben lakunk.

Én annyira elképedtem ettől, hogy nem is reagáltam rá. Néhány hónap után egyre több emlékművet fedeztem fel a kerületben, s ez meggyőzött arról, hogy Steglitzben igen kiterjedtek voltak a deportálások.
Nekünk azonban nem ez volt igazán a zavaró, hanem a házban lakó tulajdonos, aki kiadta nekünk az egyik lakását. (Sajátján kívül még két lakása van a házban, a másikat a később jó ismerősünkké lett török orvosnő bérelte.)

A tulajdonosnő ötven év körüli, egy autóbaleset miatt (mondta ő nekünk) tolókocsiba kényszerített könyvtáros volt.

Ámultunk önállóságán, kitartásán egy évig. Akkor járt le a bérleti szerződésünk. A lépcsőházban szólt utánunk, hogy megemeli a bérleti díjat, én pedig az új szerződés után érdeklődtem dadogva.
Ezen a napon megváltozott a viszonya hozzánk. Panaszkodott, hogy sokáig ég nálunk a villany (!), hiszen a szomszédok is beszámoltak neki erről. Igaz ugyan, hogy gyerekkoromban gyakran írtam házi feladatot gyertya mellett, de ezen elképedtem.

Szaporodtak a konfliktusok, melyet ő a rendszeres látogatásaival idézett elő. Betelepült az életünkbe, s ezt bizony nehezen viseltük mindketten. Kénytelenek voltunk ügyvédhez fordulni, akivel a tulajdonosnő hosszas levelezésbe kezdett.

Amikor már a karácsonyfánk is dührohamot váltott ki belőle, tudtuk, hogy innen nagyon rövid időn belül el kell költöznünk. Fenyegetett, arca eltorzult, ököllel csapkodta az asztalt, s azt kiabálta, hogy az ő (volt) férje parlamenti képviselő, s percek alatt ki tud toloncoltatni bennünket Németországból, különösen a férjemet. No, ez azonnali cselekvésre kényszerített mindkettőnket.

S akkor, az addig a köszönésünket sem viszonzó szomszédok beszélni kezdtek velünk. Kiderült, hogy az autóbaleset mese volt, a tulajdonos súlyos depresszióban szenvedett, s öngyilkossági kísérlete miatt bénult meg. Az volt a benyomásom, hogy mindenkin bosszút áll, aki ép és egészséges. Örömét csak a pénz és az ingyen elvihető tárgyak gyűjtésében lelte: fióknyi befőttes gumi, húsz éve gyűjtögetett levélpapírok, borítékok, cukrászdákban felszolgált sütemények díszei és a becsomagolt ajándékok csomagolópapírjai, díszei. Mi azonban már elhatároztuk, hogy elmegyünk onnan, hisz sikerült a hétköznapjainkat megmérgeznie.

Amikor megtudta (hiszen három hónap a kötelező felmondási idő) csak annyit tudott tenni, hogy nem adott nekünk “ajánló levelet” (melyet én cselédkönyvnek neveztem) s ezzel okozta nekünk a legnagyobb kárt. Akinek nincs ilyen levele, azt akár vissza is utasíthatja a következő tulajdonos, vagy ingatlankezelő. Teheti, hiszen négy évvel ezelőtt is a berlini lakáspiacon nagyon nehéz volt nekünk megfelelő lakást találni. (Ma már csaknem lehetetlen.) A lakást kitakarítva, rendben adtuk át a tulajdonosnőnek. Akkor derült ki, hogy a saját lakása áramfogyasztását is mi fizettük. Ezen már csak nevettünk.

Végül találtunk egy lakást, ebben élünk ma is, negyedik emeleti, lift nélkül, s azt hiszem, a kétségbeesett nyíltságom és szókimondásom miatt adták ki nekünk a lakást.

Hónapokig minden nap valamelyikőnk mosolyogva emlegette, hogy nem jön bennünket senki ellenőrizni.

Ma sem tudja az előző lakásunk tulajdonosa, hogy hol lakunk.

Ferber Katalin

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top