+ Irodalom

Ma reggel szörnyű tripem volt!

De csak pár pillanat a józanság, s már vissza is hengergőzöm az emlékek közé. A László Kórházban fekszem, s eközben szintén én magam vagyok a vakbelembe szorult dinnyemag. Érzem, ahogy a féregnyúlvány gyöngéden körbeölel, és ahogy gyulladást okozok… – Harmadik Balogh Gyula novellája.

Harmadik Balogh Gyula

Szeptemberi dinnye

„Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.”

Nemes Nagy Ágnes

Ma reggel szörnyű tripem volt, Doktor Úr. A piacról hajtottam éppen haza, az autó ablakán perzselve sütött be a nap, mikor egyszerre csak, mint egy álom, úgy éreztem, hogy egy szántóföldön fekvő sötétzöld görögdinnye vagyok, akit a társaival együtt éppen egy platóra dobálnak fel a tolvajok. Arra eszméltem, hogy fel is kiáltok: eresszenek! Kész szerencsém, hogy mindez a másodperc tört része alatt esett meg velem. Kérem, hallgasson meg, hadd meséljem el!

Egyik este ülünk a fiammal az öreg ebédlőasztalnál és vacsorázunk. Talán nincs jelentősége, de emlékszem, ahogy az asztallap nyekereg, míg a kenyeret felvágom. Már évtizedekkel ezelőtt is így nyekklett-nyaklott, de sok emlék köt hozzá, hát megtartottuk. Tudja, Apám ezen fejtett rejtvényt, írt levelet, olvasott, de itt darálták Anyámmal a diót, a mákot, sőt a húst is itt aprították a kolbászhoz.

Mondom is a gyereknek, hogy volt, mikor a Tata az asztalra csavarta a darálót, és amíg a Mami nyomta, ő tekerte a kart, meg hogy a nagy kapkodásban egyszer a gép le is nyesett egy kisebb pörkölthúsnyi darabot Anyám hüvelykujjából. De a gyerek csak bólogat teli szájjal, miközben a retkek között válogat a körözöttes kenyérhez. Gyorsan eszik, én még szinte neki se látok a vacsorának, mikor ő már szuszogva rágja az utolsó falatot. Szerencsémre, mert beszélhetnékem volt, a túrós rétesre még várni kellett, s míg a folyosón hűlt a tepsi, én egy régi, Török nevezetű ügyvédről kezdtem neki mesélni.

Ez a dr. Török. Mondom. Úgy szerette a kecskéit, hogy egyenesen bent a lakásban tartotta őket. Itt a József Attilán, egy háromrészes polgári ház középső szobájában, az üvegvitrin és a bőrfotelek között. A szoba alját szalmával szórta ki, egy kisebb vályúban pedig halomban állt a zöld konyhai hulladék. Mondanom sem kell, mennyi volt a légy; ha az ember belépett, egyből megcsapta a szag. Az irodában leülni sem lehetett, tiszta gané volt a szék, a fotel. Így a kliensek többnyire állva hallgatták végig az ügyvéd tanácsait, szemben az asztallal, míg a négy-öt jószág körülöttük zavartalanul lebzselt tovább. Sőt, olykor el kellett verni egyiket-másikat, ha felágaskodva az ügyfelekre támadt. De az öreg a körülmények ellenére pontosan dolgozott, így nem is maradoztak el a már megszokott megbízásai.

Apám is őhozzá járt még a régi ház ügyében, ő mesélte ezt az egészet, hogy az egyik kecske nyakára, mint a kutyákra szokás, ha rágják magukat, egyszer tölcsért kellett adni, különben kiszívta a saját tejét. És nemhogy a háziaknak, de még a gidának se, egy cseppet se hagyott. Az állat persze ravaszul, csak akkor szoptatta magát, ha nem volt a szobában senki, így kezdetben azt is hitték, hogy csak elapadt a teje.

Emiatt viszont a kiskecskét meg kellett rá tanítani, hogy máshogyan egyen. De az ügyvéd ennek is tudta a módját. Egy cumisüvegbe tejjel kevert pirított lisztet töltött, majd az apróság mellé térdelve szopogatta a cuclit és mutatta neki: így ni, finom, kóstold csak meg, kiskecske! Gyere, na!

Az igazság az, hogy a Törökről a közvetlen környezete sem tudta eldönteni, hogy megőrült-e, vagy pusztán azért él ilyen életet, hogy elkerülje a hatalom mindent vigyázó tekintetét. Néztem a fiúra, bízva benne, hátha érdekli a történelem. Mert a Török ekkoriban heti rendszerességgel címzett leveleket a miniszterelnöknek, és bár a postán különös figyelemmel válogatták át a borítékokat, egy-egy üzenet azért mégiscsak célba ért. Arról nem is beszélve, mikor a jogászdoktor egyszeri nyúlpaprikásának már Pesten is híre ment.

Úgy kezdődött, hogy ez az ember fogta a nagykést, és mind levágta a nyulait. Vagy tízet, tizenötöt. Aztán a piacon bérelt standon a pörköltet ingyen, a saját ünnepi porcelánjain osztogatta szét az embereknek. Salátával, nokedlivel, hadd egyenek. Az eset után nem sokkal el is jött érte a fekete kocsi. Még szerencséje, hogy voltak ezek a kecskés dolgai, így megúszta azzal, hogy nyilván megőrült, s felfüggesztették a praxisát. A nyugdíjazás után viszont már nem zargatta senki, bármit is talált ki. Szóval ravasz egy eset, én sose hittem, hogy elmebaj.

Nézek a fiamra, akin kevéssé látszik, hogy érdekelnék az anekdoták. Magamban még szinte hallom is, ahogy a szememre hányja: mindig ezek a falusi történetek a diófáról meg a nyulakról. De nem sokáig bírom türtőztetni magam, miután a tányérról kiválogatok pár sötétebbre sült túrós szeletet, újra elfog a hév.

Na, még csak egy dolog, amíg lenyeled. Tudod, régen ezektől a Törökéktől vettük a túrót, ezért kezdtem az egész történetbe bele. Ennek az embernek a felesége ugyanis abból élt, hogy ő hordta be a sajtot, túrót, tejfölt a szomszéd faluból a hajnali busszal a városba. Legelőször hazament, képzelheted azt az apró asszonyt, hogy meg volt rakva, csoda, hogy össze nem rogyott, majd kinek-kinek kiporciózta és házhoz vitte a megrendelt adagot. Így volt az, hogy a Törökék pontosan tudták, ki, melyik nap kezd sütésbe, és ezt a tudást nem is átallották a hasznukra hajtani. Feltűnően gyakran megtörtént ugyanis, hogy az ügyvéd éppen aznap este tévedt át hozzánk vizitre, mikor a friss túróból készült sütemény is az asztalra került. Aztán, ha már így esett, bátran elfogadta a kóstolót. Látod, így éltek ezek, nem egyszerű eset.

Mentek ma valamerre? Kérdeztem, mikor láttam, hogy a rétest is csak úgy dobálja be a szájába. Lesz valami koncert? Vagy csak úgy a városba?

– Nem tudom. Szerintem csak csetelünk. Max hajtunk egy cigit, sör. Nem megyek ma sehova.

Cset? Legyintettem. Értem én, hogy internet nélkül már nem lehetett élni, de elképzelni sem tudtam, hogy ez a gyerek miért nem jár el otthonról. Verik? Vagy fél a pinától? Mi baja? Csak ül a szobában naphosszat és nem is érdekli semmi kézzel fogható. De a barátai is, elnézem némelyiket, ahogy a hirtelen megnyúlt gerincükön szinte csak úgy lóg a nagy bambusz fejük, tétlenül. Múltkor mondom is a feleségemnek: nem sok idő telt el azóta, hogy mi is tizenhat-hét évesek voltunk, és a világ se fordult olyan nagyot, de a foci? Vagy a motorozás? De még a kocsmába se. Az igaz, hogy már a mi időnkben sem volt nagy divat a nikotinsárga bajusz meg a vörösborba mártott, zsíros szakáll, de a kamaszok azért még csak összeültek itt-ott fogyasztani.

Hanem most itt van ez a 3D cset. Összeül a csapat. Vagy csak ketten-hárman. A távolság nem számít, mindenki a saját szobájából jelentkezik be, nem is kell hozzá más csak egy kamera meg egy 3D szemüveg. Dumálnak. Ki, mit látott, mi történt stb. Közben isszák a sört. És ez így megy minden nap.

Várjon, Doktor Úr, míg elmondom, ugyanis ezzel kezdődött el az én bajom!

Szóval, ahogy ezt az egészet így végiggondoltam, rájöttem, hogy hiába is néztem rá mindig úgy, hogy csak diákcsíny, kamaszhóbort, mint anno minálunk a vízipipa, mégis kíváncsi vagyok. Hát leteszem a villát és mondom a gyereknek: ha van egy kis időd, mutasd már meg nekem ezt a programot!

Éreztem, hogy végtelenül komolytalannak tűnök, mégis addig alkudoztam, hogy nem maradok soká, meg hogy, csak tíz perc, míg végül belement. Hát fellépcsőztünk a szobába, bekapcsoltuk a gépet és beszélgetni kezdtünk. Egymásnak szemközt ültünk le, de csak a 3D szemüvegen keresztül láttuk a másik mozdulatait. Megmutatta, hogy itt az ember kedvére váltogathatja a hátteret, hanghatásokat. Háborús zaj Afganisztánban, süvítő szél és pingvinek az Antarktiszon, Laoszi Népköztársaság, aztán annyira belemelegedtünk, hogy a fiam egyszer csak az asztalfiókhoz nyúlt és előszedett egy kis fehér gyógyszeres üveget. Mi ez, te gyerek? De mondta, hogy nem kell izgulni, ez nem erősebb, mint egy pohár bor, ennyi kell, ha jót akarok. Én meg gondoltam, mi szégyellni valóm? Amúgy sem csináltam az ilyesmiből sose nagy ügyet. Szóval visszadőltem a fotelba, ő meg beállított egy arizonai sivatag hátteret, aztán kezdte, hogy mi volt aznap vele.

– Délután elugrottam dinnyéért, de nem az Acsádiba, hanem itt a sarkon, a régi piac helyén. Ott most akciós. Gyalog voltam, azt hittem, leszakad a karom.

Ahogy ott feküdtem és hallgatom, idővel úgy tűnt, mintha egyre öblösebb hangon szólna hozzám, mintha egyre nagyobb körívekben hullámzana a szobában a beszéd dallama, és a hangok szanaszét folynának, le a lépcsőn, végig a falakon, míg végül minden el nem csendesült. Talán el is ájultam, nem tudom.

Nem sokkal ezután, hallgatózva, kissé kábán, mint mikor az embert még éppen csak, hogy fejbe verte az óra csörgése, kinyitom a szemem. Egy üvegkirakatos üzlet előtt állok, s mikor benézek, a polcsorok közt látom, ahogy a fiam épp a dinnyék között válogat. Kiemel a kalodából egy kövéret, rácsap, mint a teli hordó, gyönyörű hangja van.

Hátrébb lépek az ablaktól, és ahogy megfordulok, fa standokat látok, bódékat pléhlemezből, a hullámpala tetők alól kirajzó darazsakat. Ez a régi piac. És mint a zápor, peregnek a szemem előtt az emlékeim. Jobbra itt a gazdabolt, búza és petróleum szaga van. Mögötte egy kisüzletben üveget váltanak készpénzért, Kőbányai, Fanta narancs. Ekkor látom csak, hogy a húgom is elkísért. Sorban állunk, a zöldséges súlyokat rak a serpenyőbe, nem digitális, egy kiló hetven deka. Pénzt veszek ki a tárcából. Tud visszaadni? Kossuth van a százason.

Miközben fizetek, az árus betört orrát bámulom. Ismerős. Körülnézek, ez meg már Kecskemét. Szeptember van, és ha drága is, már csak a hosszúkás dinnye a jó. Összedobjuk, haverok, aztán megyünk a lányok elé, hogy mit hoztunk. Nincs kés, kézzel törjük ripityomra, úgy eszünk. Az illata betölti a levegőt.

Aztán egyszer csak a Balaton, Földváron bóléval kísérletezünk. A boltban csak kommersz cseresznye van. A dinnyét kilyuggatjuk, és a félbevágott műanyag flakonok száját, mint a tölcsért dugdossuk bele, azokba meg a szeszt. Iszonyat. Úgy döntünk, a szakadékba gurítjuk. Ez most zöldség vagy gyümölcs? Fúj a szél. Hosszas vita.

Ekkor úgy érzem, újra magamnál vagyok. Látom a szobában körbe a bútorokat, ahogy a fiam megszeppenve engem figyel. A földszintről rádió hangja szól, de alig értem, jár az agyam. Eszembe jut, hogy mindig is vágytam egy dinnyeszüretre, csak magamtól nem tettem érte, aztán nézd meg, eliramlott az élet. Szép dolog.

De csak pár pillanat a józanság, s már vissza is hengergőzöm az emlékek közé. A László Kórházban fekszem, s eközben szintén én magam vagyok a vakbelembe szorult dinnyemag. Érzem, ahogy a féregnyúlvány gyöngéden körbeölel, és ahogy gyulladást okozok. Aztán már otthon vagyunk. Július 24. A kút előtti kertasztalon fekszem. Apám felemel: 14 kiló. A léket kóstolgatva mindenki elégedetten bólogat. a kúthoz cipelnek. Zuhanok. Míg a vízbe érek, látom a kút gyűrűire nőtt mohát, a gyűrűk közt a belógó gyökereket, ahogy az ászkarákok alájuk bújnak; csigák is vannak, meztelenek. Aztán csatt, a kellemes és egészen tiszta vízbe érkezem. A kút fenekén látni öregapám egykor beleejtett szerszámait: sarló, húskampók és egy letört gereblyefej. Ám a csöndes víz hirtelen felkavarodik, a sárból csőszerű karjaival a felszín felé kap egy rozsdás vasszörnyeteg. A krampusz. S a vízbe rántja a derékig a kútba hajló, kíváncsi, hófehér ruhás kisfiút. A fiú küzd, s még mielőtt az iszapba fúlna, bugyborékolva felkiált: segíts, Anyukám!

Ahogy felriadok, látom, a fiam a vállamat rázva kelteget. Letörlöm az államról nyálat, s megkérdem, kiabáltam-e. Nagy levegőt veszek. Aztakurva. Hosszú percek telnek el, míg pihentetem a fejem. És mondd, ti minden hétvégén ezt csináljátok? Igyekszem úrrá lenni a helyzeten. Gondolkodom, hogy valamit mégis csak mondok neki, és előbb-utóbb biztosan meg is szólalok, de szerencsémre egyszer csak egy lány arcképe villan fel a képernyőn. Őt vártad? Jó-jó, megyek már, itt sem vagyok.

Becsukom az ajtót, lámpát kapcsolok. Óvatosan, le a lépcsőn, meg ne botoljak. Vajon ki lehetett ez a lány? Nem volt ismerős. És akkor rájövök. Hiszen bizonyára zsigeribb dolgokról beszélnek így betépve, mint a dinnyeszezon. Magamban mormogva lépkedek tovább le a lépcsőn, vissza az ebédlő fele.

A konyhaasztalnál aztán újra a gyerekre gondolok. És nem tudom eldönteni, hogy vajon ez rendben van-e így. De örülök, hogy legalább nem kezdtem bele valami mondókába az egyoldalúságról, meg hogy a találkozásokat igazából átélni lenne jó. Mondhattam volna neki, hiszen kamasz, a végén még csak nagyobb hülyét csinálok itt magamból.

Aztán az is eszembe jut, hogy mennyire nem figyelt a történeteimre, meg az is, hogy tulajdonképpen mit akarok én itt, hogyha mesélni szó nélkül is lehet, s ha csak így, csett, bármi elérhető?

Hogyha fölösleges beszélni.

Aznap este aztán sokat rágódtam ezen, rémálmaim is voltak. Először arra gondoltam, hogy csak az élmény miatt. De ahogy telt az idő, az álmaim, mint a látomások, egyre közelítettek ahhoz, amit már úgy hívunk, hogy a való. Aztán jött ez a reggeli piacos eset. Szörnyen megijedtem. Gondolhatja, hogy nem a hecc kedvéért kerestem fel Önt, így szombat délután, Doktor Úr.

#

A Doktor ezen a szombat estén hosszasan hallgatott, majd nyugtatókat írt fel, és pihenőt javasolt. Bár ő is tudta, hogy az öregnek nem sokkal ezután teljesen megbomlik majd az agya, s mindez szinte biztosan haszontalan. S ahogy megjósolta, valóban csak erősödtek a hallucinációk. Pár nap múlva a beteg el nem múló szomjúságra kezdett panaszkodni, hogy még mindig inna, pedig már majd szétreped. Később arra, hogy úgy érzi, mintha a lába trágyafészekbe eresztett volna gyökeret. A következő nap pedig egyszerűen csak eltűnt otthonról, se telefon, se semmi, és hiába kutatták végig a környék kocsmáit az otthoniak. Az öreget végül a rendőrség találta meg, ahogy egy külvárosi játszótéren nyakig a homokba takarózva süttette a kopasz fejét.

Mivel az utóbbi esetnek gyorsan híre ment, a családnak segítséghez kellett fordulnia. A megbízott orvos, mikor a kerekesszéket betolták, a különféle ismeretlen eredetű és összetételű narkotikumok veszélyeiről beszélt. Hogy ezek az újonnan elterjedt serkentőszerek, amelyeket a fiatalok a nagyobb hatás kedvéért a 3D kalandokhoz használnak, beláthatatlan károkat okozhatnak egy eleve megterhelt, idősebb ember idegrendszerében. Bár a lehetséges mellékhatásokat még szinte sejteni sem lehet, még akár az is előfordulhat, hogy az öreg egy életre rajta marad a tripen. Végül aztán az orvos azt javasolta, költöztessék otthonba, hogy viseljék a gondját szakemberek. Ha meg bárki kérdezné, mondják, hogy közönséges agyvérzés vagy demencia.

Mikor anya és a fiúk utoljára meglátogatták, ahogy ott feküdt az ágyon, már csak egy nagyra hízott, büszke görögdinnye volt, aki boldogan lógott a hosszúra nőtt infúziócső kacsokon. S nem várt mást, csak hogy a csilingelő szépre duzzadt testét a csősz végre a földről fölvegye.

De a csősz nem jött, sem a tolvajok, sem őzek, sem semmilyen más vadállatok. Csak a Lőrinc köszönt be egyszer hozzá egy rövid, szomorú vizitre, amely után a gömbölyű koponyában mind elrohadt a sok hús és mind meddővé váltak a magok.

Ma reggel szörnyű tripem volt!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top