+ Irodalom

Amikor egy narancs csodákra képes

Felnőttként akartam egy ilyen plasztik férfit az ágyamba. Ám mikor sikerült vennem egy szexbabát, az egész már nem volt olyan érdekes. Húsz centis intim ide vagy oda…

Próba szerecsen

Írta: Gulisio Tímea

Eddig csak kívülről néztem a próbababákat. Sokszor elképzeltem, milyen lehet egész nap, egész éjjel mozdulatlanul pózolni a neonfényben. Hányan elmennek előttük, hányan állnak meg, hányan keresnek hiába szemkontaktust az ürességgel. Irigyeltem ezt a merev állandóságot. Nem áznak, nem fáznak, nem kell vizsgázniuk, nincsen szerelmi bánatuk. Csak vannak. A ruha változik néha, de az mindegy. Gyerekként egy akartam lenni közülük. Felnőttként akartam egy ilyen plasztik férfit az ágyamba. Ám mikor sikerült vennem egy szexbabát, az egész már nem volt olyan érdekes. Húsz centis intim ide vagy oda, az elfeledett tárgyak közt végezte, a pincében, régi bútorok, kerék nélküli biciklik, törött akváriumok és kisiskolás tankönyvek társaságában. Az egerek biztos elszórakoztak vele.

Megint itt az advent. Az utcai árusbódékban nem veszek semmit, a kürtőskalács és mézeskalács illatának lopásáért nem büntethetnek meg. A narancs aromája nagyanyámat juttatja eszembe, és a régi karácsonyokat. (Amiket nyilván csak az idő szépít meg.) Akkoriban az ünnepek tartozéka volt, ma már pár száz forintért bárki vehet egy nagy vödörrel. A napköziben félbevágva kaptuk, hetente egyszer. Senki nem mondta, hogy meg kell pucolni, így héjastól ettük. Ez a szokásom megmaradt, csak később már suttyomban kaptam be egy-egy nosztalgiafalatot a héjból. Mostanáig. Tomi barátomtól megtudtam, hogy mikor az országba érkezik pl. Egyiptomból, az egész szállítmányra permetet és egy viaszréteget fújnak. Hát ezért nőtt mindig hólyag a nyelvemre tőle?

Nem is ettem egy darabig, mígnem a karácsonyi vásáron egy csuhé-Betlehemben találkoztam egy szerecsennel. Szabályos, hófehér fogsor, mahagóni színű bőr, piros, a derekán övvel összekötött lepel. Fel se tűnt, hogy mit keres itt, bizonyára a szerecsen király szerepére kérték fel valami gyerekelőadásban. Kézzel-lábbal mutogatva kommunikáltunk, valamiért kölcsönösen vonzzuk egymást a fekete pasikkal. Mikor elköszöntem tőle, egy szép, érett narancsot nyújtott át nekem. Olyan kedvesen mosolygott, hogy nem utasíthattam vissza. Gondoltam, majd odaadom egy koldusnak. Vagy feldarabolom, és a radiátorra teszem, hogy illatozzon.

– Ez különleges narancs – magyarázta félig angolul, félig makogva-mutogatva – varázsereje van, mindenképp egyem meg.

Nem hiszek a babonákban, de nem tagadom, azért örültem neki. Kézitáskámba ejtettem, és el is feledkeztem róla.

Másnap dugóba kerültem, már két órája ültem a kocsiban, és kezdtem iszonyúan szomjazni. Ásványvíztartalékaim kifogytak. A táskámban matattam egy megkövesedett rágó után kutatva, mikor tenyerembe simult egy hűvös gömb: a narancs. Hála Istennek! – sóhajtok fel. Tényleg nem holmi gyümölcs, életmentő! A körmöm épp levágtam, bicska nem volt nálam, meghámozni nem tudtam, így ahogy volt, héjastól beleharaptam. Édes-savanykás leve úgy hatott, mint a sivatagi vándorra egy kaktusztej-dzsúz. Kicserepesedett szám itta a friss narancslét. Pillanatok alatt bekebeleztem az egészet. Szükségletem kielégítése után jutott csak eszembe, mennyi méreganyagot és viaszt juttattam szegény szervezetembe, amit már így is eleget rongálok mindennapos ivászatommal.

– Á, hülyeség! Az a néger biztos bio cuccot hozott, saját fogyasztásra, egyenest Afrikából, hogy honnan a csudából. Arrafelé nem törődnek az ilyesmivel – nyugtattam magam – De mi van, ha szemmel még nem látható bébi skorpiót nyeltem le, megnő a hasamban, és belülről felfal?

Tudom, túl sok horrort nézek. De amit most leírok, az elsőtől az utolsó szóig igaz.

Szenteste napja volt. A szokásosnál korábban keltem, felébresztett egy, a házunk előtt elhaladó csilingelő póniszán. Egy nagy csapat gyerek rohant ujjongva utána. Azt terveztem, bemegyek a belvárosba megnézni a karácsonyi műsort, de már a fésülködéssel is gondjaim akadtak. Tagjaim úgy elgémberedtek a fekvéstől – akkor azt hittem, attól – hogy alig bírtam megemelni a karom. Lábam hideg volt, térdem kattogott. Lépteim kopogtak a fürdőszoba kövén. Pedig még fel sem vettem a magas sarkú csizmám.

Lágytojást főztem. Valamiért képtelen voltam megfogni a kiskanalat. Ujjaim nem engedelmeskedtek.

– Idegzsábát kaptam, vagy mi? Öregszem? Még csak huszonnyolc vagyok.

Tudtam, hogy valami baj van. De ilyenkor egy rendelő sincs nyitva. Az ügyeletre meg mivel mennék. Hogy elgémberedtem, és olyan furcsán érzem magam? Agyvérzést kaptam? Ki kéne már nőnöm a hülye hipochondriát! Macskajaj? Kizárt.

Tárcsáztam Betti barátnőm számát, felvette, de mivel egy szót sem tudtam kinyögni, letette. Újra hívtam. Ekkor is csak halk, artikulálatlan nyögések hagyták el a számat.

Nagy nehezen kijutottam a házból. Nagy pelyhekben esett a hó. Végtagjaim egyszerre voltak természetellenesen merevek és olyan ruganyosak, hogy kis lábaim járás közben kis híján a földig hajoltak. Mintha gumiból lennének. Ezt nem foghattam sokáig a jeges utakra, és a tegnap este fogyasztott forralt borra. A narancsra is nehezen. Tévedtem. Viszont eszembe juttatta a szerecsent. Belőle kinéztem, hogy ért a természetgyógyászathoz. Már az se zavart volna, ha elmormol felettem pár varázsigét, és tenyerébe köpve kéri ősei szellemeit, hogy gyógyítsanak meg.

– Hello, how are You? – mondtam volna, de néma maradtam. Ennek ellenére válaszolt:

– Ooo, Timejja! Am fin, tonks. And Yu? – kérdezte tört angolsággal.

Nem lepődött meg azon, hogy nem felelek. Folytatta. Megtudtam, hogy az egész a narancs miatt van, és hogy ne izguljak, minden rendben lesz, ez a legjobb dolog, ami történhetett velem, a legszebb karácsonyi meglepetés, egy valóságos csoda. Mert hogy ő gondolatolvasó bölcs, és látta a szememben, hogy a legmélyebben vágyom arra, hogy egy magas, izmos, sötét bőrű férfi babája legyek. Hm, ezt eltalálta. De miért kellett ehhez babává változtatnia? Mert ő is egy csuhébáb, magyarázta. Azért volt a Betlehemben. Csak rám várt. Miattam, az érintésemtől változott vissza emberré. Egy nagy szerelme, – akit elhagyott egy másik nőért – varázsolta ezer évvel ezelőtt bábbá. Az ezredik esztendőben kereshetett először párt magának. Én vagyok a kiválasztott. Örvendek.

– Én legalább kirakatbábu vagyok, nekik nem kell a hidegben egy Betlehem-makettban ücsörögni. Ezer évig.

– Bármeddig élhetsz – jegyezte meg Boldizsár (akinek nevét tudtam, pedig meg sem kérdeztem).

– Te tudsz magyarul? Eddig miért nem mondtad? – üzentem neki gondolatátvitellel.

– Én minden nyelven tudok, ahogy most már te is. Most egyébként az anyanyelvemen beszéltem, és te a saját nyelvednek hallottad. Immár egyek vagyunk. Gyere, hazaviszlek.

– Nem, szó se lehet róla! Afrikába?

– Dehogy. Hozzád. Fáradt lehetsz.

– Az igaz.

Hagytam, hogy erős vállaira emeljen. Ilyen biztonságban még sose éreztem magam.

– Megetetsz? – kérdeztem közös nyelvünkön.

– Természetesen, Drágám – felelte, azzal szalvétát kötött a nyakamba, gondosan megigazgatta, fogott egy üres tányért és egy kanalat, amit falatonként a számhoz emelt. Elképzeltem az ízét, finom volt: krumplipüré reszelt sajttal. Utána mézes-citromos csipkebogyóteát főzött. Szolidaritásból ő is csak a gőzét lélegezte be.

Így teltek napjaink, heteink, majd hónapjaink. Esténként filmet néztünk, majd Boldizsár karjaiban aludtam el. Nyitott egy üzletet, ahol eredeti egzotikus, kézzel készített ruhákat lehet kapni. Reggel kilenctől délután négyig dolgozott. Engem gyötört a magány, kértem, hogy vigyen magával az üzletbe, nem buktatom le, hiszen mozdulni sem tudok. Tökéletes bábuvá alakultam. Nehezen, de rávettem, hogy a bolt egyik sarkába állítson. Onnan néztem némán a vevőket, örökké vidám raszta lányokat, lányuknak valami különlegességet kereső duci középkorú nőket és fiatal anyukákat, akik valami trendi afrikai gyerekcipelő batyura áhítoztak. Elég sablonosak voltak. Mígnem betért egy szép, szőke tündérarcú lány. Sálakat vett, rózsaillata messzire kísérte. Boldizsárra mosolygott, aki, miután kilépett az ajtón, még sokáig nézett utána. Másnap is jött. Azután is.

A kedvesem aztán otthon hagyott azzal az ürüggyel, hogy az üzletet átrendezik. Nem hittem neki. Sírtam volna, ha lett volna könnyem.

Egyedül maradtam egész héten, majd a következő héten. Június eleje volt már. Szerettem volna érezni a hőséget, a nyári zivatarok hűsét a bőrömön. Embereket látni. Legalább.

Siralmas állapotomat látván – ha mindig egyformán kifejezéstelen arcomra néz, senki más nem vette volna észre – megszánt, és a bolt kirakatába állított. Balomon egy hosszú fekete hajú cicababa, jobbomon egy szőke cicafiú.

– Ha igazi lennél, buzi lennél – gondoltam.

– Ezt kikérem magamnak! Barátnőm van! Az, aki melletted áll, Jennifer! – szólalt meg a fiú manöken-baba.

– Micsoda? Még hogy én veled? – kelt ki magából a lánybaba – Mikor megcsaltál?

Körülnéztem, vajon kivel. Ez nem is derült ki. Ők ketten, Jenny és Thomas, miután összebékítettem őket, a legjobb barátaim lettek. Kedvenc szórakozásunk az úgynevezett „emberezés” lett. Ilyenkor tudatosan figyeltük, és elemeztük az utcán elhaladó alakokat. Milyen emberek lehetnek? Titkon irigyeltük őket.

Aztán lassan kezdett unalmassá a kirakatlét, az állandó neonfény.

– Itt normálisan aludni se lehet – panaszoltam Boldizsárnak.

– Te akartál kirakati bábu lenni.

– Változtass vissza! – esedeztem.

– Mivé?

– Emberré!

– Hiszen most is az vagy!

–  Néma, béna baba vagyok! – kiáltottam toporzékolva.

Akkor döbbentem rá, hogy tényleg. Réges régen, ki tudja, mikor visszaváltoztam, csak kényelmesebb volt a kirakatban állni, mint a való életet élni. Egy ideig.

– Én viszont már nem sokáig maradhatok – húzta fel szomorúan ingujját Boldizsár – Alkarja rőt lett és foszlott: egy csuhébáb keze – Télen vissza kell mennem a Betlehembe. De már nem leszek egyedül – mutatott a sarokban, egy széken ülő csuhélányra. Feltűnően hasonlított egykori szép vevőjére, akivel megcsalt. Most rózsa helyett narancs illatot árasztott.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top