Idén ősszel, egy római út során sikerült megszervezni, hogy otthonában találkozhassak a 92 éves Andrea Camillerivel – meséli Kürthy Ádám a Montalbano-könyv fordítója. – Ez egy sokéves folyamat megkoronázása volt életemben: 2011-ben került kezembe egy kötet (Un mese con Montalbano – Egy hónap Montalbanóval), amely hamarosan újfajta olvasmányélménnyel ajándékozott meg:
„De jó lenne lefordítani!”
– jó lenne vele tölteni az időt, és jó lenne minél több olyan emberrel megismertetni, akik nem tudnak olaszul, vagy másképp nem jutnának hozzá a könyvhöz. Tudtam viszont, hogy ez a terv így még kevés: a 
sürgetőbb, határidős teendők és feladatok között az ilyesmi biztosan elkallódik. Ezért kerestem neki határidőket, és kerestem arcokat, hogy megszemélyesítsem a „minél több embert”. Egy-egy születésnapra, névnapra vagy karácsonyra kiválasztottam egy-egy ismerőst, barátot, családtagot, és egy (vagy) több hozzájuk illő történetet, és ezeket a fordításokat ajándékoztam nekik egy-egy kézi gyártású kötetben. Sikerült felvenni a ritmust, és mikor elfogytak az ünnepek, a fordítás akkor is ment tovább, akárcsak az autóbusz, ahol fordítottam, mert ott volt rá szabad időm.
Elkészült a teljes kötet, de hátra volt még az a része, hogy csakugyan eljuthasson ahhoz a „minél több emberhez”. Hosszú idő telt el – közben azért időről időre elővettem, és javítgattam a magyar változatot. 2017-ben, 6 évvel az első tollvonások után az Európa Könyvkiadó úgy döntött, megjelenteti a fordítást – célt ér a kezdeti szándék. Ennél nagyobb jutalom tényleg csak az lenne, ha az a „minél több ember” tényleg minél több lenne, hogy hosszútávú célom minél jobban teljesülhessen. Mert azt hiszem, akinek csak a kezébe kerül, remek olvasmányélménnyel fog gazdagodni. Hálás leszek, ha megosztod a történetet vagy a könyvet, ha megjegyzed magadnak, hogy elolvasd vagy megajándékozz vele valakit. Hálás leszek mindenkinek, aki kezébe veszi, és olvassa.
– Mi volt az, ami ilyen mélyen megszólított Montalbano történeteiben?
A jó szövegek? Az, hogy még sosem jártam Szicíliában, és mégis úgy érzem miattuk, hogy ha lepottyannék a szigetre, csupa ismerős venne körül? Most csak találgatok. Egyvalami viszont már korábban is megfogalmazódott bennem: Camilleri hosszú tévés és színházi dramaturgi pályafutás után kezdett csak neki a Montalbano-történeteknek. 1994-ben, az első regény megjelenésekor már 69 éves volt. Az ebből adódó látásmód, a leszűrt élettapasztalat mind nagyon összeérett a történeteiben. A figurák többnyire fiatalabbak nála, de úgy vannak megírva, hogy érződik bennük egy komplett ív, egy életpálya, amelyre a cselekmény pillanataiban talán maguk sem látnak rá. Ugyanakkor különösen megragadóak az öreg szereplők, akik viszont már az életút végéről tekintenek vissza.
Persze az életkor önmagában még nem elég: Camilleri káprázatos mesemondó – ezt akkor is tapasztalhattam, mikor magyarországi látogatásairól beszélt. Egy-két fordulattal megrajzol egy figurát, és az emlékek szinte kész, kerek történetként hangzanak el a szájából. De tévedés lenne azt hinni, hogy pusztán erre az adottságra támaszkodik: időben távolabbi műveit együtt olvasva látszik, hogy változik a nyelvezete, és saját bevallása szerint, ha valamiért nem jelenik meg azonnal egy mű, amellyel már elkészült, elő-előveszi, és átírja, javítgatja. Szóval a látszólagos spontaneitás gondos munka eredménye.
– Hogyan kerültél az olasz nyelv vonzáskörébe, és mi az, amit a fordítói munka során, az apró javítgatásokkal vissza akartál adni az olvasóknak?
Leginkább azt lehet mondani, hogy az olasz nyelvbe szerencsésen belecsöppentem: a családomban már jócskán kialakult az Olaszország iránti rajongás, mikor megszülettem, kiskorom óta rendszeresen visszajártunk nyaralni. Kint körülvett az olasz nyelv, majd szép sorjában jöttek a helyzetek, ahol meg kellett szólalni: leküldtek kenyérért a pékhez, pizzáért a pizzériába, és így lassan megszólalni is megtanultam. Aztán később, mikor nem utaztunk, de már itthon is elérhetővé váltak a külföldi tévécsatornák, a sorozatok és többnyire megkapó helyszíneik szolgáltak Olaszország-pótlékként – és egyúttal nyelvi tréningként is.
Az apró javítgatások abból a dilemmából adódtak, hogy Montalbano nyelve olasz ugyan, de szicíliai. A szerző, Camilleri maga is így határozza meg magát egy helyen:
„Olasz író Szicíliából”
– tehát nem elkülönülni akar az olasztól, hanem a sziget sajátos ízével és mentalitásával szövi át és gazdagítja azt. A köznyelv és a dialektus közötti jövés-menés nagyon hangulatos, és helyenként komoly jelentéssel is bír. Camilleri azt taglalja egyik esszéjében, hogy a maffia által meggyilkolt kiváló bíró, Giovanni Falcone épp azért ért el akkora sikereket, mert dialektusban tudta vallatni a bűnözőket, ők pedig sokkal könnyebben adtak ki információt a „hazai” dialektusukban, mint mikor a hivatalos olasz nyelv kifejezései mögé bújhattak.
Ez a kettősség magyarul nehezen visszaadható, mert nem megfeleltethető semmilyen nyelvi viszonynak, meg aztán végtelenül mesterkélten hangzana, ha egy adott, markánsabb tájszólást feleltetnék meg, és helyezném a szicíliai dialektus helyébe ebben a kapcsolatrendszerben. Ezért inkább ízt próbáltam neki adni itt-ott, inkább jelezni, mint reprodukálni. De vigyázni kellett, mert mindemellett az elbeszélések stílusa nagyon gördülékeny is, a párbeszédek keresetlennek hatnak – hallatszik rajtuk Camilleri dramaturgi rutinja –, és ezt a hatást talán még fontosabbnak tartottam visszaadni.
Azt hiszem, a szövegek 8-10 változaton keresztülmenve érték el a kiadásban is megjelenő alakjukat. Fontos még megjegyezni, hogy a köztes változatoknak mindig akadt egy-egy türelmes olvasója (a családból, vagy az egyetemről egy-egy tanár és jóbarát) – az ő megjegyzéseikért és törődésükért nagyon hálás vagyok.
– Ügyesen fogtad magad fordítói munkára azzal, hogy személyeknek ajándékoztad az egyes epizódokat. Ők hogyan fogadták? Vagy még inkább: mit reméltél, hogyan fogadják? Beavatnál néhány történetbe?
Bután hangzik, ha azt mondom, hogy talán nem is szeretném tudni? Ha az ember olyasmit ad, ami ennyire kedves neki, a legnagyobb jóindulat mellett is nagyon nehéz, hogy ugyanannyit jelentsen annak is, aki kapja. Persze azért ebben bíztam, de jobb az ilyesmit nem firtatni, és meghagyni a bizalom szintjén. Másrészt ez a fordítói munka sajátossága is: az ember dolgozik a szöveggel, javítgatja, a megjelenés előtt még kap visszajelzést, de a szöveg megjelenése után elköszön a szövegtől, és marad egy többé-kevésbé megbízható benyomása arról, hogy milyen munkát végzett. A visszajelzés persze mindig jól esik, de legalábbis tanulságos. Ez viszont már inkább szakmai, mint személyes szempont.
Az ajándékozási folyamatnak volt még egy elmaradhatatlan része, amelyről eddig csak közvetve szóltam: ugyanis eleinte nem tudtam, hogyan lehetne a fordításokat prezentálható formába hozni, hogy ne csak néhány fénymásolópapírt nyomjak az ember kezébe. A nagy tanakodásban szerencsére a Várfok utcába tévedtem, és észrevettem a Matató könyvkötő műhelyt. A kérdés ezzel meg is oldódott, jobb kezekbe nem is kerülhettek volna az ajándékok. Mikor elkészült a kötet teljes anyaga, abból is készíttettem egyedi példányt. De azért az Európa kötetét talán még jobb érzés kézben tartani – és persze a kettő között is szükség volt még egy-két fordulónyi javítgatásra.
– Hogyan sikerült megszervezni a szerzővel, Andrea Camillerivel való találkozást? Mi ennek a története?
Az első ötletet az olasz tévé adta: 89. születésnapjára készítettek róla egy dokumentumfilmet, melynek az a kerettörténete, hogy a szintén szicíliai narrátor elhatározza: meglátogatja, hogy köszönetet mondjon, amiért a Montalbano-könyveknek köszönhetően végül még a rideg milánói közeg is befogadta. Azóta bujkált a fejemben, hogy tényleg, ezt az embert meg is lehet látogatni. Mikor aztán az Európa kapcsolatba lépett a kinti könyvkiadóval, már karnyújtásnyira került a dolog – és mivel amúgy is épp Rómában volt dolgom, megkértem, szerezzenek hozzá elérhetőséget. Hamar meg is kaptam az ügynöke e-mailjét, és onnantól már viszonylag egyszerűen sikerült összehozni a találkozót.
– A Camillerivel készült videóban azt mondja a szerző, hogy azért is fontos számára ez a könyv, mert úgy gondolja, sikerült társadalmi korrajzot készítenie, mintegy útmutatót adni a szicíliaiak jelleméhez. Te hogyan írnád le őket, nőket, férfiakat, gondolkodásukat, életvitelüket? Merthogy nálunk Szicília szinonimája a maffia.
Valóban, ez Szicília kevéssé előnyös nemzetközi marketingje. És természetesen jut belőle a történetekbe is – a sztereotípiáknál jóval árnyaltabban. Ugyanis a maffia – akárcsak egy diktatúra – valamitől működik. Nem csak úgy kívülről ráül egy országra, közösségre: olyan működési elv hajtja, amely – akármennyire negatív is – valamilyen módon rezonál a közösség jelentős részének felfogásával. Vannak aktív résztvevői, vannak, akik csak a passzivitásukkal segítik – de akárhogy is, szükségszerűen mindenki együtt él vele.
De ne csak a maffiáról beszéljünk, mert van ott még csomó minden: az ókori görög maradványoktól kezdve a normann behatásig, az arab kultúra nyomaiig (pl. Az agyagkutya című, magyarul is olvasható regényben) és a spanyol uralom emlékeiig. Ott van a dialektus, ott vannak a hegyek és a rájuk épült városok a sziget közepén, ott van a tenger, a napsütéses part, ahol kis túlzással úgy lehet élvezni a tenger gyümölcseit, mintha itthon a fáról szednénk le az almát. Ha a klasszikus zenére gondolunk, ott van Vincenzo Bellini, ha az irodalomra, Pirandello, és most már nyugodtan elmondható, hogy oldalági rokona, Camilleri is hozzátartozik a szicíliai kulturális örökséghez.
Ami az útmutatót illeti: azt magam sem tudnám jobban szavakba önteni, mint a történetek – csak azt tudom javasolni, hogy aki kíváncsi, kóstoljon bele, úgysem fogja megbánni.
– Egyébként láttad a tévésorozatot? Könyv és film hogyan viszonyul egymáshoz?
Természetesen igen, azt hiszem, az összes eddigi részt láttam. Sőt, talán az egész a filmtől indult. Először nem volt kedvem nézni, mondván: úgyis annyi krimit láttam már. De aztán mégis odaültem, és onnan már nem volt visszaút. Az Idegennyelvű Könyvtárból kölcsönöztem ki az első darabokat – még az is lehet, hogy épp a most megjelenő elbeszéléskötet volt az első –, mostanra már viszont kezd komollyá válni a saját Camilleri-gyűjteményem is.
Könyv és film viszonya nagyon érdekes, és kimondottan szórakoztató. Mivel Camilleri előbb volt dramaturg, mint író (és részt vett Maigret felügyelő olasz megfilmesítésében), a tévéfilmes verziók elkészítésében is magától értetődő módon vállalt szerepet. Egy-egy epizód sokszor több novellát kombinál össze: ilyenkor gyakran megváltozik az is, hogy ki a bűnös, és izgalmas megfigyelni, hogyan fonódnak össze a különböző történetek. Szóval a mezei tévénéző számára is lebilincselő, de az olvasóknak mintegy külön jutalomként plusz izgalmakat is tartogat.
Az is világos, hogy a szerző biztos kézzel nyúl a saját történetéhez, és mintegy újraírja a képernyőre. Mivel mindkét médiumban nagy rutinja van, jól tudja, mi működik az egyikben, és mi a másikban. Előbb láttam például egy részt (A fazekas telke), ahol az egyik jelenetben a rendőrök nagyheti passiójátékot néznek – ez adja aztán a kulcsgondolatot az adott ügy megoldásához. Később kezembe került a könyv is, és izgatottan vártam a jelenetet – ám végül rájöttem, hogy nincs sehol: ott a felügyelő csak egy könyvet olvas (egyébként épp egy Camilleri-szerzeményt). A papíron működő játékot tehát magabiztosan felcseréli egy olyanra, ami a képernyőn működik megfelelően. Kétlem, hogy ezt a szerzőn kívül más is meg merte volna húzni.
Pietro Germi
– Ha tehettem, mindig megnéztem a sorozatot, nem is annyira a krimi műfaja miatt, inkább azért, mert Montalbano végtelenül szimpatikus. Mint férfi kemény, miközben rezzenéstelen arccal nyomja a poénokat. Neked ott volt a könyvben a színész, Luca Zingaretti?
Mivel előbb láttam a sorozatot, természetesen ott volt, igen. A filmek sikeréhez az ő nagyszerű alakítása is komolyan hozzájárul. Bár római születésű, sikeresen bújt bele a szicíliai nyelvbe és habitusba. Azt hiszem, nehéz is lenne máshogy elképzelni. Érdekes viszont, hogy Camilleri fejében igencsak másképp nézett ki a figura. Többször is nyilatkozta, hogy a sorozat készítésének kezdetén Pietro Germit tudta volna elképzelni a szerepben – ha nem halt volna meg jóval korábban –, de igazán nem is kitalálta Montalbanót, hanem egyszer csak szembejött vele, miután már megírta.
A történet szerint 1998-ban a Cagliari Egyetem meghívására érkezett Szardíniára, és a reptéren Giuseppe Marci professzor várta, kezében egy Camilleri-kötettel, hogy legyen miről megismerni. Ő pedig ekkor döbbent rá, hogy ez Montalbano, ő jött ki elé a reptérre. A filmsorozat készítésének kezdetén meg is kérte, hogy küldjön magáról képeket. Végül nem találtak hozzá hasonló színészt, és – szerencsére – jöhetett Zingaretti. De nem árt észben tartani, hogy a könyvekben Montalbanónak haja is van, meg bajsza is. Ezzel – a még megjelenés előtt álló – utolsó Montalbano-regény eleje is játszik majd.
Marci és Zingeretti
– Lesz-e folytatás? Ha nem, miért? Ha igen, merre?
Ami a regényeket illeti, biztosan. Camilleri a biztonság kedvéért előre megírta az utolsó Montalbano-regényt (és azóta persze már át is írta), de azóta már több közbenső darabot is megírt, és remélem, még jó pár évig folytathatja is. A tévésorozat Olaszországban évek óta stabilan 10 milliós feletti nézettséget hoz, úgyhogy azt is folytatják – idén múlt 18 éve, hogy az első részt leadták: az egyetlen szomorúság az, hogy egy-két kiváló mellékszereplő már kihalt a sorozatból.
Hogy itthon lesz-e folytatása, az nagy kérdés, és attól függ, mennyire kíváncsiak az emberek a most megjelenő kötetre. Engem a lendület annyira elkapott, hogy gyakorlatilag kiadásra készen áll még egy kötet, benne 20 elbeszélés, Montalbano szilvesztere címmel – egyébként az eredeti sorrendben is ez következik az Egy hónap a felügyelővel után. Nagyon remélem, hogy megtetszik az olvasóknak, mert olaszul ezen kívül megjelent még két másik elbeszéléskötet, meg vagy húsz regény – és semminek sem örülnék jobban, mintha még hosszú ideig foglalkozhatnék a Montalbano-szövegekkel.
