+ Interjú

Hogyan került Montalbano felügyelő Magyarországra?

Egy kalandos történetet olvashattok itt Olaszországról és Szicíliáról, amit Kürthy Ádám mesél el Andrea Camilleri Montalbano című könyvének fordítója.

Camilleri és Ádám

Idén ősszel, egy római út során sikerült megszervezni, hogy otthonában találkozhassak a 92 éves Andrea Camillerivel – meséli Kürthy Ádám a Montalbano-könyv fordítója. – Ez egy sokéves folyamat megkoronázása volt életemben: 2011-ben került kezembe egy kötet (Un mese con Montalbano – Egy hónap Montalbanóval), amely hamarosan újfajta olvasmányélménnyel ajándékozott meg:

„De jó lenne lefordítani!”

– jó lenne vele tölteni az időt, és jó lenne minél több olyan emberrel megismertetni, akik nem tudnak olaszul, vagy másképp nem jutnának hozzá a könyvhöz. Tudtam viszont, hogy ez a terv így még kevés: a sürgetőbb, határidős teendők és feladatok között az ilyesmi biztosan elkallódik. Ezért kerestem neki határidőket, és kerestem arcokat, hogy megszemélyesítsem a „minél több embert”. Egy-egy születésnapra, névnapra vagy karácsonyra kiválasztottam egy-egy ismerőst, barátot, családtagot, és egy (vagy) több hozzájuk illő történetet, és ezeket a fordításokat ajándékoztam nekik egy-egy kézi gyártású kötetben. Sikerült felvenni a ritmust, és mikor elfogytak az ünnepek, a fordítás akkor is ment tovább, akárcsak az autóbusz, ahol fordítottam, mert ott volt rá szabad időm.

Elkészült a teljes kötet, de hátra volt még az a része, hogy csakugyan eljuthasson ahhoz a „minél több emberhez”. Hosszú idő telt el – közben azért időről időre elővettem, és javítgattam a magyar változatot. 2017-ben, 6 évvel az első tollvonások után az Európa Könyvkiadó úgy döntött, megjelenteti a fordítást – célt ér a kezdeti szándék. Ennél nagyobb jutalom tényleg csak az lenne, ha az a „minél több ember” tényleg minél több lenne, hogy hosszútávú célom minél jobban teljesülhessen. Mert azt hiszem, akinek csak a kezébe kerül, remek olvasmányélménnyel fog gazdagodni. Hálás leszek, ha megosztod a történetet vagy a könyvet, ha megjegyzed magadnak, hogy elolvasd vagy megajándékozz vele valakit. Hálás leszek mindenkinek, aki kezébe veszi, és olvassa.

– Mi volt az, ami ilyen mélyen megszólított Montalbano történeteiben?

A jó szövegek? Az, hogy még sosem jártam Szicíliában, és mégis úgy érzem miattuk, hogy ha lepottyannék a szigetre, csupa ismerős venne körül? Most csak találgatok. Egyvalami viszont már korábban is megfogalmazódott bennem: Camilleri hosszú tévés és színházi dramaturgi pályafutás után kezdett csak neki a Montalbano-történeteknek. 1994-ben, az első regény megjelenésekor már 69 éves volt. Az ebből adódó látásmód, a leszűrt élettapasztalat mind nagyon összeérett a történeteiben. A figurák többnyire fiatalabbak nála, de úgy vannak megírva, hogy érződik bennük egy komplett ív, egy életpálya, amelyre a cselekmény pillanataiban talán maguk sem látnak rá. Ugyanakkor különösen megragadóak az öreg szereplők, akik viszont már az életút végéről tekintenek vissza.

Persze az életkor önmagában még nem elég: Camilleri káprázatos mesemondó – ezt akkor is tapasztalhattam, mikor magyarországi látogatásairól beszélt. Egy-két fordulattal megrajzol egy figurát, és az emlékek szinte kész, kerek történetként hangzanak el a szájából. De tévedés lenne azt hinni, hogy pusztán erre az adottságra támaszkodik: időben távolabbi műveit együtt olvasva látszik, hogy változik a nyelvezete, és saját bevallása szerint, ha valamiért nem jelenik meg azonnal egy mű, amellyel már elkészült, elő-előveszi, és átírja, javítgatja. Szóval a látszólagos spontaneitás gondos munka eredménye.

– Hogyan kerültél az olasz nyelv vonzáskörébe, és mi az, amit a fordítói munka során, az apró javítgatásokkal vissza akartál adni az olvasóknak?

Leginkább azt lehet mondani, hogy az olasz nyelvbe szerencsésen belecsöppentem: a családomban már jócskán kialakult az Olaszország iránti rajongás, mikor megszülettem, kiskorom óta rendszeresen visszajártunk nyaralni. Kint körülvett az olasz nyelv, majd szép sorjában jöttek a helyzetek, ahol meg kellett szólalni: leküldtek kenyérért a pékhez, pizzáért a pizzériába, és így lassan megszólalni is megtanultam. Aztán később, mikor nem utaztunk, de már itthon is elérhetővé váltak a külföldi tévécsatornák, a sorozatok és többnyire megkapó helyszíneik szolgáltak Olaszország-pótlékként – és egyúttal nyelvi tréningként is.

Az apró javítgatások abból a dilemmából adódtak, hogy Montalbano nyelve olasz ugyan, de szicíliai. A szerző, Camilleri maga is így határozza meg magát egy helyen:

„Olasz író Szicíliából”

– tehát nem elkülönülni akar az olasztól, hanem a sziget sajátos ízével és mentalitásával szövi át és gazdagítja azt. A köznyelv és a dialektus közötti jövés-menés nagyon hangulatos, és helyenként komoly jelentéssel is bír. Camilleri azt taglalja egyik esszéjében, hogy a maffia által meggyilkolt kiváló bíró, Giovanni Falcone épp azért ért el akkora sikereket, mert dialektusban tudta vallatni a bűnözőket, ők pedig sokkal könnyebben adtak ki információt a „hazai” dialektusukban, mint mikor a hivatalos olasz nyelv kifejezései mögé bújhattak.

Ez a kettősség magyarul nehezen visszaadható, mert nem megfeleltethető semmilyen nyelvi viszonynak, meg aztán végtelenül mesterkélten hangzana, ha egy adott, markánsabb tájszólást feleltetnék meg, és helyezném a szicíliai dialektus helyébe ebben a kapcsolatrendszerben. Ezért inkább ízt próbáltam neki adni itt-ott, inkább jelezni, mint reprodukálni. De vigyázni kellett, mert mindemellett az elbeszélések stílusa nagyon gördülékeny is, a párbeszédek keresetlennek hatnak – hallatszik rajtuk Camilleri dramaturgi rutinja –, és ezt a hatást talán még fontosabbnak tartottam visszaadni.

Azt hiszem, a szövegek 8-10 változaton keresztülmenve érték el a kiadásban is megjelenő alakjukat. Fontos még megjegyezni, hogy a köztes változatoknak mindig akadt egy-egy türelmes olvasója (a családból, vagy az egyetemről egy-egy tanár és jóbarát) – az ő megjegyzéseikért és törődésükért nagyon hálás vagyok.

– Ügyesen fogtad magad fordítói munkára azzal, hogy személyeknek ajándékoztad az egyes epizódokat. Ők hogyan fogadták? Vagy még inkább: mit reméltél, hogyan fogadják? Beavatnál néhány történetbe?

Bután hangzik, ha azt mondom, hogy talán nem is szeretném tudni? Ha az ember olyasmit ad, ami ennyire kedves neki, a legnagyobb jóindulat mellett is nagyon nehéz, hogy ugyanannyit jelentsen annak is, aki kapja. Persze azért ebben bíztam, de jobb az ilyesmit nem firtatni, és meghagyni a bizalom szintjén. Másrészt ez a fordítói munka sajátossága is: az ember dolgozik a szöveggel, javítgatja, a megjelenés előtt még kap visszajelzést, de a szöveg megjelenése után elköszön a szövegtől, és marad egy többé-kevésbé megbízható benyomása arról, hogy milyen munkát végzett. A visszajelzés persze mindig jól esik, de legalábbis tanulságos. Ez viszont már inkább szakmai, mint személyes szempont.

Az ajándékozási folyamatnak volt még egy elmaradhatatlan része, amelyről eddig csak közvetve szóltam: ugyanis eleinte nem tudtam, hogyan lehetne a fordításokat prezentálható formába hozni, hogy ne csak néhány fénymásolópapírt nyomjak az ember kezébe. A nagy tanakodásban szerencsére a Várfok utcába tévedtem, és észrevettem a Matató könyvkötő műhelyt. A kérdés ezzel meg is oldódott, jobb kezekbe nem is kerülhettek volna az ajándékok. Mikor elkészült a kötet teljes anyaga, abból is készíttettem egyedi példányt. De azért az Európa kötetét talán még jobb érzés kézben tartani – és persze a kettő között is szükség volt még egy-két fordulónyi javítgatásra.

– Hogyan sikerült megszervezni a szerzővel, Andrea Camillerivel való találkozást? Mi ennek a története?

Az első ötletet az olasz tévé adta: 89. születésnapjára készítettek róla egy dokumentumfilmet, melynek az a kerettörténete, hogy a szintén szicíliai narrátor elhatározza: meglátogatja, hogy köszönetet mondjon, amiért a Montalbano-könyveknek köszönhetően végül még a rideg milánói közeg is befogadta. Azóta bujkált a fejemben, hogy tényleg, ezt az embert meg is lehet látogatni. Mikor aztán az Európa kapcsolatba lépett a kinti könyvkiadóval, már karnyújtásnyira került a dolog – és mivel amúgy is épp Rómában volt dolgom, megkértem, szerezzenek hozzá elérhetőséget. Hamar meg is kaptam az ügynöke e-mailjét, és onnantól már viszonylag egyszerűen sikerült összehozni a találkozót.

– A Camillerivel készült videóban azt mondja a szerző, hogy azért is fontos számára ez a könyv, mert úgy gondolja, sikerült társadalmi korrajzot készítenie, mintegy útmutatót adni a szicíliaiak jelleméhez. Te hogyan írnád le őket, nőket, férfiakat, gondolkodásukat, életvitelüket? Merthogy nálunk Szicília szinonimája a maffia.

Andrea Camilleri interjú

Egy hónapra való izgalom és egy képzeletbeli utazás Szicíliába Montalbano felügyelő életre keltőjével, a nagyszerű Andrea Camillerivel.

Posted by Európa Könyvkiadó on Dienstag, 28. November 2017

Valóban, ez Szicília kevéssé előnyös nemzetközi marketingje. És természetesen jut belőle a történetekbe is – a sztereotípiáknál jóval árnyaltabban. Ugyanis a maffia – akárcsak egy diktatúra – valamitől működik. Nem csak úgy kívülről ráül egy országra, közösségre: olyan működési elv hajtja, amely – akármennyire negatív is – valamilyen módon rezonál a közösség jelentős részének felfogásával. Vannak aktív résztvevői, vannak, akik csak a passzivitásukkal segítik – de akárhogy is, szükségszerűen mindenki együtt él vele.

De ne csak a maffiáról beszéljünk, mert van ott még csomó minden: az ókori görög maradványoktól kezdve a normann behatásig, az arab kultúra nyomaiig (pl. Az agyagkutya című, magyarul is olvasható regényben) és a spanyol uralom emlékeiig. Ott van a dialektus, ott vannak a hegyek és a rájuk épült városok a sziget közepén, ott van a tenger, a napsütéses part, ahol kis túlzással úgy lehet élvezni a tenger gyümölcseit, mintha itthon a fáról szednénk le az almát. Ha a klasszikus zenére gondolunk, ott van Vincenzo Bellini, ha az irodalomra, Pirandello, és most már nyugodtan elmondható, hogy oldalági rokona, Camilleri is hozzátartozik a szicíliai kulturális örökséghez.

Ami az útmutatót illeti: azt magam sem tudnám jobban szavakba önteni, mint a történetek – csak azt tudom javasolni, hogy aki kíváncsi, kóstoljon bele, úgysem fogja megbánni.

– Egyébként láttad a tévésorozatot? Könyv és film hogyan viszonyul egymáshoz?

Természetesen igen, azt hiszem, az összes eddigi részt láttam. Sőt, talán az egész a filmtől indult. Először nem volt kedvem nézni, mondván: úgyis annyi krimit láttam már. De aztán mégis odaültem, és onnan már nem volt visszaút. Az Idegennyelvű Könyvtárból kölcsönöztem ki az első darabokat – még az is lehet, hogy épp a most megjelenő elbeszéléskötet volt az első –, mostanra már viszont kezd komollyá válni a saját Camilleri-gyűjteményem is.

Könyv és film viszonya nagyon érdekes, és kimondottan szórakoztató. Mivel Camilleri előbb volt dramaturg, mint író (és részt vett Maigret felügyelő olasz megfilmesítésében), a tévéfilmes verziók elkészítésében is magától értetődő módon vállalt szerepet. Egy-egy epizód sokszor több novellát kombinál össze: ilyenkor gyakran megváltozik az is, hogy ki a bűnös, és izgalmas megfigyelni, hogyan fonódnak össze a különböző történetek. Szóval a mezei tévénéző számára is lebilincselő, de az olvasóknak mintegy külön jutalomként plusz izgalmakat is tartogat.

Az is világos, hogy a szerző biztos kézzel nyúl a saját történetéhez, és mintegy újraírja a képernyőre. Mivel mindkét médiumban nagy rutinja van, jól tudja, mi működik az egyikben, és mi a másikban. Előbb láttam például egy részt (A fazekas telke), ahol az egyik jelenetben a rendőrök nagyheti passiójátékot néznek – ez adja aztán a kulcsgondolatot az adott ügy megoldásához. Később kezembe került a könyv is, és izgatottan vártam a jelenetet – ám végül rájöttem, hogy nincs sehol: ott a felügyelő csak egy könyvet olvas (egyébként épp egy Camilleri-szerzeményt). A papíron működő játékot tehát magabiztosan felcseréli egy olyanra, ami a képernyőn működik megfelelően. Kétlem, hogy ezt a szerzőn kívül más is meg merte volna húzni.

Pietro Germi

– Ha tehettem, mindig megnéztem a sorozatot, nem is annyira a krimi műfaja miatt, inkább azért, mert Montalbano végtelenül szimpatikus. Mint férfi kemény, miközben rezzenéstelen arccal nyomja a poénokat. Neked ott volt a könyvben a színész, Luca Zingaretti?

Mivel előbb láttam a sorozatot, természetesen ott volt, igen. A filmek sikeréhez az ő nagyszerű alakítása is komolyan hozzájárul. Bár római születésű, sikeresen bújt bele a szicíliai nyelvbe és habitusba. Azt hiszem, nehéz is lenne máshogy elképzelni. Érdekes viszont, hogy Camilleri fejében igencsak másképp nézett ki a figura. Többször is nyilatkozta, hogy a sorozat készítésének kezdetén Pietro Germit tudta volna elképzelni a szerepben – ha nem halt volna meg jóval korábban –, de igazán nem is kitalálta Montalbanót, hanem egyszer csak szembejött vele, miután már megírta.

A történet szerint 1998-ban a Cagliari Egyetem meghívására érkezett Szardíniára, és a reptéren Giuseppe Marci professzor várta, kezében egy Camilleri-kötettel, hogy legyen miről megismerni. Ő pedig ekkor döbbent rá, hogy ez Montalbano, ő jött ki elé a reptérre. A filmsorozat készítésének kezdetén meg is kérte, hogy küldjön magáról képeket. Végül nem találtak hozzá hasonló színészt, és – szerencsére – jöhetett Zingaretti. De nem árt észben tartani, hogy a könyvekben Montalbanónak haja is van, meg bajsza is. Ezzel – a még megjelenés előtt álló – utolsó Montalbano-regény eleje is játszik majd.

Marci és Zingeretti

– Lesz-e folytatás? Ha nem, miért? Ha igen, merre?

Ami a regényeket illeti, biztosan. Camilleri a biztonság kedvéért előre megírta az utolsó Montalbano-regényt (és azóta persze már át is írta), de azóta már több közbenső darabot is megírt, és remélem, még jó pár évig folytathatja is. A tévésorozat Olaszországban évek óta stabilan 10 milliós feletti nézettséget hoz, úgyhogy azt is folytatják – idén múlt 18 éve, hogy az első részt leadták: az egyetlen szomorúság az, hogy egy-két kiváló mellékszereplő már kihalt a sorozatból.

Hogy itthon lesz-e folytatása, az nagy kérdés, és attól függ, mennyire kíváncsiak az emberek a most megjelenő kötetre. Engem a lendület annyira elkapott, hogy gyakorlatilag kiadásra készen áll még egy kötet, benne 20 elbeszélés, Montalbano szilvesztere címmel – egyébként az eredeti sorrendben is ez következik az Egy hónap a felügyelővel után. Nagyon remélem, hogy megtetszik az olvasóknak, mert olaszul ezen kívül megjelent még két másik elbeszéléskötet, meg vagy húsz regény – és semminek sem örülnék jobban, mintha még hosszú ideig foglalkozhatnék a Montalbano-szövegekkel.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top