+ Film

Utolsó levél Király Jenőnek

Király Jenő: A film szimbolikája című monstre műve kapcsán Dreff János írt kiemelkedően pontos esszét.

Utolsó levél Király Jenőnek

Tisztelt Szerkesztőség!

Lényegileg megindokolhatatlan, miért most, mi célból és hogy egyáltalán miért szeretném publikálásra felkínálni Önöknek az alábbi, Király Jenőnek címzett utolsó levelemet. E lényegi megindokolhatatlanság azonban nem zárja ki, hogy a közlés szándéka ne legyen ugyancsak lényegileg azonnal félreérthető. Már az a gesztus is jócskán félreérthető, hogy rögtön tisztázni szeretném a levél elején tátongó slendriánságot, hiszen pontosan tudható, ki és mikor is hozott alapvető fordulatot Fernando Pessoa felfedezésében. Az illető a francia Armand Guibert, aki közel harminc évvel a költő halála után fedezte fel az európai irodalom számára e korszakos teljesítményt. Ennél azonban jelenleg sokkal fontosabb, hogy ki fogja majd felfedezni, ha nem is egyből az európai, de elsősorban is a magyar értelmiség számára Király Jenő ugyancsak – szerintem – korszakos, habár egyelőre szinte beláthatatlan és csaknem hozzáférhetetlen írói teljesítményét. E majdani felfedezést, ha talán nem is végzetesen beárnyékolja, mindenesetre jelentősen árnyalja az a körülmény, ahogy az írói teljesítményt a legendás egyetemi tanári praxis még sokáig eleven emléke szinte láthatatlanná teszi. Kollégák, tanítványok, illetve tanítványokból lett kollégák megemlékezései mellett szeretném, ha láthatóvá lenne végre az olvasó is, mintegy mindannak tagadásaként színre lépve, ami végleg bebetonozhatná Király Jenőt csupán a filmesztétika, vagy akár egyáltalán az esztétika óriásai közé. A szoborállításnak amúgy is van egy frivol felhangja mostanság, mely még indokoltabbá teszi, hogy miért is ne hagyjam belemerevedni ezt a közvélemény számára szinte teljesen ismeretlen tragikus zsenit a számára kijelölt – alapvetően nem tragikus, nem démoni, nem disszonáns, nem terrorisztikus, nem totalisztikus – szerepbe. Király A film szimbolikája hermeneutikai részében az igazságot úgy jellemzi, mint szakadatlan megigazulást vagy újrakezdést, melynek hajtóereje a szakadatlan kiüresedés, a megmerevedés, a minden kimondottban a kimondás után felismert hiány, a végtelen szemiózis megkerülhetetlensége. Eme igazságvágy torz-komikus pandanjaként szeretném idézni a Mesternek a napokban Budapesten felavatott Carlo Pedersoli-szobornak a köztörvényes banalitás és az arcpirító középszerűség közegészség- és járványügyi aspektusain túlmutató szimbolikus esztétikai jelentősége kapcsán is hangsúlyos szokatlanul nyers és rendkívül profetikus kifakadását:

„Bud Spencer és Terence Hill filmjei a keleti harcifilm sikerén élősködnek, de az utóbbiak buddhisztikus, taoisztikus és konfuciánus kulturális emlékekkel finomított mélységeit a puszta bunyó »örömére« váltják. Mindenek előtt ezek a filmek tanítottak meg szégyellni európaiságunkat, melyet a neokapitalista menedzserelit olyan agresszív felsőbbrendűségi tudattal dicsőít, miközben kirabolja és sorra csődbe dönti államainkat. Miféle mozinéző generációk jártak itt, melyeknek két öröme volt, az öklök munkája és az autók roncsolása? A posztmodern ember konzervált infantilizmusának csak követelései vannak, nincs bűntudata. Ezért az agresszív térfoglalásban és a teljesítőképességet pótló rombolásban éli át a szabadság örömét.”

(Király Jenő: A film szimbolikája. Erőszak és erotika a filmben. Szexuálesztétika. IV/1. Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt. 2011. 568. o.)

Íme, hát megleltem idézetem. Felkonferálásomba máris sikerült egy olyan meglepő hatáselemet építenem, amely a „posztmodern ember konzervált infantilizmusának” emblematikus szimbólumaként mindannyiunk számára nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nagyon is babra, méghozzá ama spenceri „hagymás babra” megy ki a játék. Hogy A film szimbolikája olvasása valóban ez: babramunka a javából, ha nem is rögvest hagymás-babra-munka. Elnézést az idióta szellemeskedésért.

Azt hiszem, zavaromban hülyéskedem csak, mivel e hosszas bevezetés után úgy tűnhet, mintha egyenesen magamat jelölném ki amolyan kezdő szobor- és tabudöntögetőként ama majdani felfedezőnek, aki megajándékozhatja az emberiséget egy nagy író káprázatos teljesítményének bejelentésével. Ám e brutális ön-marketing-fogásnak (vagy minek is) remélhetőleg ellentmond, hogy a levél nem a közlés szándékával íródott. Levemet a Mester már nem olvashatta el. Életem legfontosabb levelét életem legfontosabb szerzője már csak felesége tolmácsolásában hallhatta. A film szimbolikája című monstre mű olvasójaként az élet e szimbolikus fordulata – még inkább a Mester halála – óta azonban e levél számomra is olvashatatlanná vált, mutogatásának, avagy fitogtatásának obszcén szándéka éppúgy ráolvasható, mint ellenkezője, a publikálás általi talánnyá tevése, miként annak hírül adása is, hogy a közvélemény szava nem, egyedül csakis az olvasó szava számít. Ám ha ez így van, e levél éppen az olvasók – és az olvasás – melletti állásfoglalás magányos bizonyítéka lett abban a tényben, hogy a levelet mindenki olvashatja ezentúl, csak az igazi címzettje nem. E meghiúsulás lényegének különös, már-már ars poetikus jelentőségéről maga a főmű is vall egy helyütt, mégpedig így:

„A kultúrát az emanációk kommunikációjaként kell szembeállítani a javak cirkulációjával. A jelentős kulturális alkotás felismerési jegye, hogy felismerhetetlen, értékelhetetlen a környezet számára. Ennek szimbóluma az el nem küldhető levél, a levél, amely elküldött mivoltában is elküldhetetlen, azaz későn, nem a címzetthez érkezik. A megérkezett levél nincs ott, ahova megérkezett, ezért óvatos és tiszteletteljes a kultúrviszony: a permanens és bevégezhetetlen megfejtés viszonya.”

(III/2. 60. o.)

Ha levelem – melyet most elküldök, tetézve elküldhetetlenségét – mégis publikálásra érdemesnek tartják, kérem, akkor már e – ugyancsak elküldhetetlen – levél kíséretében tegyék közzé. Illetve, hiszen semmi sem indokolja a további fárasztó körülményeskedést: ha már emanáció, hát csak legyen emanáció!

A francba, megindokoltam!

Sebaj!

Üdvözlettel: Dreff János

2017. december 1.

Kedves Jenő!

Ön mellett, vagy inkább Ön után a második legkedvesebb szerzőm, az életét szűzen leélő skizofrén portugál alkoholista zseni, Fernando Pessoa írja egy helyütt A kétségek könyvében:

„A sors örökös gyermekeiként végigalusszuk az életet. Ezért érzek, ha ezzel az érzéssel gondolkodom, alaktalan és hatalmas gyöngédséget az egész gyermekies emberiség, az egész társadalmi élet, mindenki és minden iránt. Egyszerű, következtetések és elhatározások híjával lévő emberi érzés támad fel bennem az ilyen pillanatokban. Olyan gyöngédséget érzek, mintha egy isten látna. Az egyetlen tudatos lény együttérzésével nézem mindannyiukat, ezeket a szegény ördög embereket, ezt a szegény ördög emberiséget. Mit csinálnak ezek itt?”

Csaknem negyven évnek kellett eltelnie addig a pillanatig, míg Pessoa halála után egy eltökélt portugál kolléga felfedezte ezeket a halhatatlan sorokat, a homlokára – és egyúttal jó pár irodalmi szerkesztőség asztalára is – csapott, mígnem ennek köszönhetően Pessoa művei szép lassan megjelentek végre, hogy aztán meghódítsák maguknak az egész világot. Én ugyan sem a homlokomat nem csapdosom – már rég rojtosra kellett volna püfölnöm, ha így tennék –, sem irodalmi szerkesztőségeket nem terrorizálok felhalmozott haragtőkém metaforájával (mondjuk egy csinos Molotov-koktéllal a kezemben), csupán minden nap olvasok néhány (jó pár) oldalt A Legcsodálatosabb Műből, és azon gondolkodom közben, hogy nem lehetséges-e, hogy ami Pessoának, és neki is csak de profundis és ideig-óráig sikerült csupán, mármint az egyetlen tudatos lénynek lennie, ez az Ön esetében már-már egy szerzői definíciónak is beillenék? Nem lehet-e, hogy Ön az egyetlen tudatos lény, aki, akár egy kíváncsi, dolgos, fáradhatatlan, lelkiismeretes isten, valóban megkereste az összes válaszokat erre az önmagának feltett egyetlen fontos kérdésre:

„Mit csinálnak ezek itt?”

Mert ezt illetően mára már aligha maradtak kétségeim. Mostanában egy esszén töprengek, mely természetesen A film szimbolikájáról szólna, és az lenne a címe: Noteszlapok Isten elveszett jegyzetfüzetéből. Egyre jobban megbabonáz ez a cím, mert metaforikusan aligha lehetnék ennél precízebb, de egy másik cím mégis elébe furakodott az utóbbi napokban: Végtelen szex. Csak ennyi: Végtelen szex! Természetesen már a szexuálesztétikánál tartok, sőt egész konkrétan már A zongoratanárnőről írt filmfejtést olvasom újra, ennek tartok most a közepén, és így éppen ideje volt már ráeszmélni, miről is szól a történet, mit is jelent ezzel a hatalmas művel együtt élni. Ha ez kérdés is volt, a szexuálesztétikában megkaptam rá a választ, hiszen egy idő után nem tudtam nem észrevenni, hogy mindaz, ami ott a másik teste kapcsán szóba kerül, az egyben egy lehetséges parallel hermeneutikai metaolvasat is a könyvhöz, e gyönyörű szöveg hatalmas szövegtestéhez való bensőséges, a mű szóhasználatával élve: dezinstrumentalizációs viszonyról is szóló olvasói olvasat. Így aztán nem is lehet véletlen, hogy sehogy sem tudok kitörni az instrumentalizációba! A instrumentalizációba, amely

„…a legalantasabb vagy a legmagasabb: önző vagy önzetlen, kikényszerített vagy felajánlott, a partikularitás vagy az univerzalitás céljait szolgálja. Prostituál vagy felszentel.”

(IV/1. 8. o.)

Pedig mennyire szeretnék kitörni a legmagasabb, önzetlen, legalább a világ életművészeinek univerzális boldogulása érdekében felajánlott felszentelő instrumentalizáció praxisához, vagyis ahhoz, hogy e mű alázatos szolgálatában bármi megvalósuló teendőt – például Varga Annáéhoz hasonlóan – én is véghezvigyek a világban. Hetek óta gyötröm magam, ám e kín még mindig csak a dezinstrumentalizációs bensőségesség, az olvasás intim együttlétének kéjeként lepleződik le, hogy aztán e lelepleződés kéje azonnal kínná is párolódjék újra, miközben az egyetlen „gyakorlati” hasznom csupán annyi, hogy szemfülesen javítom a hibákat, az esetleges elütéseket a könyvben. (Ami még mindig csak teljesen önkéntelen, mondhatni kollegiális gesztus, semmi több.) Ám e kínok kéjei és e kéjek kínjai szünetében, időnkénti dermesztő depresszióim önkívületében ráeszmélek, hogy nincsen semmi gond, szó sincs semmiféle oppozícióról, szó sincs arról, hogy ne tenném meg a Műért a legtöbbet, talán már véghez is vittem a „bravúrt”, hiszen éppen a legtöbbet teszem, együtt vagyok vele, és éppen abban az értelemben, ahogy Ön megfogalmazta a Persona-írás végén (megkeresem): „…” – Nem találom, pedig csak az életemet mentette meg az a szép gondolat, fejből pedig nem akarom idézni, csak elrontanám. De talán így van jól ez is, majd rábukkanok, ha újraolvasom. Viszont találtam most egy másik szöveghelyet, egyetlen mondatot, ezt:

„Nem a jobboldal vagy a baloldal Che Guevarájára van ma szükség, hanem az univerzális lázadás Che Guevarájára.”

Ez viszont már új történetet implikál.

Egész májusban az új kötetben barangoltam ugyanis, hol itt, hol ott felütve, csak úgy csatangoltam benne, ahogy éppen a lapéleken szánkázó ujjbegy-petting adta, vagy csak pár mondat erejéig, hagyva, hogy szíven üssön a találkozás élménye, vagy néha még ennél is tovább merészkedve, a szöveg sodrására bízva magam hosszú oldalakon át, és más kívánságom nem lévén, minthogy az így tálalt teljességek rejtekében eltűnjek, egy teljes hónap után arra eszméltem, hogy az élet lett újra olyan steril tabula rasa, mint az első pillanatokban a könyv volt a maga még ismeretlen, feltérképezendő, titkos tartományaival. Ettől aztán annyira megijedtem, hogy azonnal fejest ugrottam a Szexuálesztétikába, és örömmel nyugtáztam, hogy a kilencedik kötet milyen sok filmre invitált meg máris a mihamarabbi viszontlátásig, és most is csak a teljesség igénye nélkül, ami éppen eszembe jut: Che, The Tarnished Angels, A tetovált lány, 21 Gramm, A motoros naplója, Holtak naplója, A messzi dél vadjai és a többiek… a szájtátva bámult Emma titka!! Vagy John Carpenter Elpusztíthatatlanokja, vagy… (többre nem emlékszem). Soderbergh gyönyörű Che filmjét nézve támadt az a katartikus, elemi erejű felismerésem, hogy Ön eme „univerzális lázadás Che Guevarája”, persze, hogy Ön az, ki más is lenne, én pedig nem vagyok más, mint az a srác, aki egy újabb kézfogás reményében találkozni akar Ernestóval, vagy az a másik, még ifjabb kölök gerilla, aki ifjú kora ellenére komolyabb forradalmi hévről tesz tanúságot még a harcedzett nagy öregeknél is. Csak én nem holmi kubai, bolíviai dzsungelekben veszek részt a kiképzésen, hanem ebben a másik, ebben a fenségesen szép és térséges szövegdzsungelben, itt élem meg napjaimat, Öntől távol, és Önhöz mégis oly közel, és én is, miként a filmben és a valóságban Che, olvasással töltöm napjaimat, olvasással tartom magam karban a forradalomra, azon mosolyogva közben, hogy az Ön forradalmi esztétikáját olvasva bizonyára még Che Guevara is belepirult volna a felismerésbe, hogy maga az olvasás az igazi forradalmi tett, nincs más forradalom, ebben a szövegdzsungelben történik meg maga a forradalom, itt és most, távol az instrumentalizáció pokolköreitől, távol a mennyköreitől is, a szöveg testébe bújva, a szövegszex eksztázisába olvadva, az írás testmelegében találva menedéket a kinti vacogtató mínuszok elől, ide bevackolva magam, az egyik mondat óvó odvába, bármelyikébe, mindegyikébe, jelt sem adva már magamról, csak a mindig szigorú csöndre figyelve, még az álmok közben is, mert ez volt az egyetlen forradalom, ez: az éberség eleven álma az olvasóról, aki egy álomszép könyv párnájára dőlve a világ összes megharcolt forradalmától tikkadtan egy reggel majd arra ébred, hogy mégis győzött az igazi, az Egyetlen Forradalom! Ami újra csak győzni fog, győznie kell, nem tud nem győzni, mert egy mihamarabbi alapos újraolvasás már igencsak indokolt, forradalom ide vagy oda, legközelebb már filmek nélkül, csak kizárólag a mű és én, a végtelen szex jegyében, az egész világot, mint egy hatalmas, túlcicomázott paplant gyengéden magunkra terítve.  

Szeretettel ölelem, mint mindig, csak most még jobban:

János

P. S. Ma reggel végre megtaláltam a mondatot, ami persze hogy nem a Persona-írás végén, hanem éppen az elején van, ebben a csodálatosan gazdag nihilizmusról szóló esszében, és így szól:

„A gyengének előtte van a cél, mindig akarja, de soha nem éri el, mint az Arany László-féle „délibábok hőse”, s ezért azt kell mondanunk, hogy az erősnek a cél mögötte van, már mindig azt csinálta, őt követte, mielőtt tudta volna, s léte minden aktusával megvalósított belőle valamit.”

(III/2. 473. o.)

Boldog vagyok, hogy megtaláltam, erős és boldog, Mester, létem minden aktusával!…

2017. július 4.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top