2017. november 28, csütörtök
Délelőtt írás. Megpróbálom magam visszarázni a regénybe, amiből a különféle feladatok eléggé kizökkentettek. Nehezen találom a hangot, írok, kihúzom. Van is kedvem kimenni a városba, meg nincs is. Elérkezett az utazásnak az az állapota, amikor az ember hajtaná magát, hogy még ezt meg még azt meg kellene nézni, de az egész kezd kényszeredetté válni. Meg hát tél is van, nem valami kellemes odakint,
A szigorú metróőr nem szereti, hogy fényképezem
vastagon kell öltözni, a metróban meg kigombolkozni, séta közben megizzad az ember, utána meg átfújja a szél, szóval macerás a létezés. De meggyőzzük aztán magunkat, hogy nem szabad egész nap bent ülnünk, úgyhogy kora délután szépen kettesben elmegyünk a Láma-templom körüli hutongba, amiről Jerry jókat mondott. Éles szél fúj, Éva nem öltözött fel rendesen, hősiesen nekifeszül a szélnek, a világért nem vallaná be, de látom rajta, hogy majd megfagy. De hiába könyörgöm neki, hogy forduljunk vissza, megmakacsolja magát, hogy a terv az terv, ha már itt vagyunk, mászkáljuk be, amit lehet. Úgyhogy mászkálunk a mínusz négy fokos szélben, én lefotózom a fantáziadúsabb kapukat – ezt apámtól tanultam, az erdélyi utakon, ahogy meglátott egy régi kaput, megálltunk, és addig nem indultunk tovább, ameddig nem végzett az alapos dokumentálással. Be is gyűjtök néhány időrágta, szétkoptatott hutongkaput, aztán a jószerencse egy piacot vet elénk, ahová gyorsan be is fordulunk. Veszek egy zacskó datolyát – nem a ragacsos afrikai fajta, hanem szivacsos, lazább szerkezetű, kicsit savanykás kínai datolyát, amit nyersen is ettünk, pontosabban frissen, amikor még almazöld, és ha nem mondják, hogy datolya, soha ki nem találtam volna. Aztán megjön az étvágyam, és veszek két töltött lepényt, egy medvehagymásat és egy a fene tudja, milyet, valami sápadt zöldség van benne, legyen mondjuk bambusz. Ahogy kilépünk a piacról, még élesebb szél csap az arcunkba, ezért aztán a főutat keressük, ahol több a bolt, ahová be lehet térni nézelődni. De mire átvergődünk a pont szélirányra nyitott utcán, annyira átfagyunk, hogy beülünk egy párás ablakú, tömött vendéglőbe. Boldog életélvezet közepébe csöppenünk, mellettünk hatvanas férfiak hatalmas csülköket csipkednek a pálcikáikkal és nagy üvegekből töltögetik hozzá a pálinkát. Egy házaspár előtt hatalmas tálban egy óriási hal. Nagy a nyüzsgés, a kaják fotói egy óriási falon sorakoznak, onnan kell választani. Angol étlap nincs. Találomra rámutatok valamire, amit csirkének gondolok, Éva pirított fokhagymás babot kér, azt nem lehet eltéveszteni, arra is rámutatok. Meg kérünk meleg vizet, itt ezt szokás ebédhez inni (ha nem sört vagy pálinkát), vagy teát. Már egészen megszoktam, hogy forró vizet kortyolgatok. Aztán amikor kiérkezik a kajám, egyből érzem az illatán, hogy nem csirke lesz az, hanem az, amit már többször kinéztem, csak valahogy mindig elment a bátorságom a rendelésnél: vese. Vese és máj és lép, valami háj, és zöldségek. Az alapanyag hibátlan, kifogástalanul meg is van tisztítva, és annyira fotogén, hogy nem állom meg, és csinálok róla egy sorozatot. Éva boldog a fokhagymás babjával, kérünk még egy kupac rizset is, és boldogan belakmározunk. Mondjuk az én boldogságom nem teljes, mert Éva kijelenti, hogy most egy darabig nem fogunk csókolózni.
2017. november 30, csütörtök
Ilona meghívásának eleget téve átmegyünk reggel az Idegennyelvi Egyetemre. Tegnap keveset mozogtunk, lelkiismeretünk helyrebillentésére azt találjuk ki, hogy azt a 2 metrómegállónyi távolságot – a Google maps szerint 6.7 km – gyalog tesszük meg. Tízre kell odaérnünk, 8.20-kor indulunk, én meg-megállok fényképezni, aztán rohanhatok Évuka után, aki rendíthetetlen sebességgel halad előre. Peking térképét a Google térképéről nem lehet letölteni, amennyi a tárhelyben megmaradt, az alapján tájékozódunk, de valami nem stimmel, már ott kéne lennünk, de valahogy mégsem ismerjük fel a környéket. Végül taxiba vágjuk magunkat, és az utolsó szakaszt – amiről kiderül, hogy alig volt egy kilométer – így tesszük meg. Utána látom, amikor megint lesz wifim, hogy a térkép az egyetem másik bejáratához akart terelni, ami a campus másik végén van, úgyhogy még jó, hogy elbizonytalanodtunk, mert ha térkép szerint megyünk, csúnyán ráfaraghattunk volna.
Évike a Idegenyelvi Rádióban
Már elmúlt tíz, amikor István megérkezik értünk a bejárathoz, délelőtt valami „Ki tud többet Magyarországról”-szerű vetélkedő volt a magyar szakosoknak, ami elhúzódott egy kicsit, úgyhogy késve érkezünk Ilona órájára. Még sose jártam magyar nyelvórán, egészen szórakoztató nézni a munkafüzetekben – persze azonnal elkobzok néhányat – a nyelvi hibákat. A diákok nagyon jól írnak magyarul, és ahhoz képest nagyon gyengén beszélnek: Ilona figyelmeztetett, hogy az alapvetően írásbeli tanulásra szoktatott kínai diákoknál ezt fogjuk tapasztalni. Könnyen és gyöngybetűkkel írnak, de aztán amikor arra kerül a sor, hogy kis csoportokban felváltva beszélgessünk velük, néha tényleg nagyon nehéz dolgom van a megértéssel és megértetéssel. Amennyire tudom, kifaggatom őket, honnan jöttek és miért, kiderül, a társaság több, mint a fele nem pekingi, ezer kilométerekről érkeztek Kína mindenféle szegletéből, és nagyjából ilyen fele-fele az arány akkor is, amikor azt kérdem, a szülők döntöttek-e arról, hogy magyart tanuljanak, vagy ők találták ki. A tanterem falán matyó motívum, Halászbástya, egyéb magyar ikonok.
Együtt ebédelünk a menzaépületben egyik vendéglőjében, aztán Min is befut, akivel indulunk tovább a rádióba. A Pekingi Nemzetközi Rádió egy jókora torony a „8 Kincs hegy” nevű megállónál, s a torony mögött már épül is a következő, mert a rádió kinőtte a helyet – Kína új, expanzív politikájának kell a megnövekedett médiahadtest. Amikor felbukkanunk a metróból, meg is pillantom a névadó dombocskát dombocskát – ritka látvány az ilyesmi a tök lapos Pekingben, és miközben átesünk a szigorú ellenőrzésen a kapunál – már semmi új nincs benne, hogy minden intézményt, sőt, minden lakónegyedet is egy seregnyi fegyveres őriz – eszembe jut, hogy a nyolcvanas években befogtam néha rövidhullámon ezt a pekingi magyar adót, miközben a Szabad Európát keresgéltem. Most már persze főleg interneten jutnak hallgatókhoz, de aztán megtudjuk, hogy a Klasszik Rádóval is van már egy szerződésük néhány órányi napi műsoridőre. Az előcsarnokban hatalmas színpad, vöröscsilalgos paravánnal. Az arany felirat a legutóbbi Pártkongresszus dicsőségét hirdeti – lefényképezkedünk Évával előtte, ez kihagyhatatlan (később kap is értetlenkedő kommentet a képre bőven a Facebookon). A szerkesztők az emeleti kávézóba kísérnek, ahol először kamera előtt kérnek interjút tőlünk, aztán felmegyünk a szerkesztőségi szobába. A magyar szerkesztőségben jó tucatnyian dolgoznak, a szomszédban a lengyelek valamennyivel többen. Tágas iroda, rengeteg képernyő, a könyvespolcon a múlt század végének könyvgerincei, Spenót, Így élt.., egyebek. Mint egy iskolai könyvtár valahol vidéken. Egy címlapjával kifele fordított könyvről Kádár vizenyős tekintettel néz ránk. Első pillanatban megrezdülök, mintha egy rég – és méltatlanul – mellőzött ismerőssel futnék össze egy váratlan helyen, és nem kerülhetném el, hogy szemrehányásait ne hallgassam végig. A Kettős Beszéd Korában a szüleim kényesen vigyáztak, hogy ne mondjanak vagy éreztessenek velem olyasmit, ami veszélybe sodorhatna a világban, ezért aztán Kádárral a mai napig furán állok: valami ösztönös rezdülés az első pillanatban mindig egy rokonszenves arcot láttat velem, és csak utána indulnak be azok a gondolati folyamatok, amelyek felülírják ezt: ennyire mélyen ivódott belém a kor propagandája. Mindenesetre vele is lefényképezkedünk.
Menza sz Idegennyelvi Egyetemen
Az első, akivel összefutok a szerkesztőségben, persze, hogy ismerős: Hajnal Laci az ELTE-ről. Az első feleségem osztálytársa volt Szentesen, mongol szakra járt, egyszer-kétszer söröztünk is, aztán valahogy eltűntünk egymás horizontjáról. Most kiderül, van öt gyereke (mint nekünk Évával), egy része otthon Magyarországon, a többi itt Pekingben, de a bázis Ulambator, ott van két lakásuk, és ha itt véget ér a munka, eszük ágában sincs Magyarországra térni haza. A másik szerkesztőt is ismerem, igaz, csak látásból: abban az időben dolgozott a Magyar Rádióban, amikor én is, ő a Falurádiónál volt, én a Zoli-féle Irodalmi szerkesztőségben. Ő sem akar Magyarországra visszatérni – és mind a ketten azon a véleményen vannak, hogy Kína az összes autokráciájával és egypártrendszerével még mindig élhetőbb hely, mint Magyarország. Kénytelen vagyok egyet érteni velük: az Orbán-rendszer már tényleg azon a határon van, amikor élhetetlenné válik az ország az értelmiségnek (és elnézést mindenkitől, aki a NER része, és ennek ellenére is értelmiséginek tekinti magát: én nem tekintem őket annak). Ez már egy ilyen vagy-vagy helyzetté érett szépen lassan.
A stúdióba is behívnak, hosszasan beszélek erről-arról, amiről kérdeznek, aztán elbúcsúzunk. Kifelé menet még megnézzük a rádió kiállítását, például azt a Webster-Chicago márkájú adóvevőt, amelyen Mao bejelentette a Népköztársaság megalakulását. Ezzel is lefényképezkedünk.
Újabb két átszállás és 18 megálló hazáig, a föld alatt átszeljük Nyugat-Keleti irányban Pekinget.
Este még lefordítom a két esszét angolra, amelyeket majd Shanghaiban fogunk felolvasni – Mr. Hunter, fáradhatatlan altisztünk nyomatékkal figyelmeztet a Wechaten, hogy még ma át kell küldenünk az anyagot, hogy ő előre át tudja küldeni Shanghaiba. A téma megint regényesen megfoghatatlan: Travel of Literature, City and Memory. Éva arról ír, hogy időben milyen messzire kellett távolodjon szülővárosától, hogy írni tudjon róla, és a vörös kohósalakról, amely beborítja a várost. Én általánosságokat írok az utazásról, mint az irodalom alapmetaforájáról – Odüsszeia-Dante –Varázshegy tengelyen. Az idegen a városban, aki a létezés élményére éhes. Így vagyunk mi Kínában. Mielőtt lefeküdnék – otthon hét órával korábban van, tehát csak kora délután – bepittyen egy levél a német oldalamra a gyergyói családtól, amely egyszerre bizonyít nagyon sok mindent: egyrészt, hogy ha egy kavics legördül egy hegyoldalon, nem nagyon lehet megjósolni, mi lesz a dolog kimenetele; másrészt, hogy a sémák, amelyek szerint az ember a humanizmusát elgondolja, nem nagyon stimmelnek, harmadrészt, hogy a büszkeség sokszor többet ér mindennél, végezetül, hogy mindig lehet egy rejtett paraméter, egy eddig lappangó komponens, amely lassan erőre kap, és létrehozza azt, ami minden irodalmat és minden igazi történetet éltet: a fordulatot.
Így hangzik:
„Jo estet kivanunk Peterbacsi Henike vagyok van egy kicsi baj nagyon szepen meg kerem Fodor Emesenek nincsen semi baj a Tv legyenszives vigye el mert nem hitem hogy ilyensmivel jarnak kameraval koszonom szepen de nincs szuksegem de nincs suksegem ne hozanak mert nem fogadjuk el minel hamarab vigyek el a tv mert ha nem bajok fognak kovetkezni jo ejszakat.”
Átküldöm a levelet Emesének, és különösebben még csak nem is csodálkozom. Elmesélem Évának, milyen igazi Kosztolány-fordulat történt a félrement levélásztoriban, de lehurrog, hogy ez nem irodalom, ez élet, és ezek élő emberek. Igaza van, persze, persze. De én azért tudom hogy ez akkor is csak irodalom. Mert nekem nincs lelkem.
2017. December 1, péntek
Reggelinél elmesélem a történetet útitársainknak, akik egyet értenek, hogy ezt bizony meg kell írni. Éva még visszarohan bepakolni ezt azt – hajnal óta lázasan pakol, de még mindig úgy érzi, nem tökéletes a dolog. Mr. Hunter már idegesen rohangál az udvaron, amikor cuccainkkal felpakolva leérünk. A kisbusz beáll, felszuszakolunk, és egy bő órát megyünk a reggeli csúcsforgalomban, mire elérünk a pályaudvarra. Ez is egy elképesztő épület, és még ez a gigászi tér sem képes csökkenteni azt az érzést, hogy agyonnyom az embertömeg. Átpaszírozódunk az ellenőrzésen, táskaátvilágításon, fémkeresős motozáson. Van még egy bő óra indulásig, keresünk egy kávézót és leülünk. Én már tele vagyok kávéval reggelről, eszem inkább egy fagyit, rámutatók egy zöld izére, mert azt remélem, hogy mentafagyi, aztán kiderül, hogy zöldtea – de így legalább életemben először kipróbálhatom, milyen is az. Nem rossz.
Fél tízkor, a megbeszélt időben átmegyünk a 9-es kapuhoz, ahol már hosszú sor vár a beszállásra. Újabb ellenőrzés – igaz most már csak a jegyet nézik meg még egyszer, és bent vagyunk a peronon. Ezek a csodálatos, elegáns, repülőgéporrú szellemkígyók sejtelmesen várakoznak, hogy lenyeljenek bennünket. Indulásig még van tíz perc, Jerryvel lefényképezkedünk a mesebeli lény orránál. Éva Nurduran mellé ül, én mögöttük kapok helyet. Pont két ablak közé esik az ülésem, ez kicsit zavar, de elhatározom, hogy majd kimegyek a peronra és onnan nézelődöm. Fél óra is eltelik a 200 km/h órával száguldó vonaton, mire végképp elhagyjuk Pekinget. A vonat felgyorsít 300-310-re, ez percenként 5 kilométert jelent, alig lehet megfigyelni valamit az ablakból, olyan gyorsan suhan el minden. Ez által azonban jobban kirajzolódik az utazás nagyepikai szerkezete: a télből indulunk és a tavaszba érkezünk; kontinentális éghajlatból a mediterránba.
Egyvégtében, végig az 1500 kilométer alatt síkságon megyünk keresztül: az egyetlen hegység az út közepén a Csinan körüli mészkőhegyek, a Taihan; egyébként végig elképesztő méretű mezőgazdasági terület. A falvak a hegységtől északnyugatra egymáshoz bújt, kuporgó kis házacskákból állnak, a kertek aprócskák, és – lévén tél – minden szürke és kopár. Már dél is elmúlik, mire – a hegyek másik oldalán – lassanként zöld színek jelennek meg a mezőkön, egyre több a lombját őrző fa, itt-ott virágok nyílnak, a tavakon csónakok úsznak, az emberekről lekerül a kabát. A földek közepén kis, pagodatemplom formájú építménykék, feldíszítve – északon mű, a tenger felé haladva igazi – virággal. Néha virágokkal fedett földhalmok is állnak a földeken, felteszem, sírok, de majd még megkérdezem Mint. A házak, ahogy egyre melegebb vidéken haladunk, egyre nagyobbak, egyre több rajtuk az ablak, teraszok és erkélyek nőnek ki rajtuk, és lassan elszakadnak egymástól, feladják a rémült összebújást. Itt látunk először olyan településeket, amelyek valamennyire emlékeztetnek egy otthoni családi házas övezetre. A települések a síkság közepén – távol Csinantól, a Peking utáni megállótól, ahol nyáron már jártam – egészen Nanjing körzetéig elég szegényesek. Sokszor bekapcsolom a kamerát, hogy lefilmezzem a házakat, udvarokat, de visszanézve látom, hogy a vonat sebessége miatt az a látvány, amit a szem és a tudat még élvezni képes az ablakon át, egy képernyőn már csak összefolyó száguldás.
Nanjing környékén pillantom meg az első pálmafát. Egyre több a tó, a falvak tavak köré épültek, a kertek lefutnak a vízpartra. Díszbabérok, magnóliafák, aztán egyre több narancs és más citrusok. Ahogy Közeledünk Shanghaihoz, a táj is megváltozik: jobb oldalt feltűnnek a hegyek, az hatalmas építkezések, bányavárosok suhannak el mellettünk. Az utolsó ötszáz kilométer gyakorlatilag egybefüggő település, rengeteg módos családi házzal, szép kertekkel: gazdagabb vidék, mint Peking környéke.
A pályaudvaron már biztosan látszik, hogy csakugyan egy másik világba érkeztünk. Az emberek divatosabban vannak öltözve, több a festett haj, mások a gesztusok, az egész atmoszféra nagyvilágiasabb, tengerpartibb, nyitottabb. A levegő tiszta, tizenöt fok van és süt a nap. Boldogan rángatom le magamról a kabátot. A Dél, ami mindig is a legnagyobb vonzerőt gyakorolta rám, megint átjár és átmelegít. A szemem boldogan issza az levelek zöldjét.
Mire beérünk a szállodába, már sötét van. Felvisszük a szobába a cuccainkat, lefényképezem a lenyűgöző kilátást – felhőkarcolók színpompás erdeje – aztán Mr Hunter határozott vezénylete mellett elindulunk vacsorázni. Kis utcás városrészen megyünk végig, a kertekből pálmák és citrusfélék nyúlnak az utca fölé. Az élet félig az utcán zajlik, langyos este van, a vendéglők ajtajai nyitva, itt-ott még az utcára kitett asztaloknál is ülnek. A házak nagyrészt európai ízlés szerint épültek, bármelyik lehetne Nagyváradon vagy Pasaréten is. A z utcán két oldalt platánsor, fönt összeborulnak a levelek. Száradó ruhák lógnak a teraszokon. Buenos Airesben volt hasonló atmoszféra, a gyarmati múlt keveredik a helyi jellegzetességekkel. Nincs az a szürke nyüzsgés mint Pekingben, és ami egyáltalán nincsen, az a poros nyomorúság, ami szigetekben még jellemző a fővárosra. Itt minden tiszta és rendezett, ami persze a város történetével is összefügg: kis kikötővárosból fokozatosan nőtt modern gigapolisszá Shanghai, nem egy régi városra terpeszkedett rá, mint Peking, az európai stílusú régi városnegyedekbe szervesebben illeszkednek a felhőkarcolók, mint az egy-kétemeletes pekingi hutongokba, ráadásul a jelek szerint nem is végeznek akkora pusztítást az építési lázban, mint a pekingiek.
Mr Hunter remek vendéglőbe vezet minket, ahol a szokásos forgóasztalon több tucatnyi íz vonul fel, és mint mindig, a leves és a rizs itt is az utolsó fogás. Szirupban főtt lótuszt, zsenge garnélát, sűrű, fekete szószban sült zsíros-bőrös disznót és bambuszsalátát eszem, meg tarisznyarákot, amit nem a rákocska páncéljában szolgálnak fel, hanem kikanalazva és fűszerekkel keverve tányérban hozzák, és olyan palacsintákat adnak mellé, mint Pekingben a kacsához. Tekerek is néhány kövér példányt. Aztán hazafele menet veszünk Jerryvel néhány sört a szállodával szembeni éjjel-nappaliban, és Évával és Pillarral együtt nekivágunk még egy esti csatangolásnak a fényektől pulzáló felhőkarcolók tövében.
